„Akkor innen van még feljebb?"- kérdeztem tőle egy magánbeszélgetés alkalmával.
Sokat beszélgetünk Palkovics Krisztiánnal, hogy esetleg elmehetnénk együtt egy külföldi csapathoz"
- válaszolta. Nem mentek el, ennek prózai és több szempontból is örömteli okai voltak. Ugyanis a magyar jégkorong egyre izmosabb lett, egyre jobban megérte itthon játszani. Szakmailag és talán anyagilag is. Mikor a 2001-es franciaországi B-vb-n kis túlzással világszenzációt okozva nyert a csapat a házigazda ellen, akkor a fehérvári jégpálya előtt találkoztunk. Megállapítottuk, hogy egy újabb lépcsőfok leküzdve. „Mi jöhet még, Gábor?"
Ja, hogy Gábor, vagy Csicsó, vagy Kiscsicsó, vagy Kisocskay? Én mindig Gábornak hívtam, de volt csapattársai is hivatalos beszélgetésekben többnyire így emlegetik. Pedig ő „Csicsó" volt. Pontosabban Kiscsicsó, mert az előbbi becenévvel édesapját tisztelték meg. Ő meg logikusan „kicsi" volt, az édesapa után meg logikusan Csicsó.
Az új évezredben jó volt itthon jégkorongosnak lenni. Jó volt nekünk, hogy figyelemmel kísérhettük ezt a sportágat. Olyanok is felfedezték ezt maguknak, akik előtte jeget csak a pohárban láttak. A Volán bebocsátást nyert az osztrák bajnokságba, az EBEL-be. 2002-ben a vb másodosztályának utolsó találkozóján a legjobb 16 közé jutásért játszott a csapat Dániával Székesfehérváron. Az előtte lévő meccsen Gábor súlyosnak tűnő térdsérülést szenvedett, kizártnak tűnt jégre lépése a döntő ütközetben. De bármilyen állapotban is volt, bármilyen fájdalmai is voltak játszott azon a tavaszi szombat estén. Akkor még nem sikerült kivívni az eget-földet rengető diadalt. 2008-ban viszont bekövetkezett a csoda: Szapporóban a válogatott feljutott az A csoportba.