[origo]
Nyomtatás

Made In Britain - jellegzetesen brit zenei műfajok
2008. március 2., vasárnap, 16:52


Az Egyesült Államok mellett az Egyesült Királyság, azaz Nagy-Britannia a modern könnyűzene szuperhatalma, vagy egyenesen szülőhazája, ez teljesen nyilvánvaló. Túlnyomórészt e két, popzenét uraló ország alakította ki az egyes műfajok, stílusok jellegzetességeit, sajátos jegyeit. Van, amelyiket oda-vissza hatással - ezek közül a legtöbb az egész világon elterjedt -, van azonban olyan is, amit bár mindenütt ismernek, döntően mégis megmaradt az egyik ország határain belül. Ezúttal a jellegzetesen brit zenei műfajokat, stílusokat vesszük górcső alá.


Skiffle, mersey-beat, mod, northern soul, brit blues

A brit könnyűzene története során - befolyásos mivolta miatt is - jószerével minden stílusban termelt előadókat, kiadványokat. Természetesen az általános zenei műfajokban nehéz különválasztani az egyes országok szerepét, az viszont egyértelműen megragadható, amikor egy-egy tipikusan amerikai műfaj brit mutációja megjelent (például a hatvanas években ilyen volt a soulra adott northern soul-, a blues-rockra adott brit blues-válasz). Ugyanez megfordítva is igaz, elég csak a hatvanas évek közepi brit invázióra gondolnunk, a Beatles és a Rolling Stones gyökeresen megváltoztatta az amerikai rockzene fejlődését. Ezúttal csak azokkal a műfajokkal foglalkozunk, melyek tipikusan Nagy-Britanniában jöttek létre és bár a világon mindenütt ismerik és sokan szeretik is azokat (sőt művelik is), mégis leginkább a szigetországban vertek gyökeret, történetileg oda köthetők. Mivel egy külön cikkben részletesen is foglalkozunk a brit invázió zenekaraival, ezért azoktól most eltekintünk, illetve nem térünk ki mélyebben több nagy gyűjtőstílusra (pszichedelikus rock, metál, punk, új hullám, techno/house stb.) sem, melyek ugyan Brit-földön is jelentős szereppel bírtak, de nem kizárólagosan ott terjedtek el. Kitérünk viszont az olyan importált műfajokra, melyek egyedi verziói jól körülhatárolhatóan britek maradtak.

1. Skiffle

A Brit-birodalom könnyűzenéjét először a music hallok világa határozta meg karakteresen, ezek az iparosodás és városiasodás során a tizenkilencedik század közepén létrejött divatos szórakozóhelyek egyben az ott hallható egyszerű, dallamos zenének is nevet adtak. A huszadik század első felét a tánczenekarok és big bandek uralták, a tipikus amerikai dzsessznél, swingnél jóval melodikusabb, negédesebb hangzással, így az sem meglepő, hogy a háború után Angliában a filmzenékkel, musicalekkel átitatott easy listening volt a legnépszerűbb műfaj. Ez persze csak addig tartott, még a britekhez is meg nem érkezett a rock'n'roll és a fiatalok gyorsan magukévá tették a lázadó stílust. Az első jellegzetesen brit műfaj rögtön nem is tősgyökeresen brit, hiszen a folkzenéből eredő skiffle először az 1900-as évek elején tűnt fel Amerikában és a húszas évektől volt szolid divatja Chicago környékén, ám igazán jelentőssé csak akkor vált, amikor a vidéki angol fiatalok a rockabilly vadságának, vagányságának mintájára elkezdték kialakítani sajátos brit változatát. A nagyon egyszerű zenét kis létszámú együttesek hozták létre, energikusságuk, csapzottságuk, nyersességük azonban jelentős hatással bírt a születő brit beatzenére. Többnyire egy gitáros-énekes és egy bendzsós mellett egy ütőhangszeres alkotta a skiffle-zenekarokat, ez utóbbi gyakran mosóteknőn vagy ritmushangszerként is funkcionáló mosófán játszott. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján divatos stílusban kezdte karrierjét John Lennon is, az ezredfordulón pedig a Liverpool környéki pszichedelikus popzenekarok (The Coral, The Zutons) idézték meg a skiffle-t.

