Társoldalunk:

Szélig: 34 évesen lettem profi sportoló

2015.04.18. 18:05

Befejezte pályafutását a 230-szoros jégkorong-válogatott Szélig Viktor. A 39 éves védő az Origónak adott interjúban azt mondta, csak az utolsó öt évben érezte profi sportolónak magát, szerinte a magyar csapat sokszor erőn felül teljesített a lehetőségeihez képest, és óriási negatívumként élte meg a 2009-es A csoportos vébét.

Gyerekként a jégkorong mellett kézilabdáztál is, mi döntött végül a hoki mellett?

Az csábított maradásra, hogy elkezdtek jönni az eredmények, de a közegnek is szerepe volt benne, jól éreztem magam a társak között. Sporttagozatos iskolába jártam, a kézilabda inkább csak iskolai sportként játszott szerepet az életemben. De nem bánom, hogy így alakult.

Téged is Kercsó Árpád csábított a jégre, ahogy a veled együtt befutó dunaújvárosiak nagy részét?

Az osztálytársaim közül Berényi Norbert, Holló István, Erdősi Péter és Ladányi Balázs is csatlakozott, de én már fél szezonnal korábban a csapatnál voltam. Én mentem le elsőként, és Ladányi volt az utolsó, mi már korcsolyáztunk, amikor ő még a széket tologatta a jégen. Aztán végül belőle lett az egyik legjobb magyar hokis.

Mi volt Kercsó titka? Két év alatt olyan csapatot rakott össze, amely a korosztályos meccseken nem ritkán tíz-húsz gólt ütött az ellenfélnek.

Nem a tehetség volt a döntő, hanem elsősorban az, hogy ötven gyereket sikerült összeszednie, és akkoriban ilyen sokan nem jöttek össze egy helyen. Nagyon sokat számított a személyisége, meg persze az a rengeteg munka, amit az edzéseken elvégeztünk. A korosztályunk válogatott szinten is kapott egy esélyt, külföldi tornákra utazhattunk, ahol komoly ellenfelek ellen játszhattunk, és amikor még csak nyitott pályák voltak, az egyik nyáron a Budapest Sportcsarnok pincéjében edzettünk, ami óriási kiváltság volt. A mai fiatalok számára elképzelhetetlen, hogy akkor mennyire más körülmények voltak, össze sem lehet hasonlítani a mostani lehetőségekkel.

"Nem emberileg voltam úgymond szarházi, hanem edzőnek voltam szigorú, lehet, hogy szigorúbb a kelleténél. De ezen a szinten, ha eredményt akarsz elérni, nem simogathatod a játékosaid lelkét egész nap” – nyilatkozta Kercsó nemrég a Vs.hu-nak. Hogy bírtátok a hírhedt szigorát?

Az más világ volt, akkoriban jobban tiszteltük a tekintélyt, az oktatási rendszer is tekintélyelvűbb volt. Nem kiabáltak a tanárok, de nagyobb szigor volt. Kamaszkorunkban voltak súrlódások az edzővel, de ez szerintem normális, 8-9 éves korunk óta mellettünk volt, mintha a második apánk lett volna. Úgy is tűnt néha, mintha megmaradtunk volna neki gyerekeknek, és nehezen ment az átmenet, hogy már nem azok a kissrácok vagyunk. Volt olyan, hogy mérgesek voltunk rá, aztán később beláttuk, hogy jót akart, a szülőkkel kapcsolatban is előfordul, hogy nem viseli jól az ember a törődésüket. A lényeg, hogy a jó viszony megmaradt.

16 évesen tényleg ő védett meg az édesapád előtt, amikor megtudta, hogy tetoválást csináltattál?

Nem emlékszem pontosan az esetre, de elképzelhető, hogy lezajlott ilyen beszélgetés. Az biztos, hogy a tetoválás konfliktust szült, Kercsó sem nézte jó szemmel. Édesapám a csapat szakosztályvezetője volt, úgyhogy napi kapcsolatban volt az edzővel, és ez a téma is előkerülhetett köztük.

