Angol tradíciók rezervátuma muffinnal: Julian Barnes

Vágólapra másolva!
Királyi család, Big Ben, a Manchester United, pub, vörösbegy, Robin Hood, krikett, sznobizmus, királynő, BBC, Shakespeare, tejes tea, fapofa, narancslekvár - Julian Barnes szerint ez Anglia, vagy legalábbis ez a regényében szereplő közvéleménykutatás eredménye. Julian Barnes humora olyan hamisítatlanul angol, hogy könnyen azt mondhatnánk, ő az írók Monty Pythonja - ha emellett nem csöpögne annyira fájóan a cinizmustól. Így nehéz eldönteni, hogy Anglia, Anglia regényén röhögjünk, sírjunk vagy csak félretegyük. Barnes Angliát összes jópofa meséjével és rossz szokásával együtt egy témaparkba gyömöszöli, de aztán a kiábrándultak lustasága miatt nem kezd semmit e nagyszerűen kitalált sztereotípia-skanzennal. Kár.
Vágólapra másolva!

A 62 éves Julian Barnes az angolok egyik dédelgetett írókedvence, akit valószínűleg éppen "tipikusan angol", szellemes és csípős stílusa miatt imádnak annyira a szigetlakók. Swift, Samuel Johnnson és Oscar Wilde óta ők ugyanis nagy csodálói e "witty"-nek nevezett angol szellemességnek, amelynek Barnes megbízható irodalmi szállítója: 1990 és 1995 között a The New Yorker londoni tudósítójaként Levelek Londonból címmel a thatcheriánus elitet szurkálva küldözgette a tengerentúlra szatirikus irományait, hazájában pedig jellegzetesen ironikus hangvételű regényeivel tarolt. Sok mindent elárul róla, hogy Bridget Jones az eredeti regényben tőle tudakolja a klotyó irányát, és nem Rushdie-tól. (Mint ahogy az is sokatmondó, hogy a nemzetközi fogyasztásra szánt filmváltozatban szegény Juliant lecserélték Salmanra.)

Barnes eddigi regényeiben is megcsillogtatta már szűkszavú, ám annál metszőbb szarkazmusát, de egyik kötetében sem szúrt ennyire, mint az Anglia, Anglia című, 1998-ban megjelent könyvében. Az ötlet pedig olyan remek, hogy szinte fáj, hogy az író agyonüti gyilkosan hideg humorával és kiábrándult történetfűzésével.

A regény az ezredforduló után pár évvel játszódik, amikor egy angol milliárdos, Sir Jack kitalálja, hogy az ő életét már csak egy olyasféle mestermű koronázhatja meg, mint Beethoven IX. szimfóniája. Az időtálló projekt hamar körvonalazódik fejében: létrehozza az Anglia Skanzent, amelyben minden értékeset, ami angol, összegyűjt és bemutat a hastingsi csatától a sherwoodi erdőig. Ebben a regény főszereplője, a gyomorszorítóan cinikus és emiatt kicsit valószerűtlen karakter, Martha Cochrane segédkezik neki.

Kutatómunka és hosszas ötletelések előzik meg a csatorna egyik kis szigetén felállított témapark megtervezését, hiszen kell logo, imázs, vivősztori, szükség van színészekre és a londoni nevezetességek másaira. Végül összeáll a panoptikum, minden olajozottan működik, a ködgépek beüzemelve, Oliver Cromwell, Francis Drake és a fagyiárus lány a helyén, Shakespeare és Lady Di sírja mellett nő a fű, a piros buszok és a fekete bogártaxik indulásra készen, a beefeaterek megtanultak angol reggelit szervírozni, és még a királyi család is átköltözött. Az igazi Nagy-Britannia lassan háttérbe kerül, a turisták elkerülik, a "régi" melléknevet veszi föl, és már a Times-t sem ott adják ki.

A rendszer igaziból nem akkor omlik össze, ahol a regény dramaturgiája nagy dobpergéssel elhiteti velünk. Az ellenszenves Sir Jack kis titkának lelepleződése nem sokat változtat az Anglia, Anglia márkanevet viselő, szórakoztató park üzemszerű működésén. A gépezetet egy aprócska filozófiai természetű hiba billenti ki, amellyel egyébként Julian Barnes jól odacsap a szimulákrum-teóriáknak: nesze neked, Baudrillard. Még a regény elején hangzik el az öntetszelgő Sir Jack szájából, hogy a másolat igaziból nem különbözik az eredetitől, sőt csak idő kérdése, és az eredetivé válik maga is. Egy mesterséges víztároló néhány év alatt válik igazi tóvá, igazi halakkal, körülötte fácánokkal, ránézünk, és arra gondolunk, milyen jó, hogy kijöttünk a természetbe.

Forrás: EPA

Julian Barnes a 2005-ös The Lemon Table című könyve bemutatóján

E hibátlan gondolatmenetnek esik áldozatul a sziget, amikor Robin Hoodot játszó színész fellázad, a felfogadott pénzhamisítók valóban lopni kezdenek, az erotomán király nem bír a libidójával, és Dr. Johnson, a brit szellemesség XVIII. századi fehér parókás apostola mély depresszióba esik. Ez a nagyszerű fordulat azonban elenyészik a sziget puccsainak sorában, és a filozófiai humor egy nyomasztó, falanszterszerű epilógusba fullad a regény végén. Nem ezt érdemeltük.

Barnes Anglia, Angliá-ját az angolok is az évtized egyik legfurcsább regényének tartják: vannak kritikusok, akik az angol történelem ragyogó újraírásának, zseniális szatírának titulálják, mások szóvá teszik összecsapottságát, a legszigorúbbak meg szenvedősnek nevezik. Egy biztos: aki szereti azt a típusú "fekete humor"-t, amely egyébként annyira közhelyesen brit, hogy akár Sir Jack skanzenjébe is bekerülhetne, az ebben a könyvben lubickolhat benne.

Forrás: EPA

Julian felolvas az Arthur & George-ból

A regénnyel kapcsolatban az egyik legérdekesebb dolog, hogy Barnes mennyire érzékeny pontot talált el a témapark ötletével. Hagyján, hogy az egész hatalmas kulturális örökség-bizniszt is tollhegyére tűzi ezzel a poénnal, de a britek saját identitásproblémáiba is belegyalogol. "Hogy Anglia téma park-országgá vált, sajnos részben igaz" - írta Andrew Marr, a BBC skót származású politikai újságírója az Observer hasábjain. "Angliában minden hagyománnyá vált, és ez tradíciók kitalálását is jelenti. A régi szokások mai újracsomagolása elképesztő méreteket ölt: Robin Hood-séta, Brit Csaták Napja, Shakespeare Globe-ja. Más országoknak is vannak témaparkjai, de bármelyik Londonban járó látogató látja, hogy Anglia úgy viselkedik, mintha maga egy témapark lenne."