A fúria basszusgitáron játszik

Az idei Szigeten felejthető koncertet adott, október 30-án pedig az A38-ra tér vissza a kortárs soul egyik messiása, Me'shell Ndegéocello. Ha az amerikai énekes/basszer amazon neve nem jelent többet számunkra egy ravasz nyelvtörőnél, még maradt szűk egy hetünk, hogy felkészüljünk meglehetősen összetett lelki- és zenei világából. Harcossága és politikai öntudata Lauryn Hillt idézi, kísérletező kedve a Living Colourt juttathatja eszünkbe, gitárjátékát sokan pedig - némi túlzással - Hendrixéhez mérik.

Me'shell Ndegéocello (a szvázi művésznév felvett, jelentése "szabad, mint a madár") a magánéletben nem lehet könnyű eset - ezt az állítást még úgy is meg merjük kockáztatni, hogy személyesen nem ismerjük a művésznőt. Az idei Szigeten adott koncertjén azért kaptunk némi ízelítőt heves temperamentumából: fellépés közben többször is a földhöz vágta gitárját a rossz hangosítás miatt érzett dühében, majd leviharzott a színpadról - a független amerikai zenésztársadalom is nehezen kezelhető, öntörvényű személyiségként tartja őt számon. Tegyük hozzá, mindez a magánemberek többségével ellentétben egy művésznek nem feltétlenül válik kárára.

Esetében a kompromisszumokra képtelen hozzáállás kifejezetten értékes tulajdonsággá válik: karrierje kezdetén több, ma már ismert banda meghallgatásán próbálkozott, de igazából egyik együttesnek sem kellett egy női basszusgitáros - például a Living Colour sem benne találta meg az 1992-ben kilépő Muzz Skillings utódját. Ndegéocello tehát gondolt egyet, és eredeti elképzelésével szakítva szólókarrierbe kezdett.

Pályafutása korai szakaszában - Washington D. C. hamar szűknek bizonyult számára, ezért nagyon fiatalon New Yorkba költözött - gyakran teljesen egyedül lépett fel: az elmaradhatatlan basszusgitár mellett dobgéppel és szintetizátorral kísérte magát. Így figyelt fel rá Madonna házikiadója, a Maverick is: ő volt az egyik első énekesnő/dalszerző, akit a label leszerződtetett (a későbbiekben Madonna már külön hangsúlyt fektetett arra, hogy támogassa a női előadókat, jelenleg Alanis Morissette mellett Michelle Branch lemezei is itt jelennek meg). A Maverick Ndegéocello számára pedig tökéletes választásnak bizonyult: a kiadó ráérzett, hogy az énekesnő különc személyiségéből táplálkozó dalait jobb érintetlenül hagyni - az 1993-ban megjelent Plantation Lullabies műfaja még több mint tíz év távlatából is meghatározhatatlan, a hiphop, a pop, az r&b és a dzsessz szabadon, korlátok és tudatosan épített szerkezetek nélkül keveredik a lemezen.

Ndegéocello későbbi lemezeinek kereskedelmi sikerét nagymértékben gátolta a tény, hogy hazájában az afroamerikai közösség többsége szinte tiltólistára helyezte az énekesnő albumait. A szokatlan szembefordulás okát maga Ndegéocello saját biszexualitásával magyarázza, illetve azzal, hogy szexuális érdeklődése szövegeiben is erős hangsúlyt kap - ez pedig szerinte összeegyezhetetlen a feketékben élő erős családképpel. Az énekesnő szerint gyakran előfordul, hogy fekete zenésztársai nem hajlandók vele színpadra lépni, illetve hogy a fekete közösségi rádióállomások nem játsszák dalait.

A negatív tapasztalatok ellenére Ndegéocello továbbra is egyfajta polgárjogi harcosként van jelen az amerikai zenei színtéren: dalait sok esetben a társadalmi egyenlőségért folytatott harc eszközeiként is felfoghatjuk. Túlzás lenne persze protest singerként aposztrofálni az énekesnőt - sokkal közelebb járunk az igazsághoz, ha független, öntudatos különcként tekintünk rá, akit nehéz lenne bárhova beskatulyázni.

Bár az elmúlt években az énekesnő egyre inkább dzsesszes hangzásokkal kísérletezett, mostani koncertjére a Different Girl (Every night) nevű kísérőbandájával érkezik, biztosak lehetünk tehát benne, hogy többnyire a soulban gyökerező dallamokat fogunk hallani.

Me'shell Ndegécello & Different Girl (Every Night) - A38 (XI., Petőfi híd, budai hídfő, déli oldal), október 30., 21.00. Belépő: 6500/6900 Ft