"Ha fiatal voltál, akkor kaptál. Ha felhívtad magadra a figyelmet a játéktudásoddal, akkor azt az idősek dotálták. Hasba szúrás, kézre ütés, nyakra bodicsek” – nyilatkozta Ladányi egy interjúban. Neked is kijutott ebből a pályafutásod elején?

A hokinak része a fizikai és a lelki hadviselés. Az öregek úgy voltak vele, lássuk, mit tudtok, mennyire vagytok tökös gyerekek, megpróbáltak letesztelni minket, hogy mi lesz a reakció, ha elkezdenek durvulni. Nagy különbség volt köztük és a mi korosztályunk között, éreztük, hogy kivételezettek vagyunk, és ezt ők is tudták, emiatt volt is sértettség a részükről, mert úgy érezték, többet kapunk meg, mint amit megérdemlünk. De az most is része a sportágnak, hogy az idősebbek "üdvözlik" a fiatalokat.

A bíró nyugtatja Széliget, mögötte Ladányi sem tűnik higgadtnakForrás: MTI/Koszticsák Szilárd

A válogatottban és a klubodban is voltál csapatkapitány, hogy viszonyultál a fiatalokhoz?

Az utolsó években, ha valami nem tetszett, akkor azt elmondtam, fontosnak éreztem, hogy hallassam a hangom. Aztán vagy elfogadták, vagy nem, én is beláttam sokszor utólag, hogy nem mindig az idősebbnek van igaza.

Ladányi azt mondta, Ancsin János szeretett volna lenni gyerekként. Neked volt példaképed?

Nem sportolók voltak a példaképeim, zenészekre néztem fel, őket bálványoztam, a Nirvana volt a nagy kedvencem. Inkább a kemény rockzene volt az én világom, mint a sportolók. Persze figyeltem azért a hokit is.

Szóval fiatalon Kurt Cobain volt a király?

Így volt, még ha hülyén is hangzik, hogy egy drogfüggő, öngyilkos zenészért rajongtam. Azt hiszem, hogy jó mélyen elveszett bennem egy rockzenész. Ancsinnal egyébként játszottam együtt a válogatottban és Dunaújvárosban is, nagy élmény volt, de nem éreztem késztetést, hogy olyan legyek, mint akárki más. A hoki megmaradt sportnak és hobbinak, és amikor vége lett az edzésnek vagy a meccsnek, onnantól más kötött le. Csak a pályafutásom vége felé jött meg a szerelem a hokival kapcsolatban, addig elsősorban sport és hobbi volt. Akkor már elkezdtem meccseket nézni, és játékosokat figyelni, a New Jersey legendás kapusát, Martin Brodeurt például nagyon szimpatikusnak tartom, és a karrierje is elképesztő.

Mikor kezdted el érezni, hogy na, ez kezd komoly lenni, és akár a válogatottság is összejöhet?

Nem készültem hosszú pályafutásra, profi sportoló az utóbbi öt évben voltam, előtte mindig volt valami a jégkorong mellett. Eleinte a jogi egyetem, aztán amikor befejeztem, bejártam egy ügyvédi irodába, ahol az alapismeretekkel felvérteztem magam. Amikor először azt éreztem, hogy valami jót csinálunk, és hogy komolyra fordulhatnak a dolgok, az akkor volt, amikor 17 évesen Kercsó megemlítette, hogy Gebei Péterrel együtt meghívtak a felnőtt válogatottba. A következő ilyen alkalom 2006-ban volt, amikor Franciaországba igazoltam. Sohasem gondoltam, hogy külföldön fogok játszani, de akkoriban megfordult a fejemben, hogy kéne egy békés átmenet a sport és a civil élet között. Erre jött az újrakezdés lehetősége, egy esély, hogy felépítsem magam, és nagyon jó döntés volt Brianconba igazolni, minden szempontból sokat kaptam az ott töltött évek alatt. Ott fordult elő először, hogy csak a hoki volt, és valószínűleg ezért is húztam ilyen sokáig, mert 34 évesen lettem profi sportoló. Ha mindez 17 évesen történik velem, lehet, hogy a kiégés veszélyeztetett volna.

