Az új-zélandi csoda nyomában

Új-Zéland a férfikosárlabda-világbajnokság elődöntőjében? Majdnem olyan, mintha a jamaikai négyesbob győzött volna a Salt Lake City-i téli olimpián. Azzal a különbséggel, hogy az utóbbi még viccnek is rossz lenne, előbbi viszont maga a színtiszta valóság: a "Kiwik" ahelyett, hogy a hazaútra készülődnének déltengeri szigetországukba, szombati, elődöntőbeli ellenfelük, a jugoszlávok játékát tanulmányozzák, és teljesen komolyan bíznak abban, hogy - három héttel ezelőtti, egy braunschweigi tornán aratott, egypontos győzelmükből erőt merítve - újból megverik Divacékat.

Ch. Gáll András helyszíni tudósítása Indianapolisból

A Conseco Fieldhouse és az RCA Dome között félúton épült Nordström bevásárlóközpont az ideális terep interjúkészítésre. Alighogy befejeződik egy mérkőzés, a játékosok lezuhanyoznak, és elindulnak böngészni az üzleteket - így tette pénteken délben Robert Hickey, az új-zélandi válogatott cserecentere is. A Mighty Hawks (Óriássólymok) 49-szeres válogatott, 28 éves, 211 centis kiválósága barátnőjével "shoppingolt", de amikor meghallotta, hogy magyar újságíró szólítja le, az kora nyári emlékek hatására azonnal beszédessé vált.

- Á, magyarok? Önöknek remek csapatuk van, pár hónapja, amikor nálunk vendégszerepeltek, egyszer legyőztek bennünket.

- Viszont négyszer kikaptunk.
- De nyerhettek volna nyugodtan még legalább egy mérkőzést. Az első összecsapáson hat perccel a befejezés előtt 16 ponttal vezettek, onnan fordítottunk. Aztán a másodikat pazar dobóteljesítménnyel meg is nyerték. Különösen a magasbedobójuk, Báder tetszett, no meg persze Dávid Kornél, akiről tudom, hogy a Chicago Bullsban játszott.

- Hagyjuk most a magyar kosárlabdát, sokkal érdekesebb az új-zélandi. Milyen tervekkel érkeztek Indianapolisba?
- Tervek? Nem volt nekünk semmiféle tervünk. Csak egy közhelyet tudok mondani: mindig a soron következő meccsünkre összpontosítottunk, s mire észbe kaptunk volna, bent voltunk az elődöntőben. Az oroszok ellen kijött a lépés, Venezuela ellen papírforma-győzelmet arattunk, a remek argentinoktól viszont 20 ponttal kikaptunk. Szerintem ők fogják nyerni a vébét. A második körben a németek ellen eddigi legrosszabb játékunkat mutattuk, ki is kaptunk egy húszassal, majd utána hiába vezettünk 25-22-re az Egyesült Államok ellen, a végén átszaladtak rajtunk. Kína már 30-10-re vezetett ellenünk, de még akkor sem adtuk fel, tudtuk, hogy van esélyünk a győzelemre, És fordítottunk is.

- És Puerto Rico ellen, a negyeddöntőben?
- Ne higgye, hogy nagyképű vagyok, de tudtuk, hogy megverhetjük őket. S amikor nem tudtak elhúzni, sőt, jobbára végig mi vezettünk, még jobban megjött az önbizalmunk. 65:63-ra győztünk, és...

- ...és ezzel az új-zélandi sport történetének szerintem legnagyobb diadalát aratták. Már természetesen olyan, mifelénk ismeretlen sportokat leszámítva, mint a rögbi vagy a tengeri vitorlázás.
- Gondolja? Lehet benne valami. Bár a labdarúgóink egyszer kijutottak a világbajnokságra, még 1982-ben, de ott nem nyertek mérkőzést.

- Milyen hírek érkeznek otthonról? Felfigyelt az ország a sikereikre?
- Hogy felfigyelt-e? Új-Zélandon délután van, amikor mi a meccseinket játsszuk - olyankor megáll a munka, senki sem dolgozik, mindenki a tévét nézi. Az emberek lekésik a repülőtereken a járataikat, mert nem tudnak elszakadni a tévé képernyőjétől. Mi több, a mérkőzéseink alatt a parlament munkája is szünetel, a miniszterelnökünk, Helen Clark asszony azt mondta, nincs értelme olyankor ülésezni, mert úgyis mindenki ellógna a teremből, és a mérkőzésünket nézné.

- Hihetetlen. S mindezt úgy érték el, hogy egyetlen, nemzetközileg is ismert kosarasuk, Sean Marks, a Miami Heat 211 centis, 114 kilós cserecentere megsérült, és nem tud játszani.
- Mark valóban hiányzik, de mi, a többiek elhatároztuk, hogy nélküle is megmutatjuk. Mindenki egy kicsit többet esz hozzá az összproduktumhoz, kisegítjük egymást, küzdünk, hajtunk.

- Lehet esélyük a jugoszlávok elleni szombati elődöntőben? Hiszen szerintem ők a vébé legerősebb válogatottja.
- Szerintem is, de mi három hete, Braunschweigben egy ponttal legyőztük őket. Igaz, akkor Stojakovicnak nem ment, mezőnyből 1/8-as dobóteljesítményt nyújtott. Mindegy, akármi is lesz az eredmény, mi már ott vagyunk az athéni olimpián, nyugodtan készülhetünk. Ezeket a sikereket már senki sem veheti el tőlünk.

- Feltételezem, az indianapolisi siker anyagilag is jól kamatozik majd.
- Viccel? Marks kivételével valamennyien félig profik, félig amatőrök vagyunk, én például történelemtanárként keresem a kenyerem, munka után kosarazom a Mighty Hawks csapatában. Ki kellett vennem szabadságot a munkahelyemről, úgy tudtam csak eljönni a világbajnokságra. Egyetlen penny jutalmat sem tűzött ki a szövetség a vébé-szereplésért, sajnos, nálunk a négy menő sportág, a rögbi, a krikett, a vitorlázás és a netball minden szponzori pénzt elszív, a többinek - futball, kosárlabda, stb. - csak a morzsák maradnak.

- Árulja már el, hány év alatt tudták megtanulni a bemelegítésnél előadott látványos maori táncukat, a "haka dance"-t?
- Öt perc alatt. Nálunk, Új-Zélandon már az óvodában tanuljuk, függetlenül attól, hogy az illető fehér ember vagy maori őslakó.

- Hány maori bennszülött van a válogatottjukban?
- Négy: Paora Winitana, Paul Henara, Judd Flavell és a hatalmas centerünk, Pero Cameron.

- Mióta játszik együtt a válogatottjuk?
- Többé-kevésbé 1995 óta, a sydneyi olimpia és a tavalyi Goodwill Games remek lehetőség volt arra, hogy edződjünk a nemzetközi színtéren. Itt és most kamatoztatjuk a tapasztaltakat.