Kedden hajnalban Kolumbiában lezuhant a brazil Chapecoense futballcsapatának játékosait is szállító repülőgép. A csapat, a szakmai stábbal és több kísérővel együtt a második legrangosabb dél-amerikai kupa, a Copa Sudamericana döntőjére utazott Medellínbe.
A szerencsétlenséget a gépen tartózkodó 77 emberből csak hatan élték túl,
közülük négyen – a két kapus és két mezőnyjátékos – a Chapecoense futballistái. (Korábban arról szóltak a hírek, hogy 81-en voltak a fedélzeten, ennyien voltak ugyanis az utaslistán. Közben azonban kiderült, hogy négyen - egyikük sem labdarúgó - nem szálltak fel a járatra.)
A klubot, Brazíliát és a világ labdarúgását persze így is hatalmas veszteség érte, hiszen a dél-amerikai kontinens egyik legjobb együttese veszett oda.
Az érintetteket ez nyilván a legkevésbé sem vigasztalja, de a Chapecoense esete nem az első olyan tragédia, amelyben komplett csapatok vesztek oda, nemegyszer olyan űrt hagyva maguk után, amelyet soha többé nem is sikerül betölteni.
A futball történetének egyik legnagyszerűbb csapata volt az 1940-es évek torinói együttese. Nem véletlen, hogy a kiváló együttest akkor és azóta is csak Grande Torino (azaz Nagy Torino) néven emlegetik. A szurkolóból lett klubvezető, Ferruccio Novo áldozatos és olykor kíméletlen építkezése (nem volt szívbajos meccs után, az ellenfél öltözőjében megvenni a rivális két legjobbját, vagy éppen ráígérni olyan játékosra, aki már elkötelezte magát a városi vetélytárs Juventushoz) révén 1940-re megszületett a csapat, amelyik a háború alatti és utáni években leigázta az olasz focit.
A kor olasz válogatottjának gerincét adó játékosok – Ezio Loik, Valentino Mazzola, Ballarin, Ferraris II, Castigliano, Gabetto – megszerzése mellett fontos volt, hogy a klubvezetés felismerte, érdemes szakítani a világbajnok olasz válogatott kapitányának, Vittorio Pozzónak a taktikájával, a „metodó”-val, és inkább átállni az Arsenal edzője, Herbert Chapman által favorizált, Olaszországban „sistema" néven emlegetett WM (3-2-2-3) felállásra – ami sokkal nagyobb teret engedett a támadó focinak.
A magyar Kuttik András vezetésével a Torino 1942–43-ban bajnok és kupagyőztes lett – elsőként duplázva az olasz foci történetében.
Ezt követően még sorozatban négy bajnoki címet nyert, lemásolva azt az ötös szériát, ami előttük csak a Juvénak sikerült. A válogatottban rendre hat-nyolc Torino-játékos kapott helyet.
A Torino 1949. május 4-én gálamérkőzésen lépett pályára Lisszabonban a Benfica ellen. A csapat, a szakmai stáb és az újságírók egy Fiat G.212CP típusú géppel repültek haza Portugáliából, csakhogy Torino közelében hatalmas köd fogadta őket, a rosszul navigáló kapitány pedig a város melletti egyik dombon álló Superga bazilikának vezette a gépet. A repülő mind a 31 utasa életét vesztette,
köztük két magyar, Egri Erbstein Ernő edző, és Schubert Gyula játékos
(ő Budapesten született csehszlovák magyar volt, aki az 1945–46-os magyar bajnokságban a Kőbányai Barátság színeiben 32 mérkőzésen 34 gólt szerzett).
A balesetről készült korabeli dokumentumfilm
A Torino egyik védője (Sauro Tomá) és a második számú kapus (Renato Gandolfi) nem utazott el Lisszabonba, utóbbit a harmadik számú kapus, a mindössze 23 éves Dino Ballarin helyettesítette. Ugyancsak nem volt a gépen a korábbi szövetségi kapitány, az utazást betegsége miatt lemondó Vittorio Pozzo – a tragédia után ő azonosította a játékosokat –, ahogy Ferruccio Novo sem kísérte el a gárdát Lisszabonba.
Két nappal a baleset után az olasz szövetség bajnoknak hirdette ki a Torinót,
mert a csapat négy fordulóval a zárás előtt négy ponttal vezetett az Inter előtt. A Bikák ezt követően már csak egyetlen alkalommal, az 1975–76-os idényben tudták megnyerni a bajnokságot. Az áldozatok torinói temetésén mintegy egymillió ember búcsúztatta az egykori Grande Torinót a város utcáin.
