Színes szobákról álmodom

Vágólapra másolva!
Közel százezer látogatóval zárta az első hónapot a Mesterművek - 400 év francia festészete című kiállítás, ez a szám pedig azt mondatja velünk, hogy a kígyózó sorok lassan ugyanúgy hozzátartoznak a Hősök tere látképéhez, mint a millenniumi emlékmű. Bár a bejutásra korántsem kell annyit várni, mint a korábbi, hasonlóan nagyszabású tárlatok esetében, és a zárásig is hátravan még bő két hét, tíz olvasónkat mégis soron kívül, ingyen juttatjuk be a Műcsarnokba. Oda, ahol nyilvánvaló hiányosságai ellenére is jelenünk és közelmúltunk legjelentősebb kiállítása látható. Játsszon velünk!
Vágólapra másolva!

A több mint 20 francia múzeum - köztük olyan neves intézmények, mint a Pompidou Központ, a Louvre, a Musée d'Orsay vagy a párizsi Picasso Múzeum - gyűjteményéből válogató kiállítás az eredeti koncepció szerint a fény és árnyék szerint közelítve mutatja be az utóbbi négy évszázad francia festőinek munkáit, ez a felvezetés pedig rögtön gondolkodóba ejtheti a műértő közönséget. Hiszen a XVII. századtól napjainkig nehezen említhetünk olyan korszakot, mely nem a világítás segítségével hangsúlyozta vagy árnyalta volna mondanivalóját, mely nem kompozíciós eszközként használta volna a fényt. A tárlat megtekintésekor azonban e nyilvánvaló megállapítás ellenére is érdemes szervezési elvként gondolnunk a fény és árnyék játékára.

A kiállítás címe tökéletesen magyarázza, hogy milyen típusú tárlatra kell gondolnunk: a Mesterművek elsősorban egy retrospektív gyűjtemény, mely a XVII. századig visszamenőleg a francia festészet csúcspontjait és legjelentősebb alkotásait hivatott bemutatni. Ehhez képest a fény és árnyék együttese már csak finomjáték, hozzáadott érték egy olyan gyűjteményhez, mely a maga nemében amúgy is egyedülálló. Fontos, hogy gondolatban miként közelítjük meg a kiállítást, hiszen 400 év festészetét maradéktalanul bemutatni még egy olyan téma mentén is eleve sikertelen vállalkozás, melyet jelen esetben a fény és árnyék szolgáltat. Ezért megbocsátónak kell lennünk, hiszen a tárlat anyaga nyilvánvalóan foghíjas, hiányoznak kulcsjelentőségű alkotások, ugyanakkor úgy érezhetjük, hogy a kurátorok túl nagy figyelmet szenteltek viszonylag ismeretlen alkotók munkáinak.

A tárlat kivédhetetlen hiányosságai azonban eltörpülnek azon lehetőség mellett, hogy a festőiről híres Franciaország 400 évet felölelő művészetét tekinthetjük meg - egyben. Még ha elfogadjuk is, hogy a franciák az impresszionistákon kívül nem járultak hozzá jelentősebb iskolával az egyetemes művészettörténethez - a kubizmus, Picasso és a párizsi katalánok hovatartozása vitatható legalábbis -, akkor is rengeteg élmény forrása lehet a gyűjtemény. Megtekinthetjük, hogy mely alkotók és különösen mely képek készítették elő Monet és barátai pillanatképeit, honnan erednek azok a jellegzetesen élénk, mégis kicsit elmosódott színek.

Sokkal érdekesebb azonban felfedeznünk, hogy a francia festészet nemcsak a századforduló előtti és utáni évtizedekből, az impresszionistákból és az őket követő Vadakból áll. A kiállítás még a művészetekben járatlan látogatóknak is súg: kiválóan láttatja, ahogy a XVII. század vallási témái után a következő száz év a csendéletet, németalföldi hatásra a polgári mindennapokat és a tájképeket is lehetséges tárgyként hozta meg a festők számára. Barkóczi István és Készman József falra festett szövegei segítenek eligazodni az iskolák és korszakok néha átláthatatlannak tűnő viszonyrendszerében, de maga a kiállítási tér is esztétikai funkcióval bír, ez pedig hazai viszonylatban kivételesen ritka. Ahogy a Műcsarnokot járva a múltból a jelen felé közelítünk, a termek festése is világosodik: a sötétbordó zöldbe, világoskékbe, halványlilába, majd fehérbe hajlik. Finom utalás a kurátorok részéről (fény és árnyék megint), ugyanakkor jól elkülöníti az egyes korszakokat egymástól, és nem gondolnánk, de a különböző színek eltérő fényviszonyokat is teremtenek. Ha már a fényviszonyokat említjük, a világítást külön ki kell emelnünk: a mennyezetre szerelt lámpák meghökkentően élénk színeket teremtenek még egy 400 éves kép esetében is. Mindebből - és persze nem utolsósorban a kiállítás kommunikációjából - kitűnik, hogy a tárlat a nagyközönséget szólítja meg, megannyi aprósággal, figyelmességgel a festészet iránti vonzalmat kívánja felébreszteni - azokban is, akik számára a magaskultúra valóban magasnak tűnik.

És a közönséget szemlélve, a látogatók csevejét hallgatva azt mondhatjuk, hogy borzasztó nagy szükség van hasonló kiállításokra. Kortól függetlenül rengeteg olyan nézelődővel találkozni, akinek az arcára van írva a rácsodálkozás, az a bizsergéssel vegyes döbbenet, mellyel csak a szép tud meglepni bennünket. Ugyanakkor az is rögtön feltűnik, hogy ezek az arcok nincsenek hozzászokva a látványhoz, nem tudják, miként kell értelmezni, befogadni, hogy közelről vagy távolról kell-e szemlélni. Ártatlan, ösztönös és őszinte közönség - a kilencvenes évek hazánkba látogató sztárjainak frázisa jut eszünkbe. Mostanában amúgy ezt is egyre ritkábban hallani.