Társoldalunk:

Kemény Ferenc: Kásás egy angyalarcú strici

2009.07.28. 12:04

Nincs olyan bal keze, mint Kiss Gergelynek, és sosem forgatott be százkilós bekkeket, mint Molnár Tamás. Nem volt olimpiai bajnok, és talán nem álmodozott róla annyi nő, mint Kásás Tamásról, szóval, mintha nem felelne meg teljesen a pólólegenda mifelénk honos kritériumainak. Pedig az. Felnevelt egy generációt, amelyen hiába keresett fogást a világ, ő tanítja a TF-en a vízilabdát - mellesleg pedig olyan szövege van, hogy Faragó legyen a talpán, aki megáll vele szemben. Jellemző, hogy hetvenen túl is Fecsó maradt mindenkinek. Na jó, esetleg Fecsó bá. Akinek a véleményére még a szuverenitására oly kényes fia, Kemény Dénes is kíváncsi olykor.

- Hogy került Fecsó bá az uszodába?
- Én a háború alatt versenyúszó gyerek voltam a Magyar Atlétikai Clubban, ami egy ilyen úri klubnak mondható, margitszigeti létesítménnyel rendelkező egyesület volt. Ott kezdtem el úszni, onnan indult az egész. És ott derült ki - akkor már Sárosi volt az edzőm -, hogy iszonyú gyenge a szívem, és csak rövid távra, egy hosszakra vagyok alkalmas. A pólót akkor még csak távolról figyeltem, akkor még nem volt olyan, mint ma, hogy kisgyerekek szervezett keretek között pólóznak, a vízilabdázók ún. újonc bajnokságban, 16-18 éves korukban kezdtek csak játszani. Én Laky Karcsi bácsinál kezdtem, a Bp. Lokomotívban.

- Kiket nézett tátott szájjal? Kik mozogtak akkoriban az uszodában?
- Székely Éváékat vagy Tátos Nándit például, aki egy óriási szám volt, mindenki mondta, többszörös olimpiai bajnok lett volna, ha '40-ben és '44-ben a világégés miatt nem marad el az olimpia. Voltak ilyen balszerencsés emberek, akik őstehetségek voltak, de nem tudták bebizonyítani a világnak. Ám mi ott, az uszodában, tudtuk, kik ők. Vízilabdában pedig a legöregebb Szívóst, a Csuvikot, Gyarmati akkor jött haza külföldről, Tolnay doktort, Kánásy doktort, Kislégi Kálmánt csodáltuk. A Lokomotívban meg Markovits Kálmán és Martin Miklós volt a két sztár.

- Mit jelentett oda tartozni? Milyen világ volt az?
- Nekem van összehasonlítási alapom, mert Angyalföldön nőttem föl - gondolom, az iszonyú jó gazdasági helyzet miatt költöztünk oda a belvárosból -, ahol mindenki focizott, így én is. Utcán, kőkeményre edzett rongylabdával, ami fél méterre fölpattant, ha leejtettük. Ott az utca törvénye érvényesült, ököljog volt. És akkor ott volt a Margitsziget, a maga előkelő környezetével, az Árpád és a Margit hídnál is volt egy-egy fabódé őrrel, és csak úgy lehetett bemenni, ha fizettél. Egy pengő körül volt a belépőjegy, ami akkor elég tetemes összegnek számított. De nekem a MAC adott bérletet, és emlékszem, huszonötször sétáltam oda-vissza, és mindig mutattam a bérletem, hogy én milyen klassz vagyok. Az ott egy teljesen más, exkluzív világ volt. Bár azt azért szeretném elmondani, hogy az angyalföldi baráti körből mindenki diplomás ember lett. Aki nagyon messziről indul, az nagyon messzire mehet. Mert van egy olyan belső hajtóereje.

