Ekkor még senki, vagy legalábbis a négy lányon kívül kevesen tudtak a belső vitákról, az Ujlaky-ügyről, a korántsem ideális hangulatról. Kivülről csak az látszott, hogy a mieink akármit csinálnak, az ellenfél mindig eltalálja őket. Nyolc asszóból mindössze kettőt nyertek a magyarok, egyet még Knapek az elején 4-3-ra, és egyet Varga 5-3-ra, miközben Knapeknek becsúzott egy 1-7-es zakó is.
Az utolsó három percre Mohamed Aida és Erinn Smart kötött be, 33-19-es amerikai vezetésnél. "Csak nehogy az legyen, hogy feljön Aida egy tusra, és a végén nyer az amerikai, akkor inkább legyen hamar vége" - mondtam a kollégának félkomolyan, hiszen mindketten lemondtunk már arról, hogy itt csodát lehet tenni.
Aztán elindult a csörte, és Mohamed olyan volt, mint gyerekkorom kedvenc filmjében, az Oliver Reedet, Michael Yorkot, Richard Chamberlaint felvonultató klasszikusban a három testőr. Ment előre, szinte gondolkodás nélkül, és sorra adta a tusokat. Őrületes harc volt ez, nem csak az ellenféllel, leginkább az idővel. Hiszen Smart szinte leblokkolt, Aida pedig eksztázisban volt, mi pedig már egymás mellett ugráltunk, ökölbe szorított kézzel és 120-as pulzussal. "Ezt nem hiszem el, ilyen nincs, ha ezt innen megnyeri..." - mondogattuk egymásnak egyre hangosabban, egyre elszántabban. Mohamed pedig csak ment előre, és egymás után kilenc találatot vitt be.
Smart tanácstalan volt, páholyban ment fel a pástra, ekkor pedig már pánikban volt. Az idő azonban neki dolgozott. Nagy nehezen megszúrta Mohamedet, aki azonban továbbra is valami földöntúli állapotban vívott, és egyre közelebb hozta a csodát. Azok a magyar szurkolók és újságírók, akik összetörten, reménytelenül, bágyadtan figyelték a mieink szenvedését, egyszerre keltek életre Aida fantasztikus produkciójától, és szinte imádkozva szuggerálták az órát, amely rendületlenül számolt visszafelé.