[origo]
Nyomtatás

Rémember: Mindent egy lapra tettünk fel
2008. március 3., hétfő, 12:21


A Rémember zenekar évtizedes itthoni próbálkozás után ment ki Londonba, azóta keveset hallottunk az együttesről, mely ugyan épp nemrég készített egy közös videoklipet az angol Riddler együttessel, de ezt leszámítva nem sok hírt kaphattunk a brit fővárosban szerencsét próbáló magyar együttesről. Londonban a Rémember gitárosával, Szabó "Geiger" Gergellyel beszélgettünk a zenekar legutóbbi három nehéz évéről.


"Valódi darázsfészekbe nyúltunk"

Kezdjük az elején: mikor tettétek át a székhelyeteket Londonba és mit vártatok ettől a kalandtól?
- 2005 márciusában jöttünk ki, és ha valaki meghallgatja a zenénket, az hamar rájön az okára. A magyarországi piac és a zenénk finoman fogalmazva nem egymásnak vannak teremtve. Úgy is mondhatnám, hogy piaci kényszerből léptük meg ezt, valamint azt sem szerettük volna, hogy egy ország határai közé legyünk szorítva, otthonról pedig nehéz volt "becsatornázódni" a nemzetközi zenei életbe, hiába koncerteztünk egy csomót Európa-szerte. Az EU-csatlakozás után 10 hónappal keltünk útra, azelőtt lehetetlen lett volna az ilyesmi, bár így se volt könnyű. Ami még fontos szerepet játszott a kijövetelünkben, az az, hogy az EMI szerződtetett dalszerzői voltunk, és ígéret volt rá, hogy a kiadó valamilyen formában segít majd bennünket. Egyébként az MTV Europe-on több klipünk is ment előtte, ez is bátorítást adott.

Milyen segítséget vártatok a kiadótól pontosan?
- Evidensnek vettük, hogy valamit azért segítenek: mondjuk felraknak egy válogatás CD-re, előzenekarként léptetnek fel, vagy valami ilyesmi. Ezek nem jöttek, hanem csak annyit mondtak, hogy koncertezzünk, és majd megnéznek, ha már elég menő helyeken játszunk. Aztán elég kemény munkával eljutottunk olyan felkapott helyekre, mint a Koko vagy a Barfly, de mégsem jöttek le, gyakorlatilag eltűntek. Mi egyébként úgy mentünk ki, hogy adunk magunknak hat hónapot, ezalatt önerőből megpróbáltuk a lehetőségekhez mérten felfuttatni a zenekart, de mindezt úgy, hogy minden egzisztenciánkat feladtuk otthon, barátnőinket is otthon hagytuk, szóval tényleg mindent egy lapra tettünk fel. Azt vártuk, hogy ezalatt ők megnézik, hogy eladható-e, amit csinálunk, vagy sem, és ha nem, akkor hazamegyünk. Csakhogy mi pont hat hónap után kerültünk be a Kokóba, és akkor azt hittük, hogy ez amolyan fordulópont, de a kiadó ekkor tűnt el teljesen, noha sokáig hitegettek bennünket. Nagyon udvariasak voltak, mint a britek általában, de nem mondtak nemet, se igent, és ezt akkor még nem tudtuk, hogyan is kell kezelnünk. Egyébként bizonyos jogok még most is az EMI-nál vannak, de például az opciós jog, melynek értelmében minden új szerzeményt kötelesek vagyunk nekik bemutatni, az időközben lejárt.

De nem csak arról van szó, hogy nem láttak fantáziát a zenekarban?
- Persze, de ennél többről is. Ezzel ugyanis az a gond, hogy exkluzív szerződtetett szerzőik voltunk, és szépen kerestek pénzt is rajtunk Magyarországon. Abban viszont nem voltak érdekeltek, hogy munkával segítsék a karrierünket, nekik ez a felállás megfelelt. Amíg otthon voltunk, addig nem tudtuk őket rávenni, hogy együttműködjünk, azt hittük, ez innét könnyebb lesz, de tévedtünk. Az első ember, a basszgitárosunk, Máté egy év után ment haza: addig mindenki megtakarított pénzből élt, de aztán fél év után Fibula, az énekesünk elkezdett dolgozni fogorvosként, majd később el is költözött Skóciába, jelenleg is ott él. Most év végén pedig Áron, a tesóm, aki a dobosunk, hazaköltözött Magyarországra. Egyrészt egzisztenciális okokból, másrészt viszont azért is, hogy hazavigye a tapasztalatokat, mert azt viszont rengeteget szereztünk.

És akkor hogyan működik most a zenekar?
- Én maradtam itt egyedül, de ettől még a zenekar továbbra is működik, csak ilyen páneurópai produkciós csapat lett belőle, helyi zenészekkel dolgozunk. Fontos tanulság, hogy otthon hiába vagy akármilyen zenekar, még ha akár a legnagyobb sztár is vagy otthon, az itt nem érdekel senkit. Ha tényleg kivételes zenész vagy, mondjuk Liszt Ferenc újraszületne, akkor talán őt elismernék, de egyébként a nulláról indulsz.