2. Mersey-beat, mod

Ahogy Amerikában, úgy Angliában is a vidéki nagyvárosokban jöttek létre a rebellis rockzene központjai, itt azon belül kiváltképp a fontos kikötővárosban, Liverpoolban, majd hamarosan Manchesterben is. A hatvanas évek elején a skiffle-ből, az amerikai rock'n'rollból és egy csipetnyi rhythm&bluesból kikristályosodó mersey-beat Liverpoolból gyorsan meghódította a fővárost, valamint a kontinenst, aztán Amerikát, Kanadát és Ausztráliát is. A város folyójáról és az 1961-ben indított, egyik első poplapról elnevezett stílus meglehetősen rövidéletű, ám annál nagyobb hatású volt, a Beatles mellett Billy J. Kramer, a Gerry And The Pacemakers, a Searchers és a Merseybeats váltak a mersey-beat sztárjaivá, elindítva az angol rockzene hódító útját az egész világban.

A másik tipikusan brit stílusirányzat a hatvanas évek első felében a mod volt, mely ugyan eredetileg általános divatirányzatként, szubkultúraként lépett színre és már az ötvenes évek vége óta hódított, de igazi zenei megjelenése, majd fokozatos térhódítása 1964-re tehető. A magukat a rockerekkel szemben meghatározó modok hedonisták voltak, de nagyon ügyeltek öltözködésükre, feltörekvő dandykből álltak, de igyekeztek lazának mutatkozni. A tipikus mod-zenekarok gyakran játszottak feldolgozásokat, egyaránt hasznosították a rhythm&blues, a Motown-soul és a ska elemeit, és egyre gyorsabb, feszesebb saját zenét hoztak létre. Az amerikai R&B zenekaroknál jóval pörgősebb megszólalás lényegében a punk elementáris erejét villantotta fel, már a hatvanas évek közepén. A Who, a Small Faces és a korai Yardbirds mellett a Pretty Things volt a leginkább tipikus és népszerű mod-zenekar. Az egységes stílus ugyan gyorsan eltűnt (és mindegyikük hol pszichedelikus, hol progresszív, hol bluesosabb irányba kanyarodott), ám a hatás jelentős volt, főképp az amerikai garázs-rock zenekarok irányába.

3. Northern soul, brit blues

A soul tipikusan amerikai műfaj, ám volt egy válfaja, mely Angliában jött létre és lett népszerű. Mint neve is jelzi a northern soul Észak-Angliában (Manchesterben, Blackpoolban, Sheffieldben, Wiganban) hódított a hatvanas évek közepétől. Eredetileg a modok által is preferált soulzenét játszó szórakozóhelyeken indult a stílus, úgy, hogy többnyire obskúrus, az Államokban kevésbé sikeres Motown-, Stax-, Okeh-kiadós kislemezekre táncoltak a sznobságot felvállaló fiatalok. A stílus igazán a hatvanas évek végétől egészen a hetvenes évek közepéig tartotta magát, ám különös módon még Anglia egészét sem győzte meg, mindössze az említett régióban aratott. Többnyire középtempós, vagy még inkább feszes, gyors dalok jellemzik és erősen ritmusközpontú megoldások, dögös dobok, mély szaxofonhangzás, minimál, precíz fúvósok, doo-wopos vokálok. Az eredeti northern soul-kislemezek ma már a vinyl-piac legdrágább kiadványai közé tartoznak.

Forrás: [origo]

A legendás northern soul klub, a Wigan Casino

A blues és a rhythm'blues szintén tipikusan amerikai műfaj, ám mivel a hatvanas évek elején hatalmas benyomást gyakorolt a brit zenészek szinte egész generációjára, természetes volt, hogy létrejött egy sajátosan brit válfaja is. A brit blues több hullámban érkezett (előbb John Mayall és zenekari, a Yardbirds, majd a Cream, a Ten Years After, a Free és a korai Fleetwood Mac), rockzenét nagyban befolyásoló hatása megkérdőjelezhetetlen.


Prog-rock, glam, 2 Tone ska, angol indie-pop

4. Progresszív rock

A progresszív rock nem kizárólagosan brit műfaj, ám eredeti robbanása egyértelműen az országhoz köthető. Bár a stílus szélesen értelmezhető tartományba gyömöszölhető be, a pszichedelikus rockzenéből kiindult és az amerikai alapú rhythm&blues-leágazások ellenében létrejött brit formációk jellemzően inkább az európai klasszikus zenéből és a dzsesszből táplálkoztak. No és az összes jelentős zenekar Brit-földről startolt: Pink Floyd, Yes, Genesis, King Crimson, Emerson Lake & Palmer, Jethro Tull, Colosseum stb.

