Amikor az éjjel tényleg nem ér véget

Vágólapra másolva!

Egy magyar szurkoló karácsonya és a magyar foci 2016-ban.

Karácsony lesz.

Onnan tudta ezt, hogy a szomszédja nekilátott az ünnepi sütemények elkészítésének. A fenséges illatok úgy terültek szét a lépcsőházban, mint ahogyan a hónak kellett volna beborítania a várost. Ez azonban nagyon hosszú évek óta nem történt meg. Fekete volt ez a karácsony is, mint ahogy az ő világa is. Nem olyan, mint Babits Mihályé, de az évtizedek óta sötétségben lévő embernek csak ritkán adatott meg, hogy ünneplőbe öltöztesse a lelkét. Ez legfeljebb akkor fordult elő, amikor egyetlen barátja, Péter szombatonként meglátogatta őt, a vak embert.

Nem volt ez mindig így. Születésekor még látott, gyerekkora is úgy telt el, mint a legtöbb emberé. A betegség alattomosan és kíméletlenül támadott. Először a tizenhatodik karácsonyán vette észre, hogy valami nincs rendben. Az olvasás egyre nehezebben ment, a tárgyak körvonalai homályosabbak lettek. Mire eljött az újabb karácsony, már foltokat sem látott. Megvakult. A mai napig sem tudja, hogy miért.

Azóta sok karácsony telt el. Régóta nem számolja már, mint ahogyan nagyon hosszú ideje nem mozdul ki a lakásából. Barátai, vagyis azok az emberek, akikről azt hitte, hogy a barátai voltak, szép lassan elmaradtak mellőle. Ezért sem haragudott senkire. Hiszen nem lehetett elvárni azt, hogy egy fogyatékossággal élő ember mellett legyenek. Csak Péter volt, aki kitartott mellette. Ő minden szombaton eljött hozzá, felolvasta neki a sportújságot, és elmesélte, mi újság abban a világban, amelyben mindig otthon érezte magát: a labdarúgás világában.

Forrás: Imaginechina/Stringer - Imaginechina/Stringer

Tavaly hallott egy történetet, amely befészkelte magát a gondolatai közé. A rádióban – amely Péter mellett az egyetlen beszélő társa maradt -, egy férfi arról beszélt, hogy a Manchester United stadionjában a vakok is tudnak meccseket „nézni." Az Álmok színházának első sorában van egy különleges széksor. A székek elé padokat szereltek, ezeken különös formájú fejhallgatók vannak. Ha valaki felveszi ezeket, csak az egyik fülére tudja ráilleszteni. Ezeken a székeken ülnek a Manchester United vak szurkolói. A klub önkéntesei minden egyes hazai meccs előtt a helyükre kísérik őket. Rájuk adják a fejhallgatót, a bíró a sípjába fúj, kezdődhet a mérkőzés. Az egyik fülükkel a találkozó rádiós közvetítését hallgatják, a másikkal a körülöttük ülő 70 ezer ember morajlását. A rádiós szpíker láttatja velük azt, amit soha nem láthatnak, a fantasztikus hangulat pedig a mennybe repíti a fény világából kirekesztett embereket.

Forrás: robertharding/Frank Fell/Frank Fell

Amióta ezt a történetet hallotta, nem hagyta nyugodni a dolog. Hosszú évtizedek után újra futballmeccsre akart menni. Nem Manchesterbe, dehogyis. Elég lett volna neki a szomszédos Budai II. László stadion. Az egykori Volán-pálya, a valaha volt Czabán Samu téren. Tudta, hogy ott nem várja egyetlen önkéntes sem, sejtette, hogy azon a harmadosztályú bajnokin nemhogy 70 ezer, de még 700 néző sem biztos, hogy összejön. Tisztában volt azzal, hogy ezt a meccset nem adja a rádió, de ez sem érdekelte. Tavaly karácsonykor szinte félve, suttogva mesélte az álmát Péternek, aki nem szólt egy szót sem. Furcsa is volt számára, hogy az addig mindig bőbeszédű barát szinte megnémult, amikor azzal a kéréssel előhozakodott, hogy szóljon majd neki, ha az öreg stadionban újra meccset rendeznek.

Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Susann Prautsch

Most, az újabb karácsonyra készülődve rohanták meg igazán az emlékek. Meleg nyári nap volt, június 13. hétfő. Este váratlanul megszólalt a földszinti lakás csengője. El nem tudta képzelni, hogy ki lehet az. Félve nyitott ajtót, Péter volt. De hiszen ma nem szombat van. Tegnapelőtt már járt itt. Felolvasott a sportújságból. És mintha nem egyedül lenne.