- Mitől volt más, exkluzív?
- Már arra büszke voltam gyerekkoromban, hogy mennyien nem tudnak úszni, én meg igen! Kicsit mindig különbnek éreztük magunkat. Érdekes módon, valahogy a többi sportolóhoz képest is büszkébbek voltunk. De nem nagyképűek. Arra emlékszem, hogy amikor a válogatott játszott a Margitszigeten, a Puskásék ott ültek mindig a lelátón. És lejöttek más sportolók is, mert a póló akkor is nagy szám volt. És a mindenkori zűrös politikai élet kívül maradt az uszodán. Ott soha föl nem merült, ki honnan jött, hová való, egy zárt világ volt. Fradisták és MTK-sok - meg mi, lokomotívosok - együtt jártak a hármashatárhegyi vendéglőbe. Vagy egyszer például a Vasszer becenévre hallgató, olimpiai bajnok Vízvári Gyurival álltunk a medence egyik oldalán, tele volt az uszoda, és Vasszer átordított az MTK-s Salamon Ferinek, "Figyelj, Sajmi, antiszemita jelszavakat fogok kiabálni, ha azonnal nem jössz!" Vagy volt egy tanárom a TF-en, a Somóczy doktor, aki nemcsak nagyszerű vízilabdázó volt, de '44-ben kihozta az MTK-s játékosokat a Lipótvárosból. Összeálltak hárman-négyen, fölvettek nyilas karszalagot és bementek a gettókba, hogy ezek velem jönnek, és kihozták őket. Ezt csak egy magyar vízilabdás csinálja meg, és azok közül se akárki! Szitává is lőhették volna őket. És aztán '45 márciusában már ütötték-verték egymást a medencében. Mondj még egy ilyen sportágat!

Fotó: Tuba Zoltán[origo]
Nézze meg képgalériánkat!

- Jó, de olyat sem tudok, ahol ennyi ego koncentrálódna...
- Az emberek összehasonlítanak. Mondok egy példát: amikor 20 éve, a Fradiban voltam edző, 3-2-re megvertük a labdarúgókat kispályás fociban. Nem én, a játékosaim. Nézzük meg, mi történne, ha a magyar labdarúgók bemennének a vízbe? Hadd ne ragozzam a különbséget. Tehát méltán büszkék a vízilabdázók önmagukra, mert azért mindenféle összehasonlításban jók. Vagy: egy tornász olimpiai bajnok, ha az utolsó versenyét követően mondjuk fél évig nem csinál semmit, pont úgy néz ki, mint egy bérszámfejtő. Egy vízilabdázón, akinek 5 literes tüdeje lesz, ami soha nem megy vissza, 100 évesen is látszik, hogy valamit csinált. Szerencsétlen olimpiai bajnok tornásznak meg el kell mondania.

- Fecsó bánál mi volt a hajtóerő?
- Akkoriban Magyarországon mindenki vesztes volt valahol. Mi nagyon nagy vesztesek voltunk: anyám egyik testvére a fronton halt meg, a másikat felkoncolták a Vasgárdisták, édesapám pedig '44-ben bombatámadás áldozata lett. Repülőgéptervező mérnök volt, 3 bombatölcsér között találták meg. Kapott egy repeszt, és saját magát kötözgette az ingével, a holmijával, de elvérzett. Vasárnap nem jött haza, csütörtökön találtuk meg. Angyalföldről indultunk, kórház, rendőrség, kórház, rendőrség - egy kőbányai rendőrőrsön olvasták föl a nevét... Anyám életében nem dolgozott, egy eltartott úrinő volt, akinek onnantól rólam is gondoskodnia kellett. Arra emlékszem, hogy '45 február-márciusában már a Bácsalmásra tartó vonat tetején ültünk, mert vittük a szőnyeget eladni. Ugyanabban az évben eladtuk a zongorát is... De úgy rémlik, abban az időben minden gyereknél voltak gondok, egy-egy kivételtől eltekintve. Hülye helyzet, hülye világ volt. A háború csak a filmekben romantikus, hogy jóképű fiatal srácok géppisztollyal lőnek, és soha semmi bajuk nem esik. A háború borzasztó dolog. Éhínség, halál, mocsok, betegség, patkányok. '45-ben mentem úszóedzésre, a Szent István park és a Casino között volt egy keskeny fahíd, egy pontonhíd, mert a Margit-hidat lebombázták, alacsonyan volt a Duna, jobbra-balra patkányok mindenütt, és olyan rosszul lettem, hogy elhánytam magam, mire átértem.