http://videa.hu/flvplayer.swf?v=2yBM4HbYSphurzoO

Az utóbbi időben elsősorban jogi huzavonáitok kapcsán lehetett hallani rólatok. Pontosan miről szól ez a történet?
 - Mi is itt kint jöttünk rá, hogy gyakorlatilag kettős mércével mérik a zenészeket. Az a szerződés, amit otthon kötött velünk az EMI, az köszönőviszonyban sincs azzal, amit itt Angliában kötnek a zenekarok a kiadókkal. Az a szerződés, amit otthon kötöttünk, az itt semmit nem ér, egy itteni jogász meg is mondta, hogy gyakorlatilag vécépapír, a zenészt védő kitételek teljesen hiányoznak belőle, míg a brit zenekarokkal kötött szerződések már sokkal több jogot biztosítanak az előadóknak és a szerzőknek. Felhívtuk rá az otthoniak figyelmét, válaszul a fél országot magunkra haragítottuk, valódi darázsfészekbe nyúltunk. De ha Magyarország Európába akar integrálódni, akkor harmonizálni kell minden ilyen gyakorlatot, és nem lehet, hogy kedvezőbb szerződéseket ír alá egy lemezcég az egyik városban, mint a másikban. A magyar zenész szakszervezettel végül is sikerült tárgyalnunk, továbbították is a problémát a szakminisztériumnak, így a labda most Hiller Istvánnál van. Az is kiderült, hogy az itteni jogdíjakat képtelenség megszerezni az angol jogvédőtől, erre még nem lett precedens kidolgozva, és ez sem csak bennünket érint. Itt már államszinten sincs szabályozva a folyamat, pedig ez nagyon fontos, hiszen az igazi pénz a jogdíjban van. Erre sok előadó csak későn jön rá, amikor már aláírta azt a szerződést, ami őt gyakorlatilag megfosztja a művei lejátszása után járó jogdíjak kontrolljától. Jogdíj pedig ugyebár minden nyilvános lejátszás után jár, és óriási pénzt jelent még otthon Magyarországon is (ezt az Artisjus gyűjti be és osztja szét), el lehet képzelni, hogy mekkora pénzről van szó Nagy-Britanniában. Momentán csak reménykedni tudunk abban, hogy az Európai Uniónak köszönhetően ezek a diszkriminatív különbségek majd előbb vagy utóbb megszűnnek.


"Magyar zenekarként nem várt akadályok vannak"

Ezek után magától értetődő a kérdés, hogy mégis mennyibe kerül nektek ez a zenekarosdi? Van számottevő bevételetek?
- Most inkább adósaink vannak, de azért van. Persze, nem komoly pénzekről van szó, de a fellépéseink után a gázsikat megkaptuk, bár volt, amikor még ez sem ment könnyen. Jogdíjat otthonról kapunk, itt egyelőre nem.

Hogyan sikerült fellépéseket szervezni?
- Egészpályás letámadással, hetekig csak jártuk a várost, és akkor szembesültünk azzal, hogy itt minden klubba vödörszámra viszik a demókat, ami lehet akármilyen jó, jó eséllyel nem fogják meghallgatni. Vagyis a véletlennek nagy szerepe volt abban, hogy nagy nehezen sikerült lekötni pár fellépést, aztán egyre többet. Megismerkedtünk más zenekarokkal is, de általában mindenki nagyon zárkózott, a zenekarok riválisként kezelik egymást. Arra is rájöttünk, hogy magyar zenekarként itt nem várt akadályok is vannak. Volt rá példa, hogy eljutott a demónk a Franz Ferdinand menedzseréhez, aki azt mondta, hogy jó-jó, de miért nincsenek benne magyaros zenei elemek... Válaszként talán visszakérdezhettünk volna, hogy miért nincs skótduda a Franz Ferdinand slágereiben. Vagyis eljutottunk a sztereotípiákhoz. Ennek kapcsán meg kell említeni azt is, hogy a tömeges kelet-európai bevándorlás inkább nehezítette a dolgunkat. Az nem csoda, hogy az ittenieknek már túl sok a külföldi, inkább az a csoda, hogy ilyen jól bírják. Nagy számban érkeztek például lengyelek, akikből csak annyit látni, hogy hangosak, magabiztosak, ráadásul nem is elsősorban a kulturáltabb rétegek jöttek, ez alapján pedig az átlagemberben kialakultak a sztereotípiák Kelet-Európáról.

Nézzük akkor a pozitívumait a kint tartózkodásotoknak...
- A legfontosabb, hogy a világra, és főleg Európára új nézőpontból látunk rá. Ez kitágította az addigi elképzelésünket saját helyünkről, szerepünkről. Szakmailag is, de általános értelemben is. Sok jó koncertünk is volt (csak az első évben ötven), kötöttünk néhány zenészbarátságot is, amire példa az új közös klip, ez pont az [origo]-n debütált nemrég. Sok nagyszerű élmény ért bennünket, például az, amikor a Babyshambles előzenekara is voltunk. Az öltözőben Pete Doherty hiteles junkie-nak tűnt, szart mindenkire. Ballonkabátos-keménykalapos-aranynyakláncos figurák terelgették, már amennyire lehetett. Szerencsére Fibula is elég mókás fickó tud lenni, és lehet, hogy a Babyshambles rajongói erre ráéreztek, nagy volt az ünneplés. Ez még az elején volt, akkor szinte senki sem ismerte őket Nagy-Britannián kívül, de azóta Pete Doherty világszerte ismert bulvársztár lett. Az itteni klubélet összehasonlíthatatlan az otthonival, néha tíz néző előtt is olyan zenekarok lépnek fel, hogy beszarás. A hangtechnika szinte mindenütt kifogástalan, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy micsoda koncertekre juthat el bárki itt heti rendszerességgel. Persze ehhez is hozzá lehet szokni, ha kint élsz, én már egy ideje nem is követem a popéletet, hanem főleg klasszikus zenét hallgatok. És persze szeretném, hogy a zenénkkel további sikereket érjünk el itt, még ha nem is egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy azt három éve elképzeltük.


[origo]