Társoldalunk:

Mocsai: Sosem hagyom abba a szakmai munkát

2005.10.25. 15:24

- Valóban missziónak érzi a visszatérést Angyalföldre?
- Nem szabad elfelejtenie az embernek, hogy a múltja hova szólítja. 1982-ben, ismeretlen edzőként (akkor jutottam fel a TF női csapatával az NB I-be) kerültem ide, egy edzőképzésen döntött úgy a Vasas vezetősége, hogy nem neves trénereket, hanem egy 28 éves fiatalember hoz a 30 éves játékosok közé. Amikor a BEK-elődöntőben kikaptunk öt góllal a Szpartak Kijevnél, mindenki teljes mélyponton volt, úgy, hogy a hazajövetel után egyedül én voltam az, aki azt mondtam a reptéren az elnöknek: "Várjuk meg a visszavágót, mert a vége előtt 3 perccel egy gólt volt a különbség." Két ziccerünk kapufáról kipattant, ha Angyal Éva és Sterbinszky Amália belövi, más a helyzet, így a kipattanóval Bazsanova kétszer is betalált.

A visszavágóhoz egy érdekes sztorival szolgálhatok: táncverseny miatt felvikszolták a parkettát, s az első napokban nem tudtunk megállni. A harmadik napon olyan ideges voltam, hogy saját magunk gyökérkefével súroltuk fel a termet. Szombatig úgy megszoktuk, hogy a 11 olimpiai és világbajnokkal felálló szovjet csapat mint "Kandúr Bandi" csúszott jobbra-balra. Lehet, ez is hozzásegített minket a sikerhez. A nagyobb testű emberek a pontos zárásokhoz nem értek oda, az indulócseleket nem tudták lereagálni, így 11 gólos volt az előnyünk a második félidő 7. percében. A közönség hihetetlen második félidőt produkált, korábban ötgólos hátrányról mindig kiestünk.

- Az a csapat bővelkedett a kiemelkedő klasszisokban...
- Meg is kell említenem a nagy egyéniségeket, Gódornét, Ráczot, Sterbinszkyt. Utóbbi megérezte azt a szakmai koncepciót, amit esetleg előzőleg hiányolt, s azt mondta, amíg ő itt játszik, addig ennek a fiatalembernek minden igényét, kérését teljesíti. Ha viszont elbukunk, akkor majd számon kéri rajta. És nem buktunk el, bajnokok lettünk, kupagyőztesek, BEK-győztesek. Innen indultam, így ide becsületből is vissza kell jönni. Pedig azt mondták, "Mocsait úgysem tudjátok megvenni, annyiba kerül". Nem kerültem annyiba. Nem vagyok még elrontva, tudom jól, ez az egyesület - amely annak idején sokat segített abban, hogy a világ megismerje a nevemet - milyen helyzetben van. Itt vagyok, kétéves szerződést írtunk alá, hogy egy jó Vasas, egy színvonalas klub alakuljon.

- A jövőre pillantva: hisz a Vasasban?
- Nagy kérdés, az eufória, a szakmai háttér, a játékosok motiváltsága, lendülete meddig visz bennünket, illetve a háttér hogyan tud ezzel lépést tartani. Hogy a mostani kezdeményezésünk ne legyen tiszavirág-életű, ahhoz az egyesület szándéka egyértelmű és világos: a szakosztályt meg akarják jövőre erősíteni három nemzetközi hírű játékossal. Persze cél, hogy a már itt lévő tehetséges játékosok tovább fejlődjenek. Erre van igény, és ha ezt konzekvensen végre tudják hajtani, akkor nem hűl ki, nem veszti el a lendületét az, amit most főleg a személyes energiákkal mozgatunk. A klub pontosan fizet, keveset ígért, de azt becsületesen tartja -  eddig nem volt mindig így. Prémiumunk nincs, de ez nem baj, most nem azért vagyunk itt. Az ember életében mindig vannak olyan fázisok, amikor invesztálnia kell. Most nem pénzt kapunk érte, hanem egy olyan hitet és jó érzést, egy olyan összetartást, amiben az erőnk megsokszorozódhat. Bármilyen furcsa, a nagy tét mellett örömkézilabdát játszhatunk. Nem annyit keresünk és nem annyi a kockázat, amiből az elvárás egy Európa-kupa-helyezés, hanem, hogy a Vasas nevét felépítsük, nimbuszt, hitet és morált kapjunk. Ehhez a fiatalok jó partnerek.

S hogy látszik-e ebből valami? A Fradi-pályán például megtapsolt bennünket a hazai közönség, ezért kalapot kell emelni. Szövetségi kapitányként szerettek az emberek, de ellenfélként nagyon sok kemény véleményt, kritikát hallok. De az, hogy a Fradi-drukkerek megtapsolták a bemutatásnál és a mérkőzés végén a csapatomat és engem, az ellenfél edzőjét is, az, azt hiszem, a sportpályára illő, korrekt magatartás.

- Továbbformálva a kérdést, hisz a budapesti sportélet visszaállításában? Hiszen a főváros-centrikusság olyannyira a múlté, hogy lassan nem lehet budapesti kézilabdaklubot találni.
- A budapesti klubok általában segítik egymást, támaszkodnak egymásra, és ez így is marad, amíg én edző vagyok. A régió óriási emberanyaggal bír, kellene egy budai klub is, hogy a gyerekeknek ne kelljen annyit utazniuk. Mert tény: iszonyú mennyiségű gyerek akar kézilabdázni. Sehol nem tudjuk befogadni őket, talán majd a Pasaréten lehet egy ilyen bázisunk.

- A háttér hiánya mennyire hathat negatívan?
- Egy edzőnek sok mindent fel kell adnia. De ha kellőképpen motivált vagy, akkor 4000 ezer ember előtt a Pasaréten és a Vasas-pályán is ugyanolyan teljesítményt kell nyújtani. A nyúlnak, ha a róka jön, nincs ideje bemelegíteni, olyan mindegy, hol van, el kell futnia. Fel kell vállalnunk, hogy a kézilabda szórakoztató iparág, s nem egy izzadságszagú feladat már. Mindig a középutas modellre törekedtem: maximális fizikai képességek, technikai perfekciók és nagyon sok stratégia. Azt vallom, hogy egy kihívásnak van eleje és vége, csak az számít, amit az ember a két végpont között megvalósít.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK