Társoldalunk:

Kovács Csaba: A jégen nekünk élet-halál harc volt minden

2017.09.30. 06:59

Tizenöt évnyi profi jégkorong, tizenhárom világbajnokság, tíz bajnoki cím. Élete szinte mind a 33 éve a jégkorongról szólt, ami nem is csoda, hiszen édesapja, keresztapja, öccse, gyermekei, de még apósa is ezt a sportágat választotta. Tizennégy éven át volt a székesfehérvári Alba Volán játékosa, utolsó szezonját a MAC Budapestnél töltötte, a válogatottnak 2003-tól 2016-ig volt tagja. Részese volt az A-csoportos feljutást jelentő szapporói és krakkói világbajnoki sikereknek. Utoljára most szombaton láthatjuk a jégen, a szapporói csapat öregfiúk-mérkőzésén. A magyar jégkorong Sütije az Origónak adott interjújában visszavonulása okairól és emlékeiről is beszélt. 

Amikor egy élsportoló visszavonul, előszeretettel foglalják össze a pályafutását számokban: hány bajnoki címet nyert, hány meccset játszott. Tudja a saját számait?
Nyilván vannak olyan mérföldkövek, amiket számon tartok, de csapatsportban az egyéni érdemeket mindig óvatosabban kezelném, mert az egyén teljesítményénél sokkal fontosabb, hogy együtt mit éltünk át. Ilyen például az első bajnoki cím az Alba Volánnal, vagy a két feljutás a válogatottal. Különösen Szapporo, amit sokszor csodaként emlegetnek. Az akkori követelményeket, elvárásokat és lehetőségeket nézve tényleg csoda volt, senki nem gondolta, hogy feljutunk és hogy helyünk van az A-csoportban. De ha őszinték akarunk lenni, talán valóban nem is volt ott a helyünk, ez volt benne a szép.

Csodának tartja, hogy 2008-ban a magyar jégkorong-válogatott a divízió I-es világbajnokságot megnyerve feljutott az A-csoportbaFotó: Szabó Gábor - Origo

További mérföldkövek?
Amikor elkezdtünk az osztrák bajnokságban játszani, vagy azok az emlékezetes mérkőzések, amikhez emocionálisan kötődöm. Ilyen volt a Kontinentális Kupa döntője Székesfehérváron, vagy bármelyik világbajnoki meccs az Arénában. Voltak nehezebb mérkőzések is, amik máshogyan emlékezetesek, például mikor először pályára léptünk ifj. Ocskay Gábor halála után. Vagy a legelső felnőtt mérkőzésem az Alba Volán színeiben, 18 éves koromban. Pont annak a meccsnek köszönhetem a Süti becenevemet.

Elmeséli a történetét?
Persze! Régebben, ha valaki új volt egy csapatban, sikert ért el vagy bármi meghatározót csinált, akkor sört kellett vinnie a többieknek. Az akkori edzőnk, Jan Jasko elég szigorú volt, és a szezon elején megszüntette a sörös hagyományt, helyette sütit engedélyezett csak. Új játékos voltam a klubnál, első felnőtt mérkőzésem volt, beraktak az első sorba Ocskay Gábor és Palkovics Krisztián mellé, ami azért nagy elismerés és lehetőség volt 18 évesen, gólt is lőttem az első meccsemen. Hazafelé Kangyal Balázs és Ocskay Gábor kiszámolta, hogy ezek után hány sütivel jövök a csapatnak, én pedig becsületes fiatalként egy hétig mindennap vittem az édességet a srácoknak.

Sokan még mindig csak Kovács Sütiként ismerikFotó: Szabó Gábor - Origo

Házi készítésűt?
Annyira azért nem voltam lelkes, heti két edzés mellett nem fért bele, hogy süssek, de vittem házit is. Főleg kókuszos kockát, azt nagyon szerették a többiek, így ragadt rám a Süti becenév. Sokan talán a mai napig nem tudják a keresztnevemet, csak Kovács Sütiként ismertek.

Tizennégy évet töltött az Alba Volánnál; hol volt igazán otthon, Székesfehérváron vagy a válogatottban?
Fehérváron talán előbb tudtam otthon érezni magam, mert több időt töltöttem ott, de a válogatottba is hamar beilleszkedtem. Mindkét helyen igazi családias hangulatban játszhattam, ezért extra hálás vagyok a sorsnak. Pont abban a tizenöt évben adatott meg nekem, hogy profi játékos lehettem, amikor ideális volt a környezet a fejlődéshez. A '75-ös generációhoz csatlakoztam, akik nagyon akartak minél jobbak lenni, tehetségesek és szorgalmasak voltak: Kangyal, Ladányi, Ocskay, Palkovics. Ez motiváló volt, húztak magukkal. Ráadásul volt egy időszak, amikor nagy volt az átfedés a Volán és a válogatott között. De azt mondhatom, hogy a karrierem legmeghatározóbb fejezete egyértelműen Fehérvárhoz kötődik.

21 évesen a divízió I-es világbajnokságon Debrecenben, a Magyarország - Nagy-Britannia mérkőzésenForrás: AFP/Attila Kisbenedek

Érezte úgy eleinte, hogy talán nem tud felnőni az említett nagy öregekhez?

Igazából ez egy természetes fejlődés volt. Voltak olyan időszakok, amikor úgy éreztem, lehet, hogy vagyok olyan gyors vagy talán gyorsabb is, mint egy öreg játékos, vagy tudok akkorát lőni, de az a rutin, ami nekik megvolt, belőlem hiányzott. A felnőtt és az utánpótlás szezon fizikai igénybevétele közötti különbséget egyértelműen éreztem, a hirtelen átállás megterhelte a szervezetemet. Kezdetben sokat betegeskedtem, több sérülésem volt, de fel akartam nőni az idősebbekhez, a légiósokhoz, a meghatározó magyar játékosokhoz. Így viszonylag könnyen túl tudtam lendülni a nehézségeken, ami köszönhető a rutinosabb játékosoknak is.

Segítették, bátorították?
Igen, Kangyal Balázs akkori csapatkapitány és ifj. Ocskay Gábor mindig megadták azt a bátorítást, biztatást, amire szükségem volt. Hamar be tudtam illeszkedni. Ebben segített az is, hogy édesapám révén ismerős volt nekem ez a közeg, hiszen az öltözőben nőttem fel, ismertem és kezelni is tudtam a hierarchiát, megadtam a tiszteletet az idősebb játékosoknak. Emiatt viszonylag hamar barátként tekintettek rám, nem az volt, hogy évekig én voltam a zöldfülű.

Palkovics Krisztiánnal (jobbra) több bajnoki címet is ünnepelhettek az Alba VolánnálForrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Kívülről nézve olyan, mintha az egész magyar jégkorongra jellemző lenne, hogy mindenki tudja, hol van a helye. Belülről is így van?
A jégkorong egy nagyon őszinte sport. Akik nem ismerik igazán, azok kifogásolják, hogy mennyi verekedés van a játékban. De ez az egyik legfontosabb eleme, méghozzá a visszatartó ereje miatt. Ha valaki például bottal szándékosan sérülést akar okozni a másiknak a jégen, akkor jól tudja, hogy annak következménye lesz, így kétszer is meggondolja, hogy csinál-e butaságot. De az egész sportágat nézve mondhatjuk, hogy ez egy kicsi közeg - még ha a piramis alja szélesedett is az elmúlt időszakban -, ami mindig egy irányba húzott. Mindig vannak természetesen vadhajtások, de azért is szimpatikus a szurkolóknak és az utánpótlás játékosoknak ez a világ, mert nem voltak igazán botrányok. Ha voltak is gondok, azt próbálta a közösség magánügyként kezelni.

Előfordult, hogy butaságot csinált a jégen és kapott egy észhez térítő pofont?
Nagy csatákat vívtunk régebben a Dunaújvárossal a bajnoki döntőkben, meg a kupamérkőzéseken. Voltak tömegjelenetek, amikbe én is belekeveredtem, előfordult, hogy elvitt a hév, akkor tudtam, hogy miért kaptam a csuklómra egyet a következő cserében. Emlékszem, hogy Horváth Andráséktól, Ladányi Balázséktól is éreztem a - szépen mondva - felőlük áradó szeretetet, de ezeknek ott, az adott pillanatban volt jelentősége, a kapcsolatunkat nem befolyásolta. A nagy rangadókon a jégen úgy éreztük, hogy élet-halál múlik ezen, de a jégen kívül jó maradt a viszonyunk, annyira, hogy a válogatottban is gond nélkül tudtunk egy irányba húzni. 

A jégkorong fontos, visszatartó elemének tartja a bunyótForrás: AFP/Attila Kisbenedek

Amikor 2016-ban eljött Székesfehérvárról, érezte, hogy közeleg a vége?
Az egész nyaram ráment tavaly arra, hogy meghozzam ezt a döntést. Szerettem Fehérváron hokizni, de sok volt a 14 év utazás. Hálás vagyok id. Ocskay Gábornak, hogy egészen július végéig hagyott gondolkodni, akkor mondhattam ki, hogy úgy döntöttem, nem maradok. Akkor gondolkodtam a hogyan továbbon, de úgy éreztem, kell még egy kicsit hokiznom, szerettem volna megtapasztalni, milyen a családomhoz közel játszani, úgy éreztem, a gyerekeimnek is jó lesz, hogy esetleg több meccsre tudnak kijönni, ezt nem bántam meg. Azután nagyon szép évet töltöttem a MAC Budapestnél, jól éreztem magam, jó volt az időbeosztásom, nem is sikerült rosszul az első szezon, de amikor annak vége lett, akkor egyre inkább foglalkoztatott a jövőm. Érdekes, hogy amikor a MAC-cal a bajnokság végén Miskolcon kikaptunk és levettem a korit, bennem volt, hogy mi van, ha ez az utolsó meccsem.

Az újonc MAC Budapestnél töltött egy év alatt is jól érezte magátForrás: Csaba_Domotor

Ez volt az első pillanat, amikor legelőször felmerült önben, hogy abbahagyja?

Nem, de pontosan emlékszem rá, hogy melyik volt az. Az utolsó világbajnokságot kénytelen voltam idén lemondani egy csípősérülés miatt. Ebből adódott egy lehetőség, hogy életemben először a fiaimmal tölthettem a tavaszi szünetet. Elutaztunk az Egyesült Államokba, ahol eleinte még foglalkoztatott, hogy nem vagyok a válogatottal a felkészülésen, de nem vett el annyit belőlem, hogy ne tudtam volna jól érezni magam a családommal. Mondtam is a feleségemnek, hogy kicsit meglepődtem magamon. Jó volt a szeretteimmel lenni. Akkor és ott indult meg bennem ez a gondolatmenet. Utána hazajöttem, leültem a MAC-os vezetőkkel, gondolkodási időt kértem tőlük, miközben egyre több lehetőség jött a civil életben is. Apró dolgok, hogy például elkezdtem robogózni, volt időm sportolni, amit korábban nem tehettem meg. És ami a legfontosabb, a gyerekek életében is sokkal aktívabban részt tudtam venni. Volt még egy hosszú beszélgetésem édesapámmal, és keresztapámmal, Kovalcsik Péterrel, aki korábban válogatott kapus volt. Ezután hoztam meg a végleges döntést, hogy abbahagyom.

Szeretne még több időt tölteni feleségével és iker fiaikkalForrás: Kovács Csaba családi archívum

Elfáradt?