Engedd meg, hogy bemutassam neked a fiamat. Az ifjabbik Pétert, vagyis Petit. Ma itt fogunk nálad aludni"

– mondta egyetlen barátja. Majd ellentmondást és kérdést nem tűrően nyomultak be a lakásba.

Megdöbbent. Kérdezett volna, de nem mert megszólalni. Kifinomult érzékszerveivel szinte látta, hogy kinyílik a szekrénye ajtaja, hogy annak aljából rég nem látott dolgok kerülnek elő. Egy sporttáska. Egy ing. Egy nadrág. Egy pulóver. Egy fekete cipő. Ünneplő öltözete a testnek. Már-már kérdésre nyílt volna a szája, amikor Péter és Peti egyszerre szólalt meg. „Holnap utazunk."

Forrás: ONLY FRANCE/ERIC BERACASSAT / ONLYFRANCE.FR/Eric Beracassat

Utazunk? Hová és miért, villant át az agyán. Neki már azok is ünnepi pillanatok voltak, amikor kitárta az ablakot. Akkor hallotta, hogy a szemközti parkban hogy fociznak a fiatalok, hogy a mindig házsártos újságkihordó már megint morog valamin. Utazunk? Hová és miért? Végre erőt vett magán, és meg merte kérdezni.

Holnap. Repülőgéppel. Bordeaux-ba. Korán kell kelnünk, hajnalban indulunk."

Ekkor jutott el a tudatáig, hogy miért a franciaországi városba mennek. Másnap ott játssza a magyar labdarúgó-válogatott az Ausztria elleni Európa-bajnoki mérkőzést. 44 év után az első ilyet. Amikor legutóbb a magyarok az Eb-n játszhattak, tizenöt éves volt. Akkor még látott. El tudta olvasni, mekkora csalódást okozott a Belgiumban elért negyedik helyezés. Hiszen az egész ország a döntőbe várta a csapatot. Senki sem, ő sem gondolta, hogy a következő Eb-meccsünkre több mint négy évtizedet kell várni. És azt sem gondolta, hogy 44 évvel később ebből már semmit sem fog látni.

Az éjszaka nem tudott aludni. Forgolódott, gondolkodott. Aztán hajnaltól az események szinte elsodorták. Hajnali kelés, taxi, ismeretlen zajok, dudálás, repülőtér, kedvesen segítő emberek, már ott zúgott a Hajrá, magyarok! Aztán a repülő, bal oldalán Péter, jobbján Peti, repülés a felhők felett, majd érkezés egy távoli, ismeretlen világba. De ekkor már nem gondolta azt, hogy számára ez a közeg idegen. Péter és Peti a kezét fogva vitte el őt a stadionba, amelybe belépve szinte a földhöz ragasztotta az a hangulat, amelyet átélt. Franciaországban voltak, de szinte otthon érezte magát. A bíró a sípjába fújt, onnantól kezdve pedig elindult a másfél órás csoda. A lebegés a föld felett, az igazi repülés. Mert a meccset nem látta ugyan, de érezte, hogy ezen a délutánon nem lehet legyőzni Magyarország válogatottját. Az első magyar gólnál még csak a körülötte ülők borultak a nyakába, a másodiknál pedig úgy érezte, az egész világ. Hallgatta, hogy az éjjel soha nem érhet véget. Csak ült a székén, és folytak a könnyei. Nagyon régen nem sírt, de ezt most ő sem tudta kibírni.

Az idei karácsony előtt – hosszú évek után – azt kérte Pétertől, hogy hozzon neki egy fenyőágat. Akkor akarta kitenni, amikor a szomszédja nekilátott a sütésnek. A fiókos szekrény mélyéről előkotort egy gyertyát, azt rakta az ág mellé. Tudta, hogy Péter ezen a szombaton sem marad el mellőle, talán elhozza a fiát is, Petit. Most kicsit korábban jönnek, mert ebben az évben december 24. szombatra esik. Hozzák a sportújságot, hogy felolvassák, de ezúttal erre nem kerül majd sor. Ezen a szombaton, szenteste előtt pár órával ő fog mesélni. Egy utazásról, egy meccsről, egy győzelemről, amelyet soha nem felejt el. Az éjjelről, amely soha nem ér véget.

Amikor pedig a barátja elmegy, és magára marad, meggyújt egy gyertyát. A láng fényében látja az arcát, a bordeaux-i stadiont, Szalai Ádám gólját, az éjjelt, amely soha nem érhet véget. Hagyja, hadd égjen, mert tudja, hogy a gyertya oldalán végiggördülő viaszgömbök pontosan olyanok, mint az ember arcán folyó könnycseppek.