Vágólapra másolva!
Gondoljuk el, hogy a brazil fociválogatott legnagyobb sztárjai - a példa kedvéért mondjuk Ronaldo, Denilson, Roberto Carlos és Taffarel - bevallják, hogy ők bizony néhány ezer dollárért eladták az 1998-as világbajnokság döntőjét a franciáknak. Ha még ezt el tudnánk is képzelni, akkor sem járnánk a közelében annak a botránynak, amely körülbelül két hét óta tartja a folyamatos döbbenet állapotában a világ krikettrajongóit.

Az, hogy atléták és biciklisták nyakló nélkül doppingolnak, gyakorlatilag eddig is nyílt titok volt, akárcsak a hetvenes-nyolcvanas években Európa számos futballbajnokságát megrázó totóbotrányok. Fehér ruhás teniszezőnők már évek óta illetik egymást nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel, sőt a világ sakknagymesterei is akár egyik napról a másikra hajlandóak egy új szervezetet alakítani egy kis plusz zsebpénz reményében. Egyetlenegy "fehér sport" maradt csak tisztán: a krikett. A múlt idő használata azonban már itt is helyes. A sport feddhetetlenségét megkérdőjelező pletykákkal és találgatásokkal teli elmúlt másfél év után az idén április elején elszabadult a pokol, valószínűleg végérvényesen megváltoztatva a krikett megítélését.

Az első aggasztó jel még 1998 októberében került a felszínre, amikor egy pakisztáni bíró, név szerint Malik Quayyum vizsgálatot rendelt el hazája krikettválogatottjának három kiválóságával szemben. Salim Malik, Ijaz Ahmed és Wasim Akram ellen a vád egészen pontosan "bundázáshoz nyújtott aktív segédkezés" volt. A három játékos természetesen mindent tagadott, pechükre viszont ez a vád a krikettvilág számos híres szereplőjének megnyitotta a száját. Az elhangzottak pedig még a krikett-fanatikusok legvadabb rémálmait is felülmúlták.

A XIX század viktoriánus Angliájában kialakult, a kor álszent visszafogottságához remekül illő, kizárólag fehér ingben-nadrágban játszható krikett talán az utolsó olyan kulturális hagyomány, amely máig összefogja az egykor hatalamas brit birodalom volt alattvalóit. A szabályok szerint öt napon át tartó, az ötórai teát a játék szerves részeként felfogó meccseket a gyarmatosító angolok játszották először a döbbent karibi, indiai és dél-afrikai őslakosok előtt. Az évek múlásával azonban az egyre jobban asszimilálódó bennszülöttek haladóbb rétegei igyekeztek a sport terén is felvenni a versenyt a britekkel, elősegítve ezzel a krikett rohamos terjeszkedését. Ez a terjeszkedés azonban a birodalom határánál meg is torpant, néhány műkedvelő amatőrön kívül máig is csak ezek az országok rúghatnak (pontosabban üthetnek) labdába a nagy krikett-tornákon.

A sportnak egészen a hetvenes évekig sikerült megőriznie szűzies "úri passzió" jellegét, ekkortól azonban hirtelen felgyorsultak az események. A tévéközvetítések megkövetelték a pergőbb játékot és a csapatok egyszerű megkülönböztethetőségét, ennek megfelelően rendezték meg az első egynapos meccseket, amelyeken a játékosok a hagyományos fehér helyett hazájuk színeiben is játszhattak. A Pakisztánban és Indiában gyakorlatilag nemzeti ügyként kezelt sport helyi fanatikusainak sikerült az addig elképzehetetlen krikett-huliganizmust is felfedezniük, az elborult agyú nézőket egyre gyakrabban kellett a rendőrségnek megfékeznie. Eközben a játékosok fizetései, szemben például a focistákéival vagy a teniszezőkéivel, nem értek el csillagászati összegeket, ráadásul a krikettmeccsekre kötött fogadásokat számos ország (köztük az említett két atomnagyhatalom) szigorúan bünteti. Az ügyesen kombináló olvasó pedig máris rájöhetett, hogy itt bizony ideális terep nyílt a sok pénzt gyorsan keresni akaró zug-bukmékerek számára.

A három pakisztáni játékos ellen felhozott vádak hallatán elsőként az ausztrál válogatott csapatkapitánya, Mark Taylor vádolta meg két csapattársát, Shane Warne-t és Tim Mayt azzal, hogy még 1995-ös pakisztáni túrájuk alkalmával gyanúsan gyengén játszottak. Az ausztrál krikettszövetség, az ACB kezdetben tagadta a vádakat, ám újságírók hamar kiderítették, hogy az ACB egyszer már titokban megbírságolta ezt a két játékost "edzéstervükkel és a pályák állapotával kapcsolatos információk eladásáért". A sűrűsödő találgatásokat maga Imran Khan, Pakisztán valaha élt legnagyobb krikettklasszisa is megelégelhette, mivel kijelentette, hogy ő nem érti, mire fel ez a nagy felhajtás, szerinte az utóbbi húsz évben meccsek százait adták-vették játékosok és bukmékerek a feketepiacon.

A Nemzetközi Krikett Tanács (ICC) és az egyes nemzeti szövetségek sajnos ekkor még semmiféle együttműködési szándékot nem mutattak a hatóságokkal, erőfeszítéseiket inkább a botrányok eltussolására és a sportág tisztára mosására fordították. Tették ezt annak ellenére, hogy egyre több ország játékosa (köztük új-zélandiak és angolok) és egyre több kétes hírű, többnyire indiai és pakisztáni "üzletember" neve merült fel a bunda-ügyekkel kapcsolatban.

Hansie Cronje újságírók előtt
Hansie Cronje

A hírt Cronje személye tette különösen megdöbbentővé, mivel a dél-afrikai csapatkapitányt, akit sokan napjaink legjobb játékosának tartanak, újságírók előszeretettel ábrázolták az utolsó olyan gentlemanként, aki még őriz valamit a krikett szeplőtelen múltjából. Cronje eleinte tagadta a társai és őellene felhozott vádakat, ám később megtört, és bevallotta, hogy "nem volt egészen őszinte". Ez, mint mára már kiderült, azt jelentette, hogy 10 000 dollárt tett zsebre azért, mert néhány érdeklődő bukmékernek "megjósolta" a meccs végeredményét. Válogatottja szövetségi kapitánya azonnal eltávolította őt a csapatból.

Az ICC május 2-ára összehívta rendkívüli közgyűlését, melynek témája természetesen a játék imázsát súlyosan megrongáló botránysorozat lesz. Túl későn, mondják sokan, és a jelek szerint nekik van igazuk.

Bede Márton

Ajánló:

Egy remek Cricket-portál