5. Glam-rock

A hetvenes évek legelejének volt egy másik tipikus brit műfaja, sőt a glam-rock igazából meg is maradt az ország határain belül, mindössze jóval később, a nyolcvanas évek közepén az Amerikában haj-metálként csúfolt formációk használták a stílus pompázatosságát (főleg külsőségeit). A glamet zeneileg az energikus hard-rock hangzás, a trappolós slágeresség és a lebegős hangulatú balladák jellemzik, tematikailag pedig a hedonista rock-kultusz, melynek hátterében több ködös téma is jól megfért egymás mellett (erős volt a műfaj sci-fi iránti vonzalma, a klasszikus irodalom és az ezoterikus filozófia pedig szintén előkelő helyen szerepelt az idézetek terén).

Forrás: [origo]

Marc Bolan (T. Rex)

Az artisztikus glamet a T. Rex, David Bowie, a Roxy Music és a Steve Harley & The Cockney Rebel képviselte, a puritánabb, kocsmai verziót pedig a Queen, a Slade, a Sweet, a Mud és Gary Glitter (sőt Bowie-nak sikerült Iggy Popot és Lou Reedet is meghódítania a glam számára). A műfaj felszabadított jó néhány addig lappangó gátlást, a harsány színpadi jelenlét (durva sminkek és kosztümök), a transzvesztitákkal flörtölő féktelen bulimámor 1971 és 1974 között uralta a brit zenei életet.

6. 2 Tone ska

A punk Amerikában született (lényegében a New York Dolls bábáskodásával, majd a New York-i CBGB klubban tanult meg járni), de természetesen Angliában ébredt öntudatra. A Nagy-Britanniára is oly jellemző műfaj tehát nem tekinthető kizárólagosan britnek, most éppen ezért ki is hagyjuk a felsorolásból, ám a hetvenes évek végén a punkoknak köszönhetően feléledt egy szunnyadó műfaj Angliában. A hatvanas években a modok már lelkesen rajongtak az akkori jamaikai tánczenéért, a skáért, ám az időközben rocksteady-vé, majd reggae-vé szelídült szökkenős ritmusú stílus népszerűsége erősen visszaszorult. A Paul Weller vezette The Jam azonban visszakanyarodott a mod-divathoz, mások mellett a Clash és a Police is felfedezte a karibi ritmusvilágot és a birminghami székhelyű The Specials zenekar pedig sikeresen újra divatba hozta a skát.

Forrás: [origo]

Madness

A Jerry Damners vezette együttes saját lemezkiadót alapított és az elkövetkezendő két évben olyan zenekarok segítségével, mint a Madness, The Beat, The Selecter, Bad Manners ez a tipikusan angol, skából, reggae-ből, modból, punkból, erős szociális kommentárokból építkező - később a lemezkiadó neve alapján 2 Tone ska-ként elhíresült - zenei világ uralta a slágerlistákat. A kilencvenes évek elején a kaliforniai ska-punk robbanás idézte vissza ezt a szépemlékű angol mozgalmat.

7. Indie-pop, C-86

Az új hullám, poszt-punkostul, szinti-popostul szintén bírt egy erősen angol-dominanciával, ám szintén nem kizárólagosan csak az volt, így ugorhatunk is a következő, jellemzően brit stílusra, mely a Smiths 1983-as megjelenésekor kezdett virágba borulni és a New Musical Express 1986-os C-86-ra keresztelt válogatáskazettájával érte el jelképes zenitjét. A független lemezkiadás a punkmozgalom Csináld magad!-esztétikájából bontakozott ki, Angliában a nyolcvanas évek elején kezdett komoly tényező lenni és szépen fokozatosan kialakult mellé egy sajátos gitárzenei irányzat, mely jobb híján az indie-pop nevet kapta. 1983-ra túljutott csúcspontján az új hullám, részben túl kommersszé, részben túlzottan is önismétlővé vált. A Smiths megjelenése azonban visszahozta a szépséget a popzenébe, az intellektust és a giccstől lecsupaszított romantikát, nyomában pedig gombamód kezdtek szaporodni a Byrds-harmóniákat bontogató tiszta, többnyire akusztikus, vagy legalábbis puritán gitárzenekarok (Aztec Camera, Prefab Sprout, James, Housemartins, Primal Scream stb.). Az említett újságkiadvány, a C-86 pedig csak fokozta a hullámot, az évtized második felét is a kis indie-zenekarok lelkesedése tette hangossá.