- Hogy tanulni is kell, kimondatlan elvárás az uszodában?
- Kényszerpályára kerül az, aki lejön az uszodába. Az ominózus MAC csapatában 7 doktor játszott. Ez a követendő példa. És ezt mindenki hallja, mondjuk, a zuhany alatt az öregebbektől. Mindenki tudja, ha azt akarod, hogy itt tiszteljenek, bizonyítanod kell. Nemcsak a vízben, az életben is. Én is a pólónak, Laky Károlynak köszönhetem, ő vonszolt be a Műegyetemre. 18 éves voltam, minden gondolatom a csajok körül járt, eszem ágában nem volt 5 éven át reggeltől estig a Műegyetemen ülni. De ő ténylegesen bevitt, és elintézte, hogy fölvegyenek. Pedig nem is jelentkeztem. Aztán a MÁV-nál kezdtem dolgozni, villamosmérnökként. Oda is a Laky Karcsi bácsi tett be. Fél 9-re mentem, fél 2-kor végeztem, délután mentem az uszodába. Akkor már egyedül neveltem a Denit, ő a MÁV óvodában volt, én az Andrássyról jöttem a Vespa robogómmal, föltettem magam elé a gyereket, mentem át a Hősök terén, ahol minden nap megállított a rendőr, hogy: miért ül ott a gyerek? Mondtam, ez a szabvány Olaszországban, de ide még csak most jön be. Leértünk a Szőnyi útra, ott köpenyzsinórral szépen kikötöttük a gyereket a póznához, hogy ne essen be a vízbe, mert 4 évesen még nem tudott úszni, és ott voltunk egész estig.

Fotó: Tuba Zoltán[origo]
Nézze meg képgalériánkat!

- Nem lehetett túl egyszerű: MÁV, edzősködés, gyerek... Honnan tudta, hogyan nevelje?
Az uszoda nevelte őt is. Ott volt egész nap. És tulajdonképpen nagyon könnyű dolgom volt vele. Mert óriási szerencséjére, és így áttételesen az enyémre is, nem az én eszemet örökölte, hanem a szülőanyjáét. Gyenge- és erősáramú vonalon 300 villamosmérnök indult, abból nyolcvanan végeztünk. Ő a 300 közül a legjobb matematikus volt. Dénes az ő agyát örökölte. Egyetlen alkalommal kellett csak vele tanulnom, amikor a 8. általános után egy angol tagozatos gimnáziumba írattam, és az első óra után, mikor hazajött, azt mondta: Fater, kicsesztél velem, mindenki beszél angolul, csak én nem. Mondtam, nyugi, és akkor pár alkalommal leültünk. Félévkor már négyes volt, és azóta úgy beszél angolul és olaszul, mintha magyarul beszélne. De ehhez már semmi közöm sem volt. De erre emlékszem, ugyanis úgy döntöttem, nem küldöm el ide-oda tanárnőhöz, hogy a Rumbach Sebestyén utcai kiejtést tanulja meg, hanem tanuljon egyszer, de attól, akitől érdemes. És azt is el kell mondanom, hogy 8 éves korától már a második feleségemmel, Jutival neveltük. És az már az ő gondolata volt egy vasárnapi ebédnél, amikor a továbbtanulásról beszélgettünk - hogy orvosi vagy állatorvosi -, hogy ha állatorvos leszel, és hibázol, és elpusztul a tehén, akkor 10 ezer forintot beteszel a gazda zsebébe és együtt isztok egy áldomást. De ha egy ember hal meg a te hibádból, akkor a lelkiismereted életed végéig nem hagy majd nyugodni. Ez döntött az állatorvoslás mellett. Az pedig az én hibám, hogy Jutival nem lett közös gyerekünk. Föláldozta magát értünk.

- Mi a legnagyobb különbség Fecsó bá és Dénes között?
Az IQ. Hiába, az élet egy szerencse. Mert lehet, akkor is jó edző lett volna belőle, ha az én agyamat örökli, de hogy nem lett volna ilyen tiszta, sallangmentes a gondolkodása, az biztos. Olyan, mint amikor a Maxwell-egyenletrendszert le kell rendezni, és van, aki tesz benne fölösleges lépéseket, és van, aki értelemszerűen az egyetlen soron következő alternatívát választja. A pekingi olimpia előtt Dénes a csapat két legfontosabb játékosának a véleményét kikérte, hogy Géza vagy Jenő legyen-e a 13-ban? Mondták, estére megmondjuk. Este meg azt mondták: döntsél egyedül, mert jól szoktál dönteni.

- Szoktak pólóról beszélgetni?
Nem szoktam ötletekkel, gondolatokkal traktálni, mert van neki elég. De azért elmondok egy-egy dolgot, én mit hogyan látok. Nem a csapatát, hanem a pólót illetően. Tendenciákat például, amiket látok és hallok, mert minden fontos utánpótlás-eseményen ott vagyok az edzőimmel és a csapataimmal. Vagy ha látok egy-egy játékost, mint az év eleji új-zélandi edzőtáborban például. Olyan tehetség, amilyennel én még soha nem találkoztam. Center, egy fantasztikus képességű center Új-Zélandról. Joseph Kayesnek hívják.

