Jó kis szomorúság

Zenei közhely, hogy a fado a portugál lélek hangja, mely felé inkább érzésekkel lehet közelíteni, mintsem meghatározásokkal. A fado, mint önálló zenei műfaj tulajdonképpen mára megszűnt létezni, ennek ellenére továbbra is igen erősen lüktet a kortárs portugál zene vérkeringésében. A június 3-án és 4-én a Művészetek Palotájában fellépő Madredeus például azt mutatja be, hogy miként lehet erős koncertprogrammal, nagyszínpadon életre hívni egy alapvetően kávéházba megálmodott, tizenkilencedik századi formát.

A fado történetére vonatkozóan máig nem alakult ki egységes kép, ennek főként az az oka, hogy rengeteg zenei hatás ötvöződik benne, ezek pontos arányát és keveredését egy folyamatosan újjászülető műfaj esetében pedig szinte lehetetlen meghatározni. Az egyik legelfogadottabb elmélet szerint a fado a móroktól származik, de tartja magát az a nézet is, mely szerint a zene gyökerei a portugál balladaköltészetben (modhina) találhatóak, később egyes afrikai táncokkal (lundum, fofa) kiegészülve született meg az a hangzás, mely a tizenkilencedik századra egy nemzet lelkiállapotának lett a szócsöve.

Néhány alapvető jellemzőtől eltekintve (a hangszerek szinte mindig azonosak: harmonika, hegedű, portugál gitár és természetesen egy szenvedéllyel telített női énekhang) azonban a fado sosem volt egységes: Lisszabonban például mindig is nyersebben játszották, Coimbra egyetemi városában pedig rendszerint az emelkedettebb, elégikusabb hangvételt lehetett hallani.

Érdekes, hogy a fadót Európa időről-időre egy énekesen keresztül fedezte fel magának: a tizenkilencedik század közepén Maria Severa még csak az Ibériai-félszigeten belül vált ismertté, a huszadik század első - és talán utolsó - nagy dívája, a tavaly elhunyt Amália Rodrigues nevét viszont már az egész kontinens a fadóval azonosította. Az ő népszerűsége nyomán aztán a mai napig számtalan énekesnő örökíti tovább a fado hagyományait: a tavaly tavasszal nálunk járt Mísia mellett említhetnénk a szintén Rodrigues-követő Marizát, vagy éppen a hétvégén hozzánk látogató Madredeusban éneklő Teresa Salgueirót.

Az együttes története igen érdekes: a klasszikus gitáron játszó alapítótag, Pedro Ayres Magalhaes és a billentyűs Rodrigo Leao korábban rockzenekarokban játszottak, majd a nyolcvanas évek közepén induló népzenei hullám hatására kezdtek a fadóval foglalkozni. Kiegészülve a csellista Francisco Ribeiróval és az akkor tizenöt éves Teresa Salgueiróval egy templomban vették fel első lemezüket, ám korántsem volt biztos, hogy a zenekar ezek után is együtt marad. A kezdetekkor munkamódszerük elsősorban a rockzenében szerzett tapasztalataikra épült: ahogy a próbákon közösen improvizáltak, úgy alakultak ki a dalaik.

A Madredeus mai elektro-akusztikus felállása azt követően alakult ki, hogy zeneszerzőivé és szereplőivé váltak Wim Wenders Lisszaboni történet-ének. A cselló és a harmonika helyére egy másik klasszikus gitár és bőgő került, majd miután a szintetizátoros Carlos Maria Trindade beszállt, a zenéhez való hozzáállásuk is megváltozott: azóta lekottázott, kész szerzeményekből állnak össze az albumaik.

Az együttes az elmúlt tizenöt évben mintegy nyolcszáz koncertet adott a világ számos országában, a Madredeus egyaránt játszott már szimfonikus zenekarral és lemezlovas kollektívával, legemlékezetesebb fellépéseik között rendszerint mégis önálló koncertjeiket említik rajongóik. Hazánkba azt a koncertprogramot hozzák el, melyet az elmúlt két évben állítottak össze: nagyobb arányban a tavaly megjelent Um Amor Infinito című lemezről adnak elő dalokat, emellett pedig az idén kiadott Faluas Do Tejo kifejezetten lisszaboni hangzást idéző balladái csendülnek fel.

Madredeus, Művészetek Palotája (IX., Komor Marcell u. 1.), június 3-4. Belépő: 3000-6900 Ft