Erasmus-ösztöndíjjal Németországban - interjú egy diákkal

Jövőre 25 éves lesz az Erasmus-ösztöndíj, az Európai Unió legsikeresebb diákcsereprogramja, amely eddig 2 millió egyetemi hallgatónak és középiskolás diáknak biztosított külföldi szakmai vagy tanulmányi lehetőségeket Európa-szerte. A kijutottak egyike Füstös Mónika, az ELTE végzős kommunikáció szakos hallgatója, aki Dortmundban járt. A németek vérmérséklete cseppet sem lepte meg, az árcédulák viszont annál inkább okoztak számára sokkot. Emellett kint az újságíróképzés egy egészen más dimenziója is megnyílt előtte. Élménybeszámoló egy ösztöndíjastól.

- Miért pályáztál az Erasmus-ösztöndíjra? Mivel keltette fel az érdeklődésedet?

- Évek óta foglalkoztatott ez a lehetőség. Egyrészt a program korábbi résztvevői rengeteg pozitív tapasztalatról számoltak be, másrészt már idegenforgalmi középiskolásként is fő nyelvként tanultam a németet, így lényegesen jobban is beszéltem, mint az angolt. Ez még inkább ösztönzött, hogy ha később lehetőségem nyílik rá, mindenképpen német nyelvterületre pályázzak meg ösztöndíjat.

- Hogyan esett a választásod épp Dortmundra?

- Az Erasmus-ösztöndíj pályázati kiírásában Dortmund mellett több németországi célállomást is megjelöltek alternatívaként - többek közt például Lipcsét. Több ismerősöm ide pályázott, sőt nekem is tetszett, de Dortmund ugyanúgy, úgyhogy bátran beírtam, és végül aztán ez lett a pályázás végeredménye.

- Mi volt az, ami meglepetésként vagy váratlanul ért Dortmundban?

- Mivel a nyelvet már hosszú ideje tanulom és a hozzáállásom is sokban hasonlít a németekéhez, azt bátran állíthatom, hogy nem kaptam kulturális sokkot. Számomra sokkal inkább az jelentett nagy próbatételt, hogy nagyon drága kint az élet. Nem árt felkészülni ezekre a kihívásokra sem, ha valaki külföldre megy tanulni. Az Erasmus-program résztvevőjeként 5 hónapra 1700 eurós (510 ezer forint) ösztöndíjat és 400 eurós (120 ezer forint) kiegészítő támogatást kaptam. Ebből az összegből csak a kollégium havi 250 euróba került - de emellett az internetért még külön fizetni kellett. Bár a kollégiumi elhelyezést két másik egyetemistával együtt hamar társalbérletre cseréltük, mert jobban megérte, még így is rengeteg kiadásunk volt.

A közlekedés és az étkezés is drága. Egy havi bérlet például 40 euró (12 ezer forint) volt - igaz, jól jött a közlekedés szempontjából, hogy a Ruhr-vidéken hétvégenként az "Egyet fizet, kettőt kap" diákkedvezményekkel egy személy pluszban ingyen utazhatott velem. Az étkezésnél másfél-kétszeres az árak szorzója a magyarországihoz viszonyítva - a többi vendéglátóegységhez képest még kedvezőbb árkategóriás egyetemi menüt is általában 2,5 euróért, míg egy gyrost 3 euróért lehetett kapni. Ami viszont mindenképpen pozitívum, hogy karácsony után rengeteg az akár 40-70 százalékos leárazás is a ruhaboltokban. Érdekesség itt az is, hogy az egyetemi campus a szó szoros értelmében város, saját utakkal, busz- vagy vonatállomással, még a metró német megfelelőjének, az U-Bahnnak is van itt néhány megállója.

Meglepetésként ért emellett a dortmundi lakosság futball iránti rajongása. A város csapata, a BVB például sárga és fekete csíkos mezt visel. Amikor meccs van a városban, az emberek mindenhol sárga-fekete mezben feszítenek - de ha egy másik városban zajlik a mérkőzés, a főpályaudvar is tele van szurkolókkal. Ami igazán meglepő volt a számomra a helyi futballkultúra kapcsán, hogy sokan családostul vonulnak ki a meccsekre - egyszerre akár 2-3 generáció is, a kisbabáktól a nagyszülőkig.

Emellett söreiket is kiemelten nagy becsben tartják. Csak a Dortmundban készülőből közel egy tucatot tartanak számon, amelyeket más német városok folyékony kenyereivel összetéveszteni igen nagy sértésnek számít.

- Szakmailag milyen plusz adtak a külföldön töltött hónapok?

- Rengeteget jelentett, hogy a dortmundi újságíróképzés rendkívül gyakorlatcentrikus. Míg a hazai egyetemek jobbára a médiával kapcsolatos elméleti kérdésekkel foglalkoznak, Dortmundban kifejezetten újságíróképzés folyik, így elsősorban a szakma gyakorlati oldalával foglalkozhattunk. Ez egyfelől meglepő volt, ugyanakkor nagyon hasznos. A Dortmundi Egyetemen emellett rengeteg tömbösített óránk volt - egész napos hétvégi foglalkozásokon tanulhattunk például vágni vagy photoshopolni. Az egyetemi lap szerkesztésében is részt vehettem - ez hetente 4 órás kurzusokat jelentett, de úgy zajlott, mint egy szerkesztőségi meeting. A tanár volt a főszerkesztő és a legjobb hallgatók a rovatvezetők. Az egyetemen nagyon jól felszerelt szerkesztőségeket alakítottak ki a médiaszakosoknak. A tv, a rádió, az online vagy nyomtatott sajtó területre egyaránt lehetett szakosodni. Arra is volt példa, hogy egy-egy befutott, német újságíró tartott előadást vagy épp beszélhettük meg vele a legkülönfélébb szakmai dilemmákat. Ezzel együtt sajnos Németországban is jelentős a túlképzés a területen - úgy tudom, hogy a dortmundi évfolyam legjobbja sem a szakmájában dolgozik jelenleg...

- És emberileg?

- Emberileg is rengeteget jelentettek a kint töltött hónapok. Az egykori lakótársaimmal és az ő baráti körükkel is tartom a kapcsolatot. Nemcsak a Facebook-on, évente meg is látogatjuk egymást. Sőt, egy másik magyar Erasmus-ösztöndíjas lány olyannyira megtalálta a számítását Németországban, hogy ő kinti tanulmányai befejezése után el is tudott helyezkedni építészként egy tervezőirodában. Azóta is ott dolgozik.

Takács Gabriella