Összesen 21 világbajnokságon vettél részt, az első 1993-ban volt, amikor a csapat még a C csoport tagja volt, többek között Spanyolország és Dél-Afrika társaságában. Akkor már Palkovics Krisztián és Ocskay Gábor is ott volt a csapatban. Az öregek hogy fogadtak titeket?

Nagyon jól, pátyolgattak bennünket. Ellenfélként persze más volt a helyzet, de tudtak új és hasznos dolgokat mondani. Amikor a ljubljanai vébén voltunk, az egyik fradista klasszis, Hudák Gábor ült velem szemben, bámultam a földet, föl sem mertem nézni.

Volt olyan, hogy egy ellenféllel összeakadtál egy meccsen, valamelyikőtökben benne maradt a tüske, és a következő alkalommal folytattátok?

Próbáltam úgy hozzáállni, hogy a meccs végéig tart egy adott konfliktus. Régebben tovább tartott a harag, mint most. Nem emlékszem olyanra, hogy valakivel tartós probléma lett volna.

2006-os emlék: a franciák hosszabbításban egy góllal megverték a magyar csapatot, így megnyerték a Pannon-kupát a Papp László SportarénábanForrás: MTI/Kovács Tamás

A Dunaújvárosnak 1996-ban sikerült az áttörés, amikor első bajnoki címét szerezte, az FTC-t legyőzve. A döntő első meccsén a Fradi játékos-edzője, Farkas András emlékezetes ámokfutást rendezett, ütött mindenkit, aki az útjába került. Utólag szimbolikusnak tűnik az a jelenet. Akkor tudatosulhatott benne, hogy eljött az őrségváltás ideje, és a fiatalok már jobbak náluk?

Az idő ezt a teóriát igazolja.

Amikor először lett bajnok a Dunaferr:

Az első újvárosi arany vagy a válogatott A csoportos feljutása volt nagyobb élmény?

Nagyjából ugyanoda tenném. Mindkettő történelmi jelentőségű: a válogatottal 70 év után jutottunk fel a legjobbak közé, Dunaújváros pedig akkoriban nagyon erős volt a csapatsportokban, a kézi-, a röplabda- és a focicsapat is az élmezőnyhöz tartozott, a jégkorongra mindenki nagyon odafigyelt a városban, és nekünk sikerült először aranyat nyernünk. Ráadásul Brianconban is olyan csapat tagja voltam, amely valami különlegeset vitt véghez, 2010-ben először lettünk kupagyőztesek, tavaly pedig az első bajnoki aranyat ünnepelhettük.

A válogatottban volt két félpályás gólod, mindkettő a norvégok ellen, a legtöbben mégis a románok elleni gólodra emlékeznek, amivel 1998-ban összejött a feljutás a C csoportból. Ez volt a korosztályotok első igazán nagy dobása felnőtt szinten.

Igen, akkor Kercsó Árpád volt a szövetségi kapitány, és készültünk is arra, hogy feljebb lépjünk, az sem volt véletlen, hogy mi rendeztük a vébét. Nemcsak dörömböltünk az ajtón, hanem be is léptünk, aztán a következő évben egyből ki is estünk, de akkor már látszott, hogy ebben a brigádban van potenciál. A románok elleni győzelem mesébe illő sztori, 2-0-ra vezettek, onnan tudtunk visszajönni, az utolsó vébémeccsét játszó Ancsin is betalált, és nekem is sikerült fontos gólt szereznem. Nagyon nagy fieszta volt utána a csarnokban, nemrég visszanéztem, és el is érzékenyültem, ahogy néztem a felvételt, és hallgattam Knézy Jenő közvetítését. A két norvégok elleni gól? Sohasem voltam gólvágó, nem ez volt a feladatom, de néha összejött. Az egyik annyira volt tudatos, hogy mentem volna le cserére, és elütöttem a korongot, majd a kispadtól szóltak a többiek, hogy gólt lőttem. A másiknál hasonló volt a helyzet, csak ott a plexiről egészen furán pattant a korong, a kapus azt hitte, a kapu mögé megy, elindult kifelé, útközben perecelt egyet, a korong pedig meggondolta magát, és a kapuban kötött ki. Sejtem egyébként, hogy a szurkolók nagy része nem ezekre emlékezik a válogatottból, hanem az orra esésemre a szapporói ünneplés közben...