Fizikálisan nem, de mentálisan igen. Főleg a rengeteg ingázás vett ki belőlem. A tizennégy évből kilencet az osztrák bajnokságban játszottunk, heti három mérkőzést, tiroli olasz csapathoz, a svájci határhoz, Innsbruckba, Salzburgba, Csehországba utaztunk, ez egy komoly daráló volt, nagyon felemésztett. A mérkőzésekhez lenne kedvem, de az oda vezető úthoz már nem biztos. Szerettem volna úgy visszavonulni, hogy tiszta lelkiismerettel nézzek a tükörbe, és nyugodt szívvel mondhassam azt, hogy egész karrierem alatt mindent a jégkorongnak rendeltem alá.

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznie a karrierjét, mi lenne az az egy szó?
Húha... Egyetlen szóval? Az nagyon nehéz. Kicsit gondolkodnom kell... Talán a kerek. Igen, kerek volt a pályafutásom.

Kereknek tartja pályafutásátFotó: Szabó Gábor - Origo

Hogyan tekint a most kezdődő életére?
A legnagyobb kérdésem magam felé az volt, hogy az eddigi rendszer után mi fogja kitölteni a napjaimat, mi lesz a szokott rutin helyett. A legelső időszakban féltem, hogy túl sok idő lesz majd a döntésemen gondolkodni, de nem így alakult. Követem a játékot, beszélek a srácokkal, járok öregfiúk hokira, ott most újra én vagyok az újonc, ez az élet rendje szerintem. Ugyanakkor kíváncsi vagyok rá, milyen lesz karácsony este úgy lefeküdni, hogy tudom: nem kell 25-én bejglivel a hónom alatt felülni a buszra és elindulni Innsbruckba játszani.

Egész eddigi élete a jégkorongról szólt. Tudott mellette tanulni, építkezni, alapozni az új életére, van most mihez nyúlnia?
Nagyon érdekes kérdés, mert amikor én ebbe belecsöppentem, kénytelen voltam abbahagyni a főiskolát az utolsó évben, mert 70-80 mérkőzést játszottunk egy szezonban az osztrák bajnokságban, lehetetlen lett volna teljesíteni. Most a Testnevelési Egyetemen sportmenedzsmentből vizsgázom, közgazdász diplomára készültem előtte, de félbehagytam. Ha valamit át kell adni a fiataloknak, az az, hogy nem szabad becsukni ajtókat, és készülni kell a jégkorong utáni életre, mert eltelik a sportkarrier, mint a pillanat. Emlékszem még rá, hogy újoncként cipeltem a sütit a többieknek, most meg a visszavonulásomról mesélek. Szerencsére vannak lehetőségeim a jégkorongon belül és kívül is, amik megtaláltak.

Fiai a MAC Budapestnél jégkorongoznakForrás: Kovács Csaba Facebook

A gyerekei mit szóltak a döntéshez?
Már két-három éve is mondogattam nekik, hogy egyszer lesz olyan, hogy apuci nem jégkorongozó. Először le se esett nekik, de amikor elkezdődött a szezon, volt egy-egy visszakérdezés, hogy akkor te most mit fogsz csinálni, mi a munkád. Elmagyaráztam, hogy több időm lesz rájuk, el tudok menni a tornájukra. Sok visszajelzést adnak arról, hogy mennyire örülnek, hogy több időt töltünk együtt. Örülök neki, hogy sokáig láthattak engem játszani, hogy az Arénában fel tudtak kísérni meccsre, ott voltak, amikor a szurkolókkal pacsiztunk, ezek maradandó élmények lesznek nekik.

Igen, és az apukájuk mégiscsak része a sporttörténelemnek.
Idő kell, hogy az ember ezt kívülről tudja szemlélni. Hangsúlyozom megint azt, amivel kezdtem: ez csapatsport, vagyis amit elértünk, az nem csak az én érdemem, hanem valamennyi társamé, akiknek köszönettel tartozom az átélt élményekért. És szintén hálás vagyok azért a támogató családi háttérért, amit a feleségem és a szüleim biztosítottak a karrierem alatt azért, hogy én minden energiámmal a jégkorongra koncentrálhassak. Fantasztikus, hogy ennek az egésznek ilyen hosszú időn át része lehettem. Ahogy telnek majd a hónapok, évek, úgy lesz egyre értékesebb ez az időszak.