Madchester, cipőbámulós noisy pop, britpop, jungle/triphop/bigbeat, grime/dubstep

8. Madchester, cipőbámulós noisy-pop

Ebből a független színtérből nőtt ki a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának két jellemzően brit stílusa, az egyaránt rövidéletű manchester-i baggy-színtér és a Jesus And Mary Chain-köpönyegéből kibújt zajfüggönyözéssel élő cipőbámulós (shoegazing) noisy pop. A Manchester környéki együtteseket tömörítő, madchesterként, vagy baggy-színtérként emlegetett, pszichedelikus rockon edződő és a Második szeretet nyara (1988) utáni hedonista extázisban fürdőző formációk az újra felfedezett elszállt gitárzenéket keverték a New Order klubjából, a Haciendából kiszűrődő táncos ritmusokkal. A Happy Mondays, a Stone Roses, az Inspiral Carpets és a megújult Primal Scream végigbuliztatta a fiatalokkal az 1989-1991 közötti időszakot először találva közös halmazt a rockzene és a tánczene hívei körében.

The Stone Roses

A Shoegazing/cipőbámulós mozgalom ezzel nagyjából egy időben hódított, mint neve is jelzi nem éppen a táncterek megtöltését tűzte ki céljául. A zaj-rock cizellált - Jesus And Mary Chain-nyomán annak brit ágát megerősítő - együttesei azonban gyorsan az önismétlés csapdájába jutottak ("az önmagát ünneplő szcéna" sajtótól kapott gúnymeghatározása sokat elárul). Mindenestre ekkoriban a My Bloody Valentine, a Ride, a Lush, a Slowdive, a Chapterhouse, vagy a Swervedriver komoly alternatívát jelentett az otthon maradóknak. Ráadásul eléggé meglepő módon, anélkül, hogy komolyabb utóhatása lett volna, ezeknek a zenekaroknak az amerikai piacra is sikerült betörniük és ez jó néhány más, tipikusan angol stílus képviselőinek nem adatott meg.

9. Britpop

A britpop néven emlegetett kilencvenes évek közepi nagy angol zenei mozgalom koránt sem volt egységes, ám hatásossága olyan nagy volt, hogy azóta sem született ennél karakteresebb bélyeg a brit gitárzenében (a Franz Ferdinand tündöklése óta divatos poszt-posztpunk/diszkópunk címkével emlegetett formációk garmadája még egy rendes gyűjtőnévvel sem rendelkezik). A helyi cipőbámulásba beleunt és a madchester mocsarába belefulladt, valamint a grunge érthetetlenül nagy angliai hódítását megelégelő angol zenekarok 1993-ban kezdték visszahódítani saját közönségüket, eleinte kis léptékben, majd szinte felfoghatatlan méretekben. A Suede és az Auteurs cizellált, hetvenes évek eleji Bowie-t idéző lemezei nyitották a sort, a Blur, az Oasis és a Pulp aratta le a dicsőséget, a kilencvenes évek közepének brit gitárpopja pedig szinte soha nem látott népszerűséget hozott a helyi rockzenének. A trónolók és a derékhad együttesei (Elastica, Boo Radleys, Supergrass, Verve, Paul Weller, Echobelly, Shed Seven, Cast, Dodgy, Kula Shaker stb.) 1997-ig egyértelműen uralták az ország zenei életét, bár mellette magas hőfokon izzott a sokféle elektronikus tánczenei alműfaj is.