Az ukránok elleni diadal és Szélig esése (utóbbi 4:50-nél látható):

A válogatott népszerűségében szerinted mekkora szerepet játszott, hogy a csapat az erősebb ellenfelekkel szemben sokszor erőn felül teljesített?

A közönségünk velünk együtt lépdelt előre, az elején még akkor is tapsot kaptunk, ha egy egyeneset ütöttünk. Ők is tisztában voltak vele, hogy honnan indultunk és hova jutottunk, mi pedig hálásak voltunk nekik a támogatásért, és próbáltuk kiszolgálni őket, adott esetben akkor is, ha esélytelenül mentünk fel a pályára. A közönség végigkövette a folyamatos fejlődésünket, látta, hogyan jutottunk egyre feljebb, most viszont azt érzem, hogy nagyjából elértük a teljesítőképességünk határát, és innen nagyon nehéz lesz előrelépni, mert szoros a mezőny. Ez egy vízválasztó időszak lesz, de remélem, a közönség mellettünk marad.

Az 1998-as feljutás Szélig győztes góljával:

Szapporo előtt 2002-ben voltatok legközelebb a feljutáshoz, amikor a hazai rendezésű vébén a sokkal esélyesebb norvégokat legyőztétek, és végül a dánok elleni utolsó meccsen úszott el a lehetőség. Akkor mi hiányzott? Még nem álltatok készek rá?

Nagyon jó tornát futottunk, még mi sem számítottunk erre előzetesen, az utolsó meccsig minden álomszerűen alakult. Igen, ez fedi a legjobban a valóságot, még nem voltunk készen arra, hogy egy szinttel feljebb lépjünk.

Volt valami konkrét oka annak, hogy a fehérvári szurkolók mindig szidtak az egymás elleni meccseken? Vagy ez alanyi jogon járt, mivel a nagy riválisuk egyik legjobb játékosa voltál?

Két nagy rivális esetében a közönség általában azokat nem szereti, akik valamit tesznek a jégen a saját csapatuk ellen, én pedig próbáltam vezér lenni, ami nekik érthető módon nem tetszett. Úgyhogy számomra ez nem negatívum volt, hanem felért egy elismeréssel. Nem csak én kaptam ebből, Kangyal Balázst sem szerették az újvárosiak. Egyébként szerettem Fehérváron játszani, még úgy is, hogy a többség ellenünk szurkolt, inkább legyen telt ház ellendrukkerekkel, mint kongó lelátók.

Volt olyan ellenfél, aki ellen nagyon nem szerettél játszani?

A Palkovics-Ocskay-duó, akik mindig képesek voltak valami meglepőt húzni. A korosztályos válogatottakban ifitől együtt játszottunk, és sokkal jobb volt velük lenni, mint ellenük. Szapporónak az a megfejtése, hogy a sok tehetséges játékos a legjobb korban volt, és mindenki egyfelé húzta a szekeret. Kangyal volt a vezér, de még 5-6 emberre rá lehetett volna tenni a csapatkapitánynak járó C betűt.

Kercsó azt állította, hogy ha ő marad a kapitány, már 2008 előtt sikerült volna a feljutás, és ha kiesett volna a csapat, akkor vele még egyszer visszajutott volna. Mit gondolsz erről?

Szerintem nem ártott a szemléletváltás a magyar jégkorongnak, szükségünk volt arra, hogy más kultúrából érkező, más mentalitást képviselő emberek irányítása alatt formálódjunk, fejlődjünk. Nem tudjuk meg, mi lett volna, ha Kercsó marad a kapitány, de nem volt rossz az út, amit végigjártunk. Fontos, hogy új embereket, új módszereket ismerjünk meg, akkor tudsz igazán tájékozott lenni, ha a bezárkózás helyett nyitsz mások felé.

Így nyújt egy jégkorongosForrás: MTI/Koszticsák Szilárd

A válogatottnál Kercsó volt az eddigi utolsó magyar kapitány, azóta észak-amerikai és szlovák edzők irányították a csapatot. Ki volt rád a legnagyobb hatással?

