Montenegró fizikailag akarja megtörni a magyar kézilabda-válogatottat

A magyar női kézilabda-válogatott továbbra is versenyben van az olimpiai selejtező eléréséért a Japánban zajló női világbajnokságon. Kim Rasmussen csapata vasárnap 29-25-re kikapott a spanyoloktól. Kedden reggel 7 órától Montenegró következik. A balkáni csapat ellen rendkívül nehéz, fizikális meccs vár a magyarokra. A hétfői szünnapon az Origo a válogatott edzőjével, Siti Beátával beszélgetett Kumamotóban.

Egy nappal vagyunk a spanyolok ellen négy góllal elveszített vb-mérkőzés után. Ha a csapat hangulatát kellene jellemezni, hogyan beszélne erről?
Reggel úgy keltünk fel, hogy egy rossz álom volt az egész. Úgy kell felkelni, hogy bele kell állni a kihívásokba, kifelé erőt kell mutatni, de úgy, hogy ez az erő aztán átragadjon minden játékosra és tudjon ebből építkezni a következő mérkőzésekre.

Vasárnap egy álmot magunk mögött kellett hagyni, mert kikaptunk a spanyoloktól.

A mérkőzés estéje nehéz volt?
Nagyon. Tudtuk, hogy mekkora lehetőséget szalasztottunk el.