10. Jungle/triphop/bigbeat

A tánczenében Anglia sokáig nem tudott semmiféle úttörő szerepet felmutatni (a soul/funky/diszkó-expressz után csak loholni tudott, a hiphop, akárcsak a techno és a house, szintén Amerikában született, az abból kinövő rave pedig hiába Anglia buliközpontjaiban kristályosodott ki, gyorsan behálózta az egész világot. Viszont ezúttal is Jamaicának köszönhetően a kilencvenes évek hajnalán létrejött egy műfaj, ami kezdetben tisztán Angliában hódított, és ott is leginkább a föld alatt. A hipergyors tempójú breakbeat hardcore-ból jamaikai ízekkel kevert jungle a londoni underground klubvilágban született (Fabio és Grooverider hathatós támogatásával) és mutálódott egészen addig, még úgy 1995-től drum'n'bassnek nem hívták. Az egyik utolsó nagy tánczenei forradalmat nyújtó stílussal tehát Anglia is törlesztett valamit az elektronikus zenék fejlesztésében, a gyorsan sokfelé szaladt irányzat néhány sztárt és nívós produkciót adott a kilencvenes évek második felében a világnak (Goldie, Roni Size, LTJ Bukem, 4hero), valamint egy időre mindenhová befurakodta magát (például még David Bowie, vagy a U2-dalaiba is).

Aztán ha már így belejött, a kilencvenes évek első felében még egy újszerű stílust szült Anglia, ezúttal bristoli központtal, szintén fontos mozzanatokat kölcsönözve Jamaicától, illetve a bristoli karibi-kolóniától. A triphop néven elhíresült, lassú alapokra, dzsesszes, soulos hangmintákkal rádolgozó, többnyire énekesnőknek teret adó stílus a britpop virágzása idején élte fénykorát, a kocsmák helyett a szobák csendességét favorizáló hallgatók körében. A Massive Attack, a Portishead, a Morcheeba, az Archive és az ekkoriban mind hasonlóval próbálkozó tucatnyi sok kicsi zenekar szép lassan eltűnt a színről, egyedül a legnagyobb nevek maradtak aktívak (a Portishead ugyebár hosszú szünet után éppen mostanában tért vissza).

Massive Attack

A kilencvenes évek második felét tánczenei szempontból Angliában egy könnyed, laza, kifejezetten bulizásra kitalált, szintén rockereket és elektrósokat összeeresztő műfaj, a bigbeat uralta. A nevével sokmindent eláruló, kövér ütemeket, savas elszállásokat, rockos stílusjegyeket és jó adag humort egyesítő stíluskavalkád a Chemical Brothers és Fatboy Slim irányításával szórakoztatott néhány évig.

11. Grime/dubstep

Jelenleg ugyan az ezredforduló óta ismét gombamód szaporodó gitárszíntér uralja az angol rockéletet, viszont a többnyire idézetekből építkező zenekarok mellett szintén jungle-mutációk jelentették a karakteresen, sajátosan brit-ízeket a 21. században, ezek pedig a drum'n'bass és house frigyéből létrejött UK Garage oldalhajtásai, az angol rapnek is nevezhető grime illetve a UK Garage és a drum'n'bass-alfajok belassított szülötte, az inkább instrumentális dubstep. Az angliai underground rap a nyolcvanas évek végén már felvette az amerikai hiphop fonalát, ám kommerciális szinten, egy-egy kósza kísérlettől eltekintve csak az ezredforduló környékén kezdett megizmosodni a műfaj. Ezzel párhuzamosan a UK Garage is kitermelte a maga tehetséges MC-jeit, akik a hiphop műfaj süllyedését semmibe véve létrehoztak egy eredeti és izgalmas angol mutációt. A grime zeneileg a hiphop, a drum'n'bass és a UK Garage keveréke, pergős ritmusához, nagyon tempós nyelvpergető rapperek passzolnak, akik gyakran igen sötét témákkal, komoly társadalmi-szociális mondanivalóval hívják fel magukra a figyelmet. A lényegében a műfaj felett álló The Streets azért természetesen itt is megemlítendő, de Dizzee Rascal, Wiley és női vonalat erősítő Lady Sovereign mellett számos remek előadó tűnt fel az elmúlt két-három évben (Sway, Durrty Goodz, Kano, Lethal Bizzle és a Mitchell Brothers), sőt a grime és az indie keresztezése, a grindie is hódít.

A dubstep szintén a UK Garage-ból hajtott ki, erősen basszusdominanciájú, sötét hangulatokat festő műfaj, nem igazán tánczene, Londonban mégis több klubot eltart. Egy-két éve már az undergroundból is kidugta a fejét (Burial, Benga, Skream, Kode9), bár túlságosan magasra eddig nem sikerült kiemelkednie.


[origo]