Három embert kell kiemelni: Kercsót, a kezdetek miatt, Pat Cortinát, aki a nagy változást hozta, és Luciano Basilét, aki 8 évig volt az edzőm Brianconban, és kihozta belőlem a maximumot.

Cortinánál mit jelentett a nagy változás?

A profizmus, amit elültetett, előtte nem feltétlenül volt jellemző. Mondok egy egyszerű példát, a meccsnap ünnepnek számít, és ő honosította meg, hogy ennek szellemében mindenki elegáns ruhát öltsön magára, mert ha ilyen formában megadod a módját a készülésnek, akkor fejben is jobban rá tudsz hangolódni. Olyan pluszt tudott hozzátenni a felkészüléshez, amivel korábban nem találkoztunk.

Az A csoportos vébét hogy élted meg? Egy Kanada elleni kilencgólos vereség után tud úgy gondolkozni egy sportoló, hogy nem baj, legalább itt lehettünk, és játszottunk velük?

Hiába volt a vébé történelmi esemény a világ legjobb csapataival és egy csomó magyar szurkolóval a helyszínen, óriási negatív élmény volt számomra. Fájt szembesülni azzal, hogy milyen messze vagyunk az élvonaltól. Itt lett volna a lehetőség, hogy megmutassuk, tényleg ott a helyünk, ehelyett az derült ki, hogy mennyire nem odavalók vagyunk. Nagy pofonként, egyben fordulópontként éltem meg a vébét, ami arra sarkallt, hogy valamit másképpen kéne csinálni. A Kanada elleni meccs pedig egy jó lecke volt arról, hogyan kell egy profi játékosnak profi módon hozzáállnia egy gyengébb ellenfélhez: lőhettek volna ötöt, és aztán lazsálhattak volna, de ők végig halálosan komolyan vették, és ezzel jó példát mutattak.

És miben változtattál utána?

A szezon előtti felkészülésemen módosítottam, mert úgy éreztem, fizikálisan nem állok készen erre a szintre. Más, hatékonyabb edzésmunkát végeztem, akkor tudatosult bennem, hogy ha még pár évet le akarok húzni, akkor jobb erőbe kell hoznom magam.

"A magyar játékos olyan, hogy meg kell mondani neki, mit csináljon, mit szabad, és mit nem, mit csinált rosszul, és mit jól. Ha nem mondasz semmit, vége, összeomlik a csapat" – ezt is Kercsó mondta. Igaza van?

A mesternek köszönhetem, hogy hokijátékost csinált belőlem, de ebben nem értek egyet vele. Nem kell minden magyar játékossal üvöltözni. Mindenkihez meg kell találni az utat, van, akinél ostor kell, másnál elég a szép szó. Én is hallottam már, hogy a magyar játékosnak az kell, hogy a sarkában legyenek, de nem szeretek általánosítani. Azt kell elérnie az edzőnek, hogy mindenki egy irányba húzza a szekeret, és ehhez a megfelelő pedagógiai módszert kell alkalmaznia.

Amikor még csapatkapitány-helyettes volt a válogatottnálForrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Lesz még aranygeneráció a magyar hokiban?

Azért nehezebb a mostaniaknak, mert bár van előttük egy kitaposott út, van egy hierarchia is, amibe be kell illeszkedniük. A mi időnkben ez nem volt, de a lehetőséget megkaptuk, és megvolt bennük a potenciál, hogy följebb lépjünk, ráadásul nem volt olyan csapat előttünk, amelyet ki kellett volna túrni. A mostaniakra szerintem az lesz a jellemző, hogy két-három fiatal tud majd beilleszkedni, de ez nem is baj. Az nem igazán egészséges, ami nálunk volt, hogy jön egy korosztály, és azt szinte egy az egyben beemelik a csapatba. Kellenek az idősebb játékosok, akik a pályán segíteni tudnak.

2008-ban a feljutás után azt nyilatkoztad, hogy 8 csapatos bajnokság kellene ahhoz, hogy stabilan A csoportosok legyünk. A Mol Liga idei idényében öt magyar csapat indult, míg a Fehérvár az EBEL-ben. Tartod, amit hét éve mondtál?

