Multikulti családregény sok hiphoppal: Zadie Smith

Vágólapra másolva!
Zadie Smith-ben az a jó, hogy rég túl van azon, amit posztkolonializmus címszó alatt tanítanak az irodalmi kurzusok. Nem elfeledett népek moszkitóktól hemzsegő világába kalauzol, mint Doris Lessing, nem leigázott keleti kultúrák mágiájával bűvészkedik, mint Rushdie. Helyette Tupacet idéz, lefordíthatatlan szlenget nyomat, spoken word-klubokba visz, és haiti takarítőnőkkel mosatja a fekete család szennyesét. A szépségről című harmadik regényéből kiderül, az ezredfordulón már nem a bőrszín választja el az embereket Bostonban, hanem a családi könyvtár mérete és az irányítószám.
Vágólapra másolva!

Első regényének megjelenése óta a jamaikai anyától és brit apától származó fiatal Zadie Smith a legfiatalabb írógeneráció ügyeletes multikulti szerzője. Fehér fogak című regénye üstökösként repítette az akkor 24 éves lányt nemcsak az irodalmi élet élbolyába, hanem a kötelező olvasmányok listájára is. Feltűnése igazi szenzáció volt: a pletyka szerint még íródó regényének jogait kb. 86 millió forintnak megfelelő összegért vette meg előre egy kiadó. Ekkor Zadie 21 éves volt, és a kötetből csak 80 oldal volt kész.

Második regényét, a 2002-es Autogram Ember-t inkább csak visszafogott hümmögés fogadta, de három évvel később A szépségről visszaröpítette íróját oda, ahova az ünnepelt debütáló regényjuttatta. A csinos Zadie ezzel a kötettel bizonyította, hogy szemtelenül fiatal kora ellenére megérdemelten áll Salman Rushdie mellett a brit irodalom dísztribünjén. Komoly esélyese is volt egyébként a 2005-ös Booker-díjnak (John Banville vitte el végül A tenger című regényével).

Pedig Zadie Smith csak azt csinálta, amit a legjobban tud: a mai nagyvárosok széttartó mikrovilágait úgy gyúrta egy könyvbe, ahogy azok a valóságban is egymás szomszédaiként léteznek. Ahogy első regényében is hallottunk raggasztáni (afrikai-indiai) szlenget, láttunk oldalkocsis motorkerékpáron Jehova Tanúi-gyűlésre száguldó 84 éves jamaikai asszonyt vagy ír biliárdklubot, amit arabok futtatnak, úgy ebben az új könyvben is észrevétlenül pottyanunk a multikulti levesbe.

A különbség, hogy ezúttal a történet nem Londonban, hanem Boston külvárosában játszódik. Két család körül szövődik a cselekmény: egy hatalmas szívű és fenekű floridai fekete asszony és férje, a liberális, sznob fehér brit egyetemi tanár az egyik oldalon, és egy kőkonzervatív, mélyen hívő keresztény fekete család a másik oldalon. Ebből még ne gondoljuk, hogy az írónő a briteket és az amerikaiakat állítja szembe, esetleg a feketéket és a fehéreket, szó sincs róla. Igaziból még a konzervatívokat és a liberálisokat sem.

Mert a bőrszín, vallás vagy ideológia látszatkülönbség a mai világban, az igazi szakadék a tanult, jó körökben mozgó egyetemi emberek és az utca népe között húzódik. Vagy inkább a bizonytalanságuk miatt szexuális kalandokba menekülő, tragikomikus, öregedő pasasok és állhatatos feleségeik között...?

A regényben több szinten örvénylenek a konfliktusok, és mi választhatunk, melyik rétegét tartjuk legfontosabbnak, melyik fog meg minket leginkább. Levi, a legfiatalabb fiú, aki haiti forradalmár srácokkal barátkozva érthetetlenné torzítja középosztálybeli beszédét, örökösen hiphopot hallgat, és hazudik arról, hol lakik, hogy feketébb legyen annál, amilyen? Vagy Monty, a szigorú feketebőrű egyetemi tanár, aki a pozitív diszkrimináció, a szegények és a feketék támogatása ellen kampányol? Esetleg Howard, az érzelmileg és szakmailag teljesen impotens Rembrandt-tudós, aki annyira cinikus, hogy nem tudja élvezni az életét, viszont a lehető leglehetetlenebb nőkkel csalja vidám, isteni feleségét, Kikit?

Forrás:Getty Images

Zadie Smith a női alkotóknak kiosztott, tekintélyes Orange-díj átadásán 2006-ban

Házasság, identitás, beilleszkedés, kaotikus etnikai viszonyok, lázadó vagy éppen számító fiatalság és frusztrált öregek, sznob értelmiség és utcai költők - Smith húsbavágó és nagyon mai szorongásainkról humoros és őszinte tablót fest. Ez A szépségről két nagy értéke: a szereplők problémái ijesztően valóságosak, de minden nyomasztó gond ellenére a regény maga vidám és optimista.

Kis türelem kell hozzá ugyan, egy ideig idegenül hat az a szűknek ható egyetemi közeg, ahol a regény egy része játszódik. A könyv a közepe felé kezdi beszippantani olvasóját, körülbelül ott, ahol felbukkan a Tupac-idézet az aszfaltból kinövő rózsákról, hogy a végén megdöbbenve üljünk Rembrandt egyik felismerhetetlenségig felnagyított képének részlete előtt, és töprengjünk a mitikus finálén.

Forrás: WebMuseum

Ezt a képet bámulja Howard a regény végén megigézve (Rembrandt van Rijn: A fürdőző, 1654, National Gallery, London) | Nézd meg egészben!

A szépségről életteli karakterei és mai története mellett tisztelgő játék is egy igazi brit klasszikussal: a történet ugyanis E. M. Forster Howard's End-jének modern újraírása. (A történetet James Ivory azonos című, háromszoros Oscar-díjas filmjéből ismerhetjük, amelyben aranyszobrocskát érdemelt ki alakításáért többek között Emma Thompson, de a stáblista emellett is impozáns: Anthony Hopkins, Helena Bonham-Carter és Vanessa Redgrave tűntek fel a filmben.)

http://videa.hu/flvplayer.swf?v=F1H2tsuzBcGAEvh3

Az 1992-ben készült film trailere

A regénynek ez a rétege ugyan a magyar olvasók számára nem jelent túl sokat, de az angoloknak ez körülbelül olyan, mintha nálunk valaki egy Jókai-regényt gondolna át XXI. századi szemmel. Zadie Smith száz évvel később alkalmazta ugyanazt a módszert, mint Forster: a Howards End múlt század fordulóján játszódó története szintén két család életén keresztül mutatja be a kor társadalmát. A fiatal angol írónő illő tisztelettel nyúlt Forster művéhez (annál is inkább, mert állítólag egyik kedvence), a cselekményben, illetve a figurákban lehet felfedezni hasonlóságot.

Forrás: Getty Images

Zadie Smith az egyik legnagyobb angol irodalmi fesztiválon, a Hay-en

Howards End