Egy évtized sem telt még el Superga óta, amikor egy újabb nagy reményű csapattal, a Manchester Uniteddel történt tragédia. Matt Busby 1956-ban és 1957-ben is bajnokságot nyert, rendkívül fiatal együttesének 22, illetve 23 év volt az átlagéletkora.
1958-ban a triplázásra hajtó csapat jó úton volt, hogy elérje a nagy célt, illetve, hogy sorozatban másodszor is bejusson a Bajnokcsapatok Európa Kupája (BEK) elődöntőjébe. Február 6-án Belgrádban játszották a BEK negyeddöntőjének visszavágóját (3-3, összesítésben 5-4 a Manchester javára), és már hazafelé tartottak, amikor a gépnek le kellett szállnia Münchenben, hogy megtankoljon. Az üzemanyag-felvételre azért volt szükség, mert Johnny Berry elhagyta az útlevelét, így a gép egyórás késéssel tudott csak felszállni Belgrádból, a várakozás alatt pedig szépen fogyott a kerozin.
Münchenben a repülő kétszeri próbálkozás után sem tudott felemelkedni, James Thain kapitány azonban úgy döntött, hogy harmadszor is megpróbál elstartolni.
A kifutópályán álló hólében viszont a gép ezúttal sem tudott kellően felgyorsulni, leszaladt a kifutópályáról, majd egy közelben álló háznak ütközve leszakadt a bal szárnya.
A gépen összesen 44-en utaztak, 23-an haltak meg, közülük nyolcan játszottak a csapatban, hárman pedig a Manchester United alkalmazottjai voltak. Az áldozatok között volt Duncan Edwards, a „korona ékköve” is, akiben mindenki az angol foci legnagyobb reménységét látta. Ő 15 nappal a baleset után, egy müncheni kórházban halt bele a sérüléseibe. Edwards a tragédia napján táviratot küldött a főbérlőjének, melyben azt írta „minden járatot törtöltek, holnap érkezem”.
A csapat menedzsere, Matt Busby, valamint olyan sztárok, mint az 1966-ban az angol válogatottal világbajnokságot nyerő Bobby Charlton vagy Dennis Viollet túlélték a tragédiát, ahogy Berry is. A gépen volt az utazást szervező Miklós Béla is, aki ugyancsak meghalt, míg felesége, Eleanor túlélte a katasztrófát.
A tragédia emlékét Belgrádban emléktábla, Münchenben egy tér (Manchesterplatz) és egy másik emléktábla, Manchesterben pedig egy dombormű és az 1960-as felavatása óta a baleset időpontját (15 óra 04 perc) mutató óra állít emléket a csapatnak az Old Traffordon.
A Manchester United öt évvel később kapaszkodott vissza a legjobbak közé, amikor 1963-ban FA-kupát, 1965-ben és '67-ben bajnoki címet nyert, a következő idényben pedig első angol klubként elhódította a BEK-et – Matt Busby irányításával.
Az 1988-as szöuli olimpián negyeddöntőbe jutó zambiai válogatott (a csoportban 4-0-ra verték az olaszokat) két évvel később harmadik lett az Afrikai Nemzetek Kupáján (ANK), 1992-ben a negyeddöntőig jutott,
1993-ban pedig komoly esélye volt, hogy története során először kvalifikálja magát az 1994-es amerikai világbajnokságra.
A válogatott 1993. április 27-én Szenegálba tartott vb-selejtezőre, amikor a gaboni partoktól 500 méterre a tengerbe zuhant a csapatot szállító repülőgép – a fedélzeten tartózkodó mind a 30 utas, köztük 18 futballista életét vesztette.
A vizsgálat során kiderült, hogy a balesetet egy fatális hiba okozta: miután kigyulladt a gép egyik hajtóműve, a kétségbeesett pilóta a jó hajtóművet állította le.
A zambiai futball erejét mutatja, hogy az ország csapata a következő évben második lett az Afrikai Nemzetek Kupáján. Zambiának 2012-ig kellett várnia első ANK-győzelmére, amit éppen Gabonban, Libreville-ben ünnepelhettek, pár száz méterre onnan, ahol az 1993-as baleset történt.