Fotó: Tuba Zoltán[origo]
Nézze meg képgalériánkat!

- Hogyhogy nem találkozott még ilyen tehetséggel?
A játék összes összetevőjében az. A mozgáskoordinációban, a méreteiben, a kezében, a lábában, az eszében - mindenben. Egy őstehetség. Meg kell jegyeznem, képzett edzők dolgoznak Új-Zélandon is, ugyanis úgy terjed a sportág mindenhol, mint a lepra. Sokkal fontosabb lett az úszásnál, mert 5 órát úszni sokkal szemetebb tevékenység, mint két órát labdázni. Az USA egyetemein is állnak át a pólóra, és a közhiedelemmel ellentétben el kell mondanom, hogy a világ összes országában pólóznak, és nem is rosszul. Így Új-Zélandon is. De ha minden igaz, ősztől már Szegeden, a Kásás Zoli csapatában láthatjuk majd pólózni ezt a gyereket. Akihez az volt az első kérdésem, vannak-e magyar felmenői. De sajnos nincsenek. Soha nem látott őstehetség, amilyennek születni kell. Az élethez szerencse kell, de az elején dől el. Ha egy nő csúnya, vagy egy férfi buta, a világon semmi nem old meg semmit. Persze nem baj, ha a nő nemcsak szép, hanem okos is, és az se baj, ha a férfi nemcsak okos, hanem valahogy kinéz. Kásásnak mondtam egyszer, valami kupameccs volt 5-6 évvel ezelőtt a Kőér utcában vasárnap délben, utoljára jöttünk ki ketten az uszodából, kiléptünk a napfényre, és rendőrsorfal között, a metrómegállóig négyes sorokban álltak a lányok. Na, mondom, Tomi, b.meg, ezek téged várnak! Mire ő összecsapta a kezét, és az eget nézte. Mondom, lassíts, elegánsan, türelmesen, szépen. 55 ezer aláírást kellett kiosztania, a didkókra is, mindenhova. Hát, ez az élet. És ez a Kásás.

- Az edzősködésben mit szeretett a legjobban?
Soha nem felejtem el: Angyalföldön még csak a Láng Gépgyárnak volt füves pályája, így a Puskásék minden edzőmeccsüket ott játszották, 5-6 ezer ember előtt, és egyik alkalommal a Puskás a saját 16-osán belül egy kapura lőtt labdát fejmagasságban levett légstoppal. És ott maradt a labda. És emlékszem arra a hangra, 5 ezer ember gyönyörére, hogy mik vannak! Ezt nem lehet megtanulni! Csináld utána, gyakoroljad 500 évig! A pólóban is mindig ezek a kirobbanó tehetségek fogtak meg. Bármire kész voltam értük. Volt, akivel elmentem moziba, hogy a lelkét kezeljem. Egy másik akkora csibész volt, hogy a lakásukról vittem vissza az öltözőbe 5-6 karórát. Megkérdeztem az édesapjától, aki egy nyugdíjas úriember volt és soha nem tudta meg, miért jártam ott valójában, hol van a kamra, mert tudtam, hogy az a gyerek kedvenc tanyája. Ott voltak az órák a sarokban. De ő is egy hatalmas tehetség volt, imádtam! Vagy Kásás Tamás például. Vagy a Faragó! '65-ben nyert magyar bajnokságot az Újpest, nagyszerű csapat volt, ellenük készültünk a BVSC-vel, és a meccs előtti edzés végén mondtam a játékosaimnak, másnap ekkor és ekkor találkozunk, neked, neked és neked kell lejönnöd. És odaszóltam az akkor kb. 15 éves Faragónak is, hogy ha holnap ráérsz, gyere le te is. Nem akartam őt előre idegesíteni, de természetesen betettem, és 3 gólt lőtt az olimpiai bajnok Mayer Mihályról. Aki úgy megverte a félidőre, hogy a gyerek sírva mászott ki a vízből, hogy ő nem játszik tovább. Ráléptem a kezére, hogy ki nem jössz! Nem a jobb kezére, persze, hanem a balra. És visszament, és lőtt 3 gólt a Mayer doktorról. Így indítottam el a Faragót, aki tényleg óriási tehetség volt. Markovits Kálmán barátom volt akkor a Spartacus elnöke, és felrohantam hozzá a lakására, hogy találtam egy gyémántot! Aztán a következő héten éppen lábteniszeztem a Faragóval a Szőnyi úton, amikor odajött egy fazon, hogy ő a Faragó Tamás átigazolása miatt van itt. Kizavartam a palit az uszodából, beültem a Volkswagenembe, és felmentem a Kálmánhoz. Azt mondta: tanuld meg, a teljesítménysportban nincs barátság. Megtanultam. Megkerestem a Vasast, hogy itt egy nagy tehetség, akit a Spartacus is el akar vinni. Így került Faragó a Vasasba.

