Ráktérítő, friss lángos és aknák

Szuperbenzin a dízelbe, friss lángos, pólóért pecsét, aknák között a senki földjén. Átléptük a ráktérítőt, és a mauritániai határt.http://videa.hu/flvplayer.swf?v=opn7YgYRZX82XU1C 

"How many kilo?" - "147" - "Huhú!" - vigyorgott az egyenruhás szemüveges fekete a rali egyik jól megtermett résztvevőjén. A mauritániai határon vagyunk. A határőrök hevenyészett, deszkákból és linóleumból összeeszkábált kalyibákban ücsörögnek és végzik a dolgukat. Meglepően gyors az ügyintézés. A senki földjét elhagyva egy-két órán belül már az első mauritániai táborhely felé tekertünk.

A marokkói oldalon nem ment ilyen gördülékenyen a dolog. Eleve későn értünk oda a délelőtti szerelés miatt, de többször is megálltunk. Egyszer Villám Géza gyújtásproblémákkal küszködő Bogaránál, aztán letépte a kempingszékeket a tetőről a szél, majd a Golf pickuposoknál, akik épp egy helyinek próbálták elmagyarázni, hogy nem tudják ragasztószalaggal rendbe hozni ősöreg dízel Land Roverük nagy nyomású üzemanyag-csövét. A golfosok még egyszer megálltak egy defektes francia lakókocsinál.

Közben fújta a szél a homokot, amitől a táj rózsaszínben derengett, az utat időnként homokátfúvások keresztezték, amik igencsak megdobták a sokat látott Szüfit. Nappal nagyon meleg van, cserepes szájjal ülünk a kocsiban, vedeljük a vizet, nyomjuk a gázt szinte nyílegyenes úton homokdűnék, szélfútta, repedezett kődombok, tevecsordák között. Elbágyaszt a meleg és az egyhangú táj, fel sem vesszük, hogy áthaladunk a ráktérítőn. Csak arra kapjuk fel a fejünket, hogy egy üres útszéli bódén ez a felirat virít vörösen: "friss lángos".

A bágyadtság okozhatta, hogy az egyik benzinkútnál rossz helyre álltunk be, és a kutas oda se nézve vagy 23 liternyi szuperbenzint töltött a dízelmotoros Szüfibe. Odébb toltuk, két benzincsövet összetoldva - köszönet jár érte a golfosoknak és a 104-es kisbusznak - leszívtuk a tankot, visszatoltuk, teletöltöttük gázolajjal, és mentünk tovább. Nem lett gond, de 14 eurót buktunk rajta.

A határra a zárás előtti utolsó pillanatban érkeztünk, este fél hét körül. De így volt jó, mert addigra már a mezőny jelentős része ott vesztegelt - volt aki délután kettő óta. Kilencre végeztünk a marokkói bürokráciával - egy nagyon dühös ember pecsételte le az útlevelüket, majd leszakadt az asztal, ahogy rácsapott a bélyegzővel. Később egy másik épületnél állt hosszú sor, ahol egy ember felírta mindenki adatait egy nagy füzetbe. Komótosan, minden újabb lapot akkurátusan bevonalazott egy vonalzóval. A háttérben a marokkói tévé szólt, az ajtóból be lehetett látni a konyhába, ahol az ablakkilincsről egy nyers kecskecupák lógott.

A sorban álló egységek - zömében túrázók - a hosszú napi etapokra panaszkodtak. Hogy így nincs lehetőség körbenézni egy-egy helyen, mert nyomni kell, hogy időben odaérjenek a következő állomásra. Valóban, mi is rendszeresen 3-4 órákat alszunk, mert késve érkezünk meg a táborhelyekre. A mi tempónkat ráadásul műszaki problémák is akadályozzák. De nem panaszkodunk.

Utoljára mi kaptuk meg a papírokat, és léphettünk be a senki földjére. Páran fogadtunk egy helyi kísérőt, aki tíz euróért cikk-cakkban vezetett minket át a homokos-köves talajon, autóroncsok között. A két határállomás között egyáltalán nincs aszfaltút. Állítólag aknák vannak a közelben, de a marokkói határtól már lehetett látni a mauritániai állomás fényeit. A kísérő azonban össze-vissza kanyargott, az egész inkább tűnt műsornak a tíz euróért cserébe, amit kért, ráadásul az utolsó 500 méterről vissza is fordult.

A mauritániai határon kapásból tíz eurót kértek, ahogy áthaladtunk egy bódé előtt, később pötikadut (petit cadeou - apró ajándék) kértek azért is, hogy lepecsételjék az útlevelünket. Volt, aki labdát, győri kekszet adott, mi pólókat. A procedúra meglepően hamar véget ért.

Most végtelen homokdűnék között autózva gépelek. A szél itt még jobban hordja a homokot, van, ahol 150 méternyire se lehetett ellátni. Ez már igazán a Szahara. A nap alig látszik a felkavart portól, de így is éget a forróság, a száraz széltől kicserepesedik a szám. Az éjszakát Noadibou mellett töltöttük egy bizarr formájú homokkősziklák övezett öböl csendes partján, amire helyi rendőrök vigyáztak. Távozáskor pár helyi fiatal megpróbált jó pénzt kérni a rali utóvédjétől a táborozásért, de hamar engedtek az először szemtelenül magas összegből.

A mai táv rövid lesz, kipróbáljuk, be tudunk-e jutni a Banc Darguin Nemzeti Parkba, este pedig megint egy óceánparti táborozás vár. Ez lesz az első hosszabb szakasz Mauritániában. A sokat emlegetett terrorfenyegetéstől nem tartok, az úton sok helyen látni katonákat gépfegyverekkel felszerelt dzsipekben, az ellenőrzőpontokon barátságosan integetnek.