A Kontinentális Hoki Ligában (KHL) játszó csapat a 2011–12-es szezon első mérkőzésére indult Minszkbe, amikor repülőgépük a felszállás után néhány perccel egy helyzetjelző toronynak ütközött, kettétört és lezuhant. A gépen – a személyzeten kívül – csak a Lokomotiv Jaroszlavl játékosai és szakmai stábja tartózkodott. A balesetet csak a repülőmérnök, Alekszander Szizov élte túl, míg a csatár, Alekszander Galimov öt nappal később, a kórházban halt bele sérüléseibe (egy másik csatár, Makszim Zjuzjakin és a finn kapusedző, Jarmo Valtonen nem utazott el Minszkbe).
A Lokomotiv visszalépett a bajnokságtól, és csak a következő idényben kapcsolódott be újra. Azóta is állandó résztvevője a bajnokság rájátszásának.
Az orosz (szovjet) jégkorong történelmének ez volt a második légiszerencsétlensége: 1950-ben a VVS Moszkva csapatát szállító gép zuhant le Szverdlovszk (ma Jekatyerinburg) mellett. A balesetet csak a keret két tagja élte túl: a sérült Viktor Suvalov el sem indult Cseljabinszkba, míg az 1956-ban a szovjet válogatottal olimpiai bajnoki címet szerző
Vszevolod Bobrov soha nem ült repülőre,
ezúttal is inkább az éjszakai vonatozást választotta.
Az uruguayi főváros, Montevideo Stella Maris főiskolájának rögbicsapata 1973. október 13-án Chilébe indult, hogy barátságos mérkőzéseket játsszon néhány ottani együttessel. Az uruguayi légierőnek a csapatot szállító gépe azonban a rossz időjárás és navigációs hibák miatt lezuhant az Andokban.
Egy másik repülőgép-szerencsétlenség, amelynek magyar túlélői is voltak:
A szerencsétlenségről Piers Paul Read írt könyvet, ami magyarul Életben maradtak (eredeti címe: Alive: The Story of the Andes survivors) címmel jelent meg, és ugyanezen cím alatt készült belőle film is, amely részletesen bemutatta a történetet a kényszer szülte kannibalizmustól kezdve
Nando Parrado és Roberto Canessa hősiességéig,
akik tíz nap alatt gyalog átkeltek az Andok egyik hegyláncán, és segítséget vittek Chiléből. A balesetet 16-an élték túl, míg 29-en meghaltak.
Sajnos, a magyar sporttörténelemben is előfordult olyan eset, amikor kiváló versenyzők vesztették életüket repülőgép-szerencsétlenségben. Az 1966. november 24-i esetről itt olvashatnak.
Bergkamp: a nem repülő hollandi
A holland labdarúgó-válogatott történetének egyik kiemelkedő képességű játékosáról, Dennis Bergkampról szinte mindenki tudta, hogy nem hajlandó repülőre ülni. E miatt ragadt rá a nem repülő hollandi becenév is. Bergkamp pályafutásának utolsó repülős útja az 1994-es Egyesült Államokban megrendezett világbajnokság volt. Sokak szerint egy rossz élmény hatására kerülte a repülést, ám ő ezt megcáfolta. „Sokan azt hiszik, soha nem is repültem, ami éppen úgy nem igaz, mint az, hogy egy rossz emlék, egy rémisztő tapasztalat érlelte meg a döntésemet. Mindössze arról van szó, hogy hirtelen rájöttem, a repülés rossz hatással van a játékomra. A meccs előtt rettegek a légi úttól, magán a mérkőzésen meg félek a visszafelé utazástól. Egyszer csak eldöntöttem, nem repülök többé. Szerencsére az Arsenalban és a holland szövetségben is megértették és elfogadták ezt. Meggyőződésem, hogy ez nagyon jó hatással lett a játékomra, korábban sohasem futballoztam olyan jól, mint amióta nem kell félnem a repüléstől.” Mindez nagy gondot okozott, hiszen Európán belül szinte bárhová megoldható volt az utazás autóval vagy vonattal. A Dél-Koreában és Japánban megrendezett 2002-es világbajnokságra viszont nem akart elutazni. Mivel ezt jóval korábban eldöntötte, már a selejtező mérkőzéseken sem játszott. A hollandok aztán elbukták a vb-kvalifikációt, így nem csak Bergkamp, de az egész válogatott lemaradt a világbajnokságról.
