Társoldalunk:

Tretyak avatta a pesti jégcsarnokot

Ha valaki esetleg kételkedne abban, hogy Vlagyiszlav Tretyak, minden idők legkiválóbb hokikapusa - talán jégkorongozója - maximalista, annak itt a bizonyíték: egy olyan pályafutással a háta mögött, amely három olimpiai arany- és egy ezüstéremmel teljes, a legendás 20-as legélesebb emléke 1980. február 22-én délután fél hat tájékáról datálódik, amikor Viktor Tyihonov, a szovjet válogatott szakvezetője az Egyesült Államok elleni olimpiai mérkőzés első harmada után nem engedte vissza őt a jégre. "Ha akkor nem cserél le az edzőnk, most négyszeres olimpiai bajnok vagyok" - mereng el Tretyak, aki csütörtökön a Kisstadion tőszomszédságában felavatta Budapest első fedett jégcsarnokát.

Az ötvenedik születésnapját április 25-én ünneplő csodakapus pályafutása megszámlálhatatlan siker, diadal, s összehasonlíthatatlanul kevesebb, de ugyancsak feledhetetlen kudarc sorozata. Szerdán, amikor Deutsch Tamás sportminiszternél járt látogatóban - s kapott a magyar szövetség vezetőitől egy, a nevével és a 20-as számmal ellátott magyar válogatott mezt - karrierje fényes és árnyékos oldalait is felelevenítette.

- Mikor ismerkedett meg a hokival?
- Mint oly sok kortársam, magam is a jéglabdával, a bandyvel kezdtem - édesanyám volt bandyjátékos -, amely a hatvanas években fénykorát élte a Szovjetunióban. Tízévesen mentem el hokizni a CSZKA-ba, három barátommal, s egész pályafutásom a katonaklubhoz kötődik. No meg a szovjet válogatotthoz, melynek mezét tizenöt világbajnokságon és négy olimpián viseltem.

- Viselhette volna egy ötödiken is, 1988-ban, Calgaryban.
- Nyugodtan, hiszen amikor a szarajevói játékok után 31 évesen visszavonultam, még csúcsformában voltam. Úgy érzem, még hat-hét jó év bennem maradt.

- De miért maradt önben? Miért nem játszotta ki magából?
- Mert a szovjet szövetség nem engedett ki a Montreal Canadienshez az NHL-be, jóllehet a csapat az 1983-as drafton engem választott az első körben. Abban a pillanatban úgy éreztem, súlyos méltánytalanság ért, s nem láttam értelmét a folytatásnak. Gyűjteményemből egyedül a Stanley-kupa hiányzott, úgy gondoltam, a Canadiensszel azt is meg tudnám szerezni, s hogy nem volt alaptalan a reményem, az kiderült: 1986-ban nélkülem is bajnok lett a gárda.

- Ma is sajog ez a seb?
- Hogyne sajogna! Tizenöt éven át minden tornán, vébén, olimpián ott voltam a szovjet válogatottban, összesen egy edzésről hiányoztam, akkor is csak azért, mert annyira beteg voltam, hogy az orvos ágyba zavart. És erre nem engednek ki egy kis pénzt keresni. Azzal az indokkal, hogy a Vörös Hadsereg tisztje vagyok.

- Ám a tengerentúli kapcsolat ennek ellenére létre jött, sőt, ma is virágzik.
- A Chicago Blackhawks kapusedzője, pontosabban kapustanácsadója vagyok, minden hónapból két hetet Moszkvában, kettőt Chicagóban töltök. És nem is kell hozzá engedélyt kérnem. Emellett tizennyolc éve működik az iskolám, a Vlagyiszlav Tretyak Kapusakadémia.

- Melynek volt egy magyar hallgatója is...
- Szuper Levente 1997-ben tanult nálam, és mondhatom, egyik legtehetségesebb tanítványom volt. Nagyon szurkolok neki, hogy minél előbb a Calgary Flamesben védjen. A képességei megvannak hozzá.

- Térjünk vissza a Montreal Canadienshez, ahhoz a csapathoz, amely 19 éve draftolta önt. Montreal városához nagyon szép élményei fűződnek.
- 1972. szeptember 2-án, az első, úgynevezett "csúcstalálkozón", amikor a szovjet válogatott ellátogatott Kanadába, a montreali Forumban fogadott bennünket a kanadai együttes. Az egész világot megdöbbentettük 7-3-as győzelmünkkel. Még nem voltam 20 éves, de annál jobban egyszer sem védtem. Három évvel később, ugyanott a CSZKA-val vendégszerepeltünk, 3-3-at játszottunk a Canadiensszel, szerintem az volt minden idők legjobb hokimeccse. Frank Mahovlichcsal és Ivan Cournoyer-vel együtt engem választottak a találkozó hősének. Végül 1981. szeptember 13-án, ugyanott vívtuk a Kanada-kupa döntőjét a házigazdákkal. 8-1-re győztünk, kivédtem a szemüket, ezzel a diadallal bizonyítottuk be végleg, hogy legalább olyan jól hokizunk, mint ők. Szerintem a világ egyetlen városában sem értik és szeretik annyira a hokit, mint Montrealban.

- Hadd legyek kicsit ünneprontó: a Lake Placid-i emlék még mindig kísérti?
- Hát hogyne kísértene! Az első harmad után kettő kettőre álltunk az amerikaiakkal, amikor Tyihonov azt mondta, nem én védek szünet után. Majdnem elájultam. Ilyesmit korábban még nem tettek meg velem. Miskin állt be a helyemre, ő is kapott két gólt, és elúszott az aranyérem. Meggyőződésem: velem olimpiai bajnokok lettünk volna 1980-ban is.

- Egy friss emlék: februárban ön is ott állt az orosz válogatott kispadja mögött a Salt Lake City-i téli olimpián, kapusedzői minőségben. Hogyan kezeli a Szbornaja harmadik helyezését?
- Értékén. Nem is siker, nem is kudarc. Természetesen szerettünk volna olimpiát nyerni, tíz éve nyertünk legutóbb, még Független Államok Közössége néven. Csakhogy ma már hat olyan válogatott van, amelyek közül bármelyik bármikor olimpiai bajnok lehet. Mi csak egy vagyunk ezek közül. Vége annak az időnek, amikor már az is meglepetésnek számított, ha valaki megszorította a szovjet együttest.

- Ön szerint is "nyomták" Salt Lake Cityben az oroszokat?
- Nem hinném, hogy erről lett volna szó, magunknak is köszönhettük, hogy kikaptunk az amerikaiaktól az elődöntőben. Átaludtuk az első két harmadot.

- Kit tart a jelenkor és minden idők legjobb kapusának?
- Kezdjük az utóbbival. Jacques Plante-ot, a Montreal Canadiens egykori játékosát, aki elsőnek használta a kapusmaszkot. Manapság pedig több nevet is említhetek: a cseh Dominik Hasek, a kanadai Patrick Roy, Ed Belfour és Martin Brodeur feltétlenül közöttük van, s az idei All-Star meccsen, valamint az olimpián mutatott káprázatos formája alapján a mi Nyikolaj Habibulinunk is.

Ch. Gáll András

Ajánlat:

A Sport1 és az MTV egyeztet a hoki-vébéről