- Ki volt a legnagyobb?
Azért nagyon nehéz összehasonlítani, mert nem győzöm hangsúlyozni, hogy a Puskás ugyan ma is Puskás lenne, tehát amit ő tudott a labdával, azt se megtanulni, se megtanítani nem lehet, de akkoriban azért tényleg 10 méterről fogták a csatárt. Albert idejében a Berendi nevű Vasas-fedezet már az öltözőben felvette a Flórit, és csak a meccs végén engedett a távolságból... A nagy különbséget a pólóban a geometriai méretekben látom. Markovits szövege, már nagyon régóta mondja, hogy ő ma már csak NB II-es játékos lehetne. Zseniális agya és keze volt, de nem volt egy óriás termet. De akkor egy 7 tagú csapatban ketten voltak 180 cm magasak, a többiek 169 centi körüliek. Most heten vannak 194 cm körül, magyarul a Tom and Jerry-jelenség játszódna le, ha Kálmán bemenne a vízbe: az elején megfognák, és a negyedik negyed végén elengednék. És néha hagynák, hogy levegőt vegyen. Vagy a Kárpáti Gyuri valami bődületesen nagy tehetség volt, de azzal a mérettel ma lehet, hogy nála is jönne a Tom and Jerry. Bár nem biztos, mert a Kárpáti nagyon erős is volt. Tehát nem egyszerű a dolog, teljesen más volt anno minden. Az edzések intenzitása, a módszertani ismeretek szűkössége. Csak a vízben való tartózkodás volt sok, amitől nagyon kifinomult lett a kezünk. De az akkori nagy tehetség valószínűleg ma is nagy tehetség és nagyon jó játékos is lenne. Ha a Gina Lollobrigida vagy a Claudia Cardinale ma lenne kislány, ma is nagyon jó nő lenne.

Fotó: Tuba Zoltán[origo]
Nézze meg képgalériánkat!

- Az a '75-'76-os generáció hogyan jött úgy össze?
Összeállítottam őket. Őket tettem be abba a csapatba. Aztán így sült el.

- De mit látott rajtuk, hogy őket tette be?
A Kásán például, akit gyerekkorától kezdve ismerek, hogy egy angyalarcú strici. Egy bűbájos rém. Csak álcázza magát. Jó, volt, hogy azt hitte, elég a laza zsenialitása, olyankor gorombán rá kellett szólnom, hogy módosítson a sebességfokozaton. Vagy amikor a junior vb-döntőn csúsztatott! Nem idézhetem, miket mondtam neki. De Székely Csucsunak is vagy Kiss Gergőnek is mondtam szépeket. Nagyon jó csapat volt, soha nem kaptunk ki. Egyszer volt döntetlen. Így jött össze. Általam jött össze úgy, ahogy. Mert akkor is nagyon sokan voltak a közelükben, ahogy most is. Ezért nagyon nehéz dolog ez, mert most is legalább 25-30 játékos érzi úgy, hogy ott lenne a helye a nagyválogatottban. És lehet, hogy igazuk is van. De mégis dönteni kell, mert az még feltalálás alatt van, hogy lehet 13 helyre 32 játékost betenni.

- Képzés kérdése, kiválasztás kérdése egy sportágban ennyi klasszis?
Is-is. Meg a gondolatoké. Én a játékelméletben nagyon hiszek. Ennek a tevékenységnek nagyon sok része van: technikai, fizikai, és játékelméleti része. Támadás, védekezés, egyéni, csapat, szóval millió összetevője van. Én ezért is tekintem szellemi sportnak a vízilabdát. Csak baromi erős kar és láb is kell hozzá. De a gyors, a gyorsabb gondolkodás, a teória, az aktuálisan alkalmazott technika mind-mind nagyon fontos. És tisztában kell lenni a társtudományokkal, mechanikai törvényszerűségekkel, hogy mondjuk a lövés mechanikáját is el tudd magyarázni. Tehát nem baj, ha egy edző nagyon felkészült. Minderre egyébként a meccsen már nincs szükség, ott az kell, hogy a pillanatnyi helyzetet átlátva a beavatkozás adekvát legyen. Arra viszont nagy szükség van.

