Vágólapra másolva!

Jugoszlávia, a labdajáték-nemzet

1900. január 01. 00:00

Férfi csapatsportokban idén öt világversenyt rendeztek. Az egyetlen nemzet, amely mind az ötön érmet nyert, Jugoszlávia. Nem is akármilyen színű érmeket: a kézilabda, a kosárlabda és a röplabda Európa-bajnokságon aranyat, a vízilabda-vb-n ezüstöt, a kézilabda- vb-n bronzot.

Ez a teljesítmény a labdajátékokban szuperhatalomnak számító, hajdani nagy Jugoszláviától is hatalmas bravúr lett volna, de a mostani, Magyarországgal megegyező lélekszámú, és annál nem egészen 10 ezer négyzetkilométerrel nagyobb utódállamtól szinte csoda. Hiszen tíz éve kezdődött a délszláv háború, amely elemeire szakította a gazdaságában, kultúrájában soha nem egységes, de nemzeti sportegyütteseiben mindig tökéletes szerb, horvát, bosnyák, szlovén elegyet produkáló országot. Kis-Jugoszlávia amúgy is hatalmas hátránnyal eredt Európa után, a két évvel ezelőtti NATO-bombázás pedig ezt a hátrányt középtávon is behozhatatlanná tette.

Mielőtt azonban tovább tűnődnénk azon, az évtizeddel ezelőtti egész egyik részéből hogyan válhatott ilyen gyorsan újabb egész, le kell szögeznünk: a jugoszláv sport általános eredményei sokkal gyengébbek a magyarénál. Elég csak arra emlékeztetnünk, hogy Sydneyben mi 8 aranyat, 6 ezüstöt, 3 bronzot és 135 olimpiai pontot szereztünk, Jugoszlávia esetében ez a számsor 1, 1, 1, 25. Déli szomszédunk az éremtáblán ezzel 42., előtte Üzbegisztán, mögötte Bahama áll, a nemzetek pontversenyében pedig 49., Nigéria előtt, Marokkó mögött.

Az olimpia után és a 2001-es központi támogatások kiporciózása előtt itthon több fórumon is vitatták, vitattuk, hogyan kellene súlyozni a sportágak között. A két szélsőség egyikeként elhangzott, hogy adjunk meg minden támogatást a kajak-kenunak és - csak az extrém példa kedvéért - a női súlyemelésnek, és Athénra garantált lesz a messze húsz feletti érem; vagy tegyük bele az utolsó fityinget is a legvonzóbb, legkedveltebb, leglátványosabb csapatsportokba, bár így nem kizárt, hogy 2004-re olimpiai arany nélkül maradunk.

Nálunk köztes megoldás született, a jugoszlávok - nem idén, már korábban - az utóbbi utat jelölték ki. Nincs egy valamirevaló atlétájuk, úszójuk, teniszezőjük, tornászuk, vívójuk, birkózójuk, Sydneyben az aranyérmes röp- és bronzérmes vízilabdázóik mellett csupán egyetlen egyéni sportolójuk, egy sportlövő állhatott dobogóra. De idén három hónap alatt vízi-, kosár- és röplabdában is Európa-bajnoki címet nyertek, tavaly egy alig több mint harmincezres településen, Óbecsén BEK-győztes vízilabdacsapatot hoztak össze, amely sorra verte a világvárosok, Róma, Nápoly, Barcelona, Budapest, Moszkva legjobbjait. A mi szempontunkból 1-12-es összesítéssel zárult 1997-es magyar-jugoszláv labdarúgó világbajnoki pótselejtezőt most hagyjuk is, mert az inkább rólunk szólt.

Ha feltűnik egy potenciális szponzor, a csapatsportokba fektet be pénzt, ha előkerül egy Isten áldotta tehetség, ugyanerre irányítják, igaz, másfelé nem is nagyon mehetne, az iskolában a testnevelő tanár kedvenc eszköze a labda. Ehhez jön az a plusz érzelmi töltet, amely majd' minden fiatal állam polgáraiban - esetünkben sportolóiban és szurkolóiban - megvan, e tekintetben a délszlávok amúgy is helyzeti előnnyel indulnak, a "jugók" eltökéltsége, fanatizmusa pedig még köztük is félelmetes. Ahogyan egy szabadkai ismerősöm megfogalmazta: ha egy horvát megharagszik rád a kocsmában, órákon át fenyeget, hogy lelő, aztán hazamegy. Egy szerb viszont szó nélkül feláll, elhozza a pisztolyát, és tényleg lelő.

Vincze Balázs szerint ennyire nem vészes a helyzet. Az Újpest egykori, a BVSC mai vízilabdázója négy évet töltött Óbecsén, a Naftagas Becej csapatában, és ezalatt minden jóban-rosszban része volt. A BEK-diadalban is, a bombázásban is. Ha valaki, ő tudja, mitől ennyire jók a jugók: "Van bennük egy a mienknél jóval nagyobb adag, jó értelemben vett nacionalizmus, ami mindig előjön a fontosabb meccsek előtt. Persze normálisan, profi módon készülnek a hétköznapokon is, de a különbség oka a mérkőzésben keresendő. Többen eksztázisban ugranak be a vízbe, számukra abban az egy órában a világból tényleg csak a meccs létezik. Sőt nem is csak nacionalizmus ez, mert Óbecsén például a Partizan elleni bajnoki rangadó előtt mindig azzal tüzeltek bennünket: nehogy már a belgrádiak megverjenek minket! A NATO-támadás idején sokszor volt áramszünet, előfordult, hogy Szentesen találkoztunk és ott készültünk, a nemzetközi kupameccseinket, ha pályaválasztók voltunk, Athénban játszottuk, de a körülményeinkben senki nem a felmentést kereste, hanem a plusz ösztönzést, az erőt. Az emberek pedig a csapatsportokat imádják, de ez szerintem Magyarországon sincs másként."

Ha arra gondolunk, hogy pólósaink sydneyi aranya vagy kézilabdáslányaink ezüstje külön-külön is több témát adott, mint a kajak-kenusok négy bajnoki címe, akkor egyetérthetünk. Kérdés, miről beszéltünk volna, ha kajak-kenusaink az olimpia utolsó két napján nem mentik meg a magyar sportot.

Az igazi dilemma persze az: a röplabdások, kosarasok, futballisták helyett egyáltalán megmenthetik-e?