Vágólapra másolva!
Napra pontosan tíz éve, 1999. május 16-án játszotta a Bajnokok Ligája-döntő visszavágóját a Dunaferr nőikézilabda-csapata, amely a hazai kétgólos siker után Ljubljanában 26-26-os döntetlent ért el, s a Vasas 1982-es diadala után második magyar női csapatként lett Európa legjobbja. A diadalról a csapat akkor edzőjét, Zsiga Gyulát, és irányítóját, Siti Beátát kérdeztük.

"Csupa szép és jó emlékeim vannak a tíz évvel ezelőtti időszakról" - kezdte a visszaemlékezést Zsiga Gyula, a csapat akkori szakvezetője, akit Montenegróban értünk utol telefonon. "Olyan éveket éltünk meg együtt a csapattal, amely során minden sikerült, két éven keresztül mindent megnyertünk. Azt hiszem, erre lehet azt mondani, hogy jókor voltunk jó helyen."

Zsiga szerint megkönnyítette a munkát, hogy világszintű csapat és világszínvonalú háttér állt rendelkezésére. "Úgy kezdtük a munkát 1998-ban, hogy egy trófeát nyerjünk a szezon során. Ehhez képest bajnokok és kupagyőztesek lettünk, s diadalmaskodtunk az EHF-kupában is. Ezek után a következő évadra már kimondva kimondatlanul is az volt a klubvezetés célja, hogy a Bajnokok Ligájában a legjobb négy közé jussunk. A döntőről még mi magunk sem álmodtunk. Aztán ahogy meneteltünk, úgy jött meg az étvágyunk."

A BL-győztes tréner szerint a román Valcea, a dán Ikast és az osztrák Hypo elleni összecsapások voltak a legizgalmasabbak. A románok ellen még a csoportkörben meccselt a Dunaferr, a negyeddöntőben a dánok következtek, az igazi drámát azonban Hypo elleni elődöntő jelentette.

"Az első mérkőzésen 24-20-ra kikaptunk Bécsben, s a visszavágón sem álltunk túl jól. Három és fél perccel a lefújás előtt kettős emberfogásra tértünk át, ami rizikós vállalkozásnak tűnt, de úgy éreztem, ebben benne rejlik a labdaszerzés lehetősége. Bejött a gondolat, négy gólt kellett szereznünk, megcsináltuk, 24-20-nál pedig jöhettek a büntetők" - mesélte Zsiga.

A szakember szerint a fáma már csak Farkas Andrea bravúrjairól és Takács Gabriella mindent eldöntő heteséről szól, noha volt egy másik fontos momentum is. "Akadt a büntetőpárbajban egy olyan helyzet, amikor Simics Judit kezében volt a döntés, ha ő kihagyja, kiesünk. Be kellett lőnie, s nem hibázott, ez is döntő jelentőséggel bírt."

"A Krim Ljubljana elleni finálé sem volt könnyű, hiszen a sorozatot végig úgy vívtuk meg, hogy Radulovics Bojana sérült volt, s bár a döntőben játékra jelentkezett, erővel sem nagyon bírta, így kevés lehetőséget adhattam neki. Ráadásul Balogh Beatrix is sérülten vállalta a szereplést. Az első mérkőzést úgy nyertük meg kettővel, hogy az első játékrészben kiválóan játszottunk, de nagyon magunkra húztuk az ellenfelet. Szerencsére a visszavágón szinte végig vezettünk, a ljubljanai döntetlen pedig BL-győzelmet ért."


BL-siker után I. (1999)

Hasonlóképpen emlékszik vissza a történésekre Siti Beáta is, aki elmondása szerint Európa akkori legjobb csapatában szerepelt, olyan közösségben, amelyre pályafutása során sehol máshol nem volt példa.

"Meg nem mondom, melyik csapat ellen kezdtük a BL-szereplést, arra viszont élénken emlékszem, hogy a csoportmérkőzések során vonattal utaztunk Valceába, ami önmagában is izgalmas túra volt. A sorozat nyitányaként nyertünk három góllal, noha az a román csapat is szinte a válogatottal egyenértékű erővel bírt. Boldogok voltunk, hazafelé még szegény Kocsis Böbébe is belediktáltunk pár konyakos meggyet, amitől szinte berúgott, annyira nem szokott hozzá az alkoholhoz" - mesélte az [origo] megkeresésére az egykori világklasszis irányító.

Siti számára szintén a Hypo elleni elődöntő volt az a párharc, amely még a finálét is elhomályosította. "Négy góllal kaptunk ki idegenben, a visszavágóra pedig már a jégcsarnokban készültünk. Emlékszem, nagyon ágáltuk a helyszínváltoztatás ellen, rácsodálkoztunk arra, mennyivel nagyobb a hokiöltöző, aztán eltelt két nap, s már nem akartunk máshol játszani, csak ott."

Forrás: MTI

"Radulovics szinte egész szezonban nem léphetett pályára, orvosról orvosra járt, azt mondták, lehet, véget ér a pályafutása. Ezek után Balogh Beatrix a visszavágó előtt pár nappal megsérült, a meccs előtti estét szinte az egész csapat nála töltötte, futballmeccset néztünk, közben pedig jegeltük a lábát, kúráltuk, hogy másnap játszani tudjon."

Ami pedig a pályán történt, az feledhetetlen, s megismételhetetlen. "Még a csilláron is emberek lógtak, s amikor a második félidőben még a Hypónál volt az előny, akadtak szurkolók, akik elindultak hazafelé. Egyikük csak az autóig jutott, ahol rádión hallgatta, ahogy a csapat fordít, s kiharcolja a heteseket, ám hiába akart visszajönni a csarnokba, a biztonságiak már nem engedték be."

"A közönség Mátéfi Eszti nevét skandálta, aki fantasztikusan játszott. A büntetőknél én lettem volna a sorozat utolsó lövője, szerencsére Takács Gabi előttem eldöntötte a párharcot. Az eufóriára jellemző, hogy én egy körrel korábban már Simics nyakában landolva üvöltöttem, hogy megcsináltuk, de Jucó jelezte, elszámoltam magam, még csak egyenlő az állás."


BL-siker után II. (1999)

Ezek után a Ljubljana elleni döntőről jóval kevesebb élménye maradt az irányítónak. "Az első, otthoni mérkőzésen nyolcgólos előnyt herdáltunk el, a kétgólos sikert követően Zsiga Gyula rettentő dühös volt. Azt mondta mindenki, ez semmire sem lesz elég a visszavágón. Ljubljanába a mérkőzés előtt egy nappal érkeztünk meg, a csarnoknál azonban hazai pálya fogadott bennünket. Hihetetlen volt látni a rengeteg piros-fehér mezes szurkolót, akik szinte sorfalat álltak nekünk, énekeltek, meg voltak őrülve. A meccs is jól alakult, Radulovics jól játszott, Farkas kiválóan védett, a 26-26-ös döntetlennel pedig megnyertük a BL-serleget."