Kellene egy stabil alapon nyugvó bajnokság és stabil alapon nyugvó klubok. Az utánpótlásból ügyes gyerekek kerülnek ki, de a nagy kérdés az, hogy a tehetséges juniorokból lesz-e jó felnőtt játékos, egyáltalán kihívásnak érzik-e, hogy feltegyenek mindent a hokipályafutásukra. Meg kellene erősíteni a saját bázisunkat, és akkor a felnőtt válogatott is erősebb lehetne. A válogatott mindig is kirakatcsapatnak számított, többre vittük, mint amire a körülmények alapján hivatottak lettünk volna.

Szintén 2008-ban mondtad, hogy Vas János a legjobb magyar játékos, és hogy neki van a legjobb esélye bekerülni az NHL-be. Szerinted min múlott, hogy nem jött össze neki?

Nagyon közel volt a tűzhöz, amikor a Dallas farmcsapatában játszott, szinte mindenkit felhívtak a nagycsapathoz, és közülük van már olyan is, aki Stanley-kupa-győztesnek mondhatja magát. Itt már nem csak a tudás számít, jókor kell jó helyen lenni, a kapcsolatok is fontosak, hogy az ember elnyerje a vezetők, játékos-megfigyelők szimpátiáját. Ők nem azzal foglalkoznak, hogy az adott játékos eldicsekedhessen azzal, hogy játszott az NHL-ben. Azt nézik, hogy mit lehet a projektből kihozni. Nagyon sajnálom Jankót, mint ahogy Szuper Levinek is nagyon kevés hiányzott, ő aztán tényleg a küszöbön állt azzal, hogy kilenc NHL-meccsen volt cserekapus.

Kangyal után lettél a válogatott csapatkapitánya, akit úgy jellemeztél, tudja, hogy mikor mit kell mondani. Te milyen kapitány voltál?

Csapatkapitánynak nem születik az ember, ezt a feladatot is meg kell tanulni. Nem egyszerű vezérnek lenni, amikor padlón vagy, vagy amikor a csapat van rossz passzban. Mindenkitől próbáltam ellesni dolgokat, és próbáltam úgy cselekedni, ahogy a szívem diktálta. Nem gondolom, hogy nagyon szuper kapitány voltam, 39 évesen biztos máshogy csinálnék sok mindent, de igyekeztem példát mutatni a hozzáállásommal és a küzdeni tudásommal.

2010-ben, 2011-ben és 2013-ban is döntőt játszhattatok a válogatottal, hogy visszajussatok az A csoportba, előbb a szlovénok ellen Ljubljanában, majd kétszer hazai pályán az olaszok ellen, de egyik sem sikerült, pedig az olaszok ellen mindkétszer csak egy gólon múlt. Ezek tükrében még értékesebbnek, nagyobb dolognak tűnik a korábbi feljutás, nem?

Az idő fogja eldönteni, hogy az egy pillanatnyi fellángolás volt, vagy egy jobb időszak kezdete, de az biztos, hogy az elbukott döntők felértékelik. Most sokkal nehezebb kiharcolni, hiszen két csapat jön az A csoportból. Igaz, most beleférhet egy vereség, míg a régi rendszerben nem fért bele. A mostani vébén gyakorlatilag öt döntője van a csapatnak, ami a nézők számára biztos jobb, mert több az izgalom. Lehet, hogy most nem az a legfontosabb, hogy az A csoportról álmodozzunk, hanem hogy a saját helyünkön helytálljunk.

2011-ben hosszabbításos meccsen nyertek az olaszok:

Most, hogy vége a pályafutásodnak, mi lesz a folytatás? Maradsz a sportág mellett, vagy a jogi praxis felé fordulsz?

Szeretnék a sportban maradni. Ehhez értek, ezt imádom, de ha a jégkorongon belül kell mondani egy pozíciót, akkor a szívemhez közelebb állnak azok a dolgok, amelyek távolabb vannak a kispadtól. Lehet szó akár szervezésről, akár csapatmenedzselésről, meglátjuk.