A táncszínház boldog szelleme

"Mikor meztelen táncolok a tükör előtt, / ki mondaná, hogy nem vagyok / házam boldog szelleme?" - írja William Carlos Williams a Danse russe című versben. Mintha csak a gyermek Frenák Pálról szólnának ezek a sorok: a nevelőintézeti évek alatt ő is kilopódzott éjjelente a tükör elé, ahol aztán kitörtek belőle az addig visszafojtott mozdulatok. Újszerű tánca mára világszerte ismertté vált, lelki és fizikai lemeztelenedése széles közönség előtt zajlik. Legújabb darabját, a Milant, a Trafóban nézhetjük meg március 2 és 5 között, egy héttel később pedig a legendás Tricks & Tracks-et tűzi újra műsorára a kortárs ház.

Frenák mozgások és gesztusok felé fordulásának legfőbb oka, minden bizonnyal édesanyjának süketnémasága volt: a fiú így tanulta meg, hogy fokozott figyelmet szenteljen az arcjátéknak és a testtel kifejezhető tartalmaknak. Az erős hatást mutatja az is, hogy koreográfiáiban máig tetten érhetők a süketnéma jelnyelvre utaló mozdulatsorok. A másik ok, amely Frenákot a tánc felé vitte, szintén a szülőknél keresendő, apja ugyanis egy agytumor miatt, először "csak" agresszívvá vált, később meg is őrült, elég volt egy rossz szó ahhoz, hogy eljárjon a keze - nem csoda hát, ha a fiú gátlásossá, ügyetlenné vált a verbális kommunikáció terén. Apja betegsége a halálig fokozódott, ezután került Frenák és öt testvére a tükrös nevelőintézetbe.

Klasszikus táncos képzésben Frenák csak tizenhét éves korától részesült, ekkor iratkozott be, az egykori szülői ház alatt lévő Jeszenszky-féle tánciskolába. A nagy múltú intézményben elsajátította ugyan a technikai alapokat, de már ekkor biztos volt benne, hogy nem elégedhet meg pusztán a klasszikus elemek variálásával. Mert hát eddigre már, nagyjából elfogadta, megtanulta szeretni önmagát, így válhatott számára a tánc olyan önmegmutató, önkifejező eszközzé, amely nem tűr semmiféle szabályozást. Egyéni stílusát sokan és sokféleképpen gyúrták: a süketnéma jelelés mellett, adott egy pluszt a Franciaországban megismert kortárs tánc és a japán buto műfaj, amely az embert a táj részeként kezeli, de ugyanígy hatott rá, a gyermekkorában látott Fellini- és Chaplin-filmek figuráinak mozgása is.

Az öntörvényű táncos, már Jeszenszky iskolájában is csinált magának egy külön társulatot, a Jeszenszky Jazzbalettet, amelynek akkori tagjaiból kerültek ki a magyar kortárs tánc első, jeles alakjai. Frenák maga, ennek a csoportosulásnak a keretében mutatta be első magánszámát, amelyben saját, kígyót formázó bal kezével viaskodik - valljuk be, az alapötlet nem túl eredeti, akkoriban mégis hatalmas feltűnést keltett. Újdonság volt a későbbi munkáiban is meghatározó jellegű meztelenség: a skizoid szólóban csak fél testét takarta a dressz, ezzel is jelezve az ön-Laokoón meghasadt állapotát. Emellett az is forradalminak számított, hogy valaki, ha csak ilyen sutácska szimbólummal élve is, de kinyíljon, megvallja a táncban saját bizonytalanságait. Saját belső vívódása, önmaga kiterítése, még sokáig központi téma volt Frenák művészetében, aztán, ahogy kezdett egyre jobban megbékélni magával, inkább általánosabb dolgok felé fordult.

A francia évek még a keresés jegyében teltek, ez voltaképp természetes is, tekintve, hogy Frenák itt egy teljesen új közegbe került. Úgy ment ki, ahogyan sokan mások akkoriban: kiengedték Londonba egy táncversenyre, ő meg valahogy ott maradt. Aztán Párizs felé vette az irányt, ahol az első percben felismerték tehetségét, rögtön sikerült is elhelyezkednie a chilei Béjart-ként ismert, Germaine Silva csapatában - aki nem mellesleg a letelepedési engedélyt is rövid úton elintézte neki. Ezután a nagyöreg, Janine Charret mellett dolgozott, közben a Moulin Rouge világhírű tánckarába is felvették. Kis idő múlva azonban elege lett a balettgálákból és a hivatásos mulattatásból, mert ezek csak a rutinról szóltak neki, azt mutatták, hogy a tudás csupán a lépések minél tökéletesebb elsajátítását jelenti. Ez pedig kevés, Frenák ennél mindig többet akart, elkezdte hát tanulmányozni a német koreográfusok akkori dolgait, valamint az eretneknek számító, Cunningham- és Limon-technikákat. Aztán jött a Theatre Chatillonban szervezett fesztivál, amelyre Christine Merlivel közösen elkészítette a Ter című koreográfiát. És itt kezdődött a saját út, ezzel együtt pedig a saját társulat.