- Akkor úgy kérdezem: labdarúgásban például miért nem tudunk klasszisokat nevelni?
Most történt meg szerintem az első lépés, hogy épült egy olyan komplexum, amiben uszoda is van. Ami egyébként az Ajaxnál és a holland élcsapatoknál már 30 éve bevett dolog, ott ugyanis már rájöttek, hogy a keringési rendszert meg kell csinálni. Mert a labdarúgással nem alakul ki. Tehát ott nem 1,5-2 literes tüdejű labdarúgókat nevelnek immár 30 éve, hanem 4 litereseket. Tehát fölkészítik őket arra, amire a teljesítménysportolókat föl kell készíteni. Míg a mieink olyan behatárolt képességgel jönnek ki felnőttként a korosztályos előéletükből, ami determinálja, hogy soha nem lehetnek jobbak. Ez élettani törvényszerűség. Tehát a gyereket kellene előbb megcsinálni, nem a futballistát.

Fotó: Tuba Zoltán[origo]
Nézze meg képgalériánkat!

- Ezt a focistáknak nem mondta még el?
Amikor a '70-es években kimentem Brazíliába, hogy a brazil pólóválogatottat fölkészítsem a Pánamerikai Játékokra, megbízott az OTSH, nézzek körül a labdarúgásban. És én ott Rióban azt láttam, hogy a labdarúgók a homokban képződtek technikailag, a tengerparton, de mellette akarva-akaratlanul is mindegyikük szörfözött meg úszkált a tengerben másfél-két órát. Tehát nagy tüdejű brazil labdazsonglőrök nőttek föl. Vagyis az úszásnak, a víznek a jelentősége óriási! Ha engem megbíznának, hogy tegyek valamit a magyar labdarúgásban, kérnék nyolc évet. Ami nekem már nincs. De minimum hatot, hogy ilyen elvek alapján kiválogatott gyerekekkel kezdjek el dolgozni. Vagy nem is értem: itt van Szentkereszt, egy tót falu, amikor néha ráérek, lemegyek a futballmeccsre. És minden évben látok egy-egy fantasztikus tehetséget, de soha senki meg nem látja őket, soha senki meg nem keresi őket, soha senki meg nem nézi őket, soha senki nem viszi el őket egy nagyobb csapatba. Ami nem tudom, hogy helyes-e. De hogy ez nálunk, a pólóban nem fordulhat elő, az biztos! Miután minden évben, az ország összes tehetséges 12 éves kisfiúját és kislányát, aki vízilabdázik, fölmérjük. Van, akinél a tehetség még nem mutatkozik ebben a korban, az később kerül be, és van, aki később kikopik. De évtizedek óta olyan szűrőrendszerünk van, hogy senki nem eshet ki. A magyar labdarúgásban viszont csak kiesők vannak. Nincs ez a rendszeres, szervezett felmérés, ami nálunk kötelező. És nem bízzuk a véletlenre, minden évben ismétlődik. Kétnapos: szombaton a vidéki szakosztályok, vasárnap a fővárosiak. Az ország összes tehetséges 12 évesét megnézzük, és nyilvántartjuk. Benne vannak a rendszerben. És azokról sem mondunk le, akik később érnek. Kontaktusban vagyunk ugyanis minden edzővel.

- Az unokák is benne vannak a rendszerben?
A két legnagyobb pólózik. Viktor, a középső, csak egészségmegőrzés céljából, a teljesítményorientált sportolás őt nem érdekli. Ő szellemi elhivatottságú, feltehetően tudós lesz, az állatvilág és a biológia érdekli, és már most olyan szinten elmélyült ezekben, hogy sokszor csak úgy teszek, mintha érteném, miről magyaráz. Intellektuálisan ő egy az egyben a Dénes. Kristóf, a legidősebb, mintha az én reinkarnációm lenne. Mintha magamat látnám srác koromban. Olyan lobbanékony.  Ösztönös, gyors gondolkodású, vagány. Igazi pólóagya van. A legkisebb még csak 3 éves, gyönyörű kisfiú. És balkezes. Az tudod, mit jelent? Kiváló ritmus- és labdaérzéket.

Simon Andrea

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK