[origo]
Nyomtatás

Vérből kimutatható a súlyos trauma
2010. szeptember 12., vasárnap, 9:38


A holokauszt olyan bűntett, amely sosem merül feledésbe. Annak ellenére, hogy a túlélők sora évről-évre megfogyatkozik, a történelem e sötét korszakának hatása tovább érződik. Ráadásul nem csak maguk az áldozatok érzik a hatását, hanem gyerekeik is.


A pszichológusok már régóta vizsgálják az úgynevezett második generációs holokauszt-túlélők érzelmi profilját. A haláltáborokba hurcolt szülőket örökre megváltoztatták a megtapasztalt szörnyűségek. A XXI. században valószínűleg poszttraumás stressz-betegségként (PTSD) diagnosztizálnák azt, amit a történtek bennük okoztak. Akkoriban azonban a diagnózis hiánya egyúttal a hatékony kezelések hiányát is jelentette. Éppen ezért gyermekek egész generációja nőtt fel olyan otthonokban, ahol az egyik vagy mindkét szülő kimondatlan érzelmi démonokkal küzdött, miközben ezzel párhuzamosan megpróbálta gyermekeit boldogságban felnevelni. Nem csoda, hogy ez nem mindig sikerült teljesen.


Az évek során számos tanulmány készült a második generációs túlélők PTSD tüneteiről, és kiderült, hogy az állapot jelei viselkedésükben, sőt még a vérükben is kimutatható - esetükben ugyanis magasabb a kortizol nevű stresszhormon szintje. A kutatók logikusan azt feltételezték, hogy ezeket a tüneteket lényegében megtanulták.


Most a Biological Psychiatry szakfolyóiratban megjelent új tanulmány a kutatás új dimenzióját tárja fel azzal, hogy szerzői azt állítják, nem csak a második generációs túlélők érzelmi profilját befolyásolhatja szülei traumája, hanem a génjeiket is. A Zürichi Egyetem kutatócsoportja Isabelle Mansuy vezetésével az epigenetikára összpontosítottak, vagyis arra, hogyan változnak a gének a környezeti tényezők hatására olya módon, ami átörökíthető a következő generációra.


Mansuy és munkatársai hím egereket neveltek fel születésüktől kezdve folyamatosan, de közben néhányukat egynapos koruktól 14 napos korukig elválasztották az anyjuktól. Az állatokat ezután normálisan nevelték, etették és ápolták, a korai trauma hatása azonban mégis megmutatkozott. A kísérleti alanyok felnőttkorukban PTSD-szerű tüneteket, például az elszigeteltség és az izgatottság jeleit mutatták. Ennél is sokatmondóbb azonban az, hogy génjeik a többi egértől eltérően működtek. A kutatók öt olyan gént vizsgáltak, amelyek a viselkedéssel hozhatók összefüggésbe (egyikük a CRF stresszhormon szabályozásában vesz részt, egy másik pedig a szerotonin idegi átvivőanyagot szabályozza), és kimutatták, hogy mindegyik túlreagál illetve alulreagál.


A jelen esetben az első generációs holokauszt-túlélőket jelképező hím egerek utódokat nemzettek, és fajuk legtöbb hímjéhez hasonlóan nem vettek részt nevelésükben. A kicsinyeket anyjuk nevelte fel anélkül, hogy elszenvedték volna azt a traumát, amit apjuknak a fiatalkori elválasztás okozott. Ennek ellenére felnőttkorukban nem csak ugyanazt a szorongó viselkedést mutatták, hanem ugyanazokkal a jellegzetes genetikai változásokkal is rendelkeztek.


A Holokauszt természetesen nem az egyetlen olyan válság, amely megváltoztathatja a viselkedést és a géneket. A különböző háborúk túlélőiben, sőt még az erőszakos otthonokban felnevelkedő gyerekekben is jelentkezhetnek hasonló változások. A holokauszt-túlélők azonban továbbra is az egyik legjobb csoportot jelentik a kutatások szempontjából, mivel rettenetes trauma érte őket, populációjuk jól ismert, és sokuknak lettek gyermekei, unokái, sőt dédunokái. Az emberek sajnos sosem hagynak fel azzal, hogy erőszakosan viselkedjenek egymással. Minél jobban meg tudjuk érteni azonban az áldozatokra gyakorolt hatásokat, annál jobban gyógyíthatjuk a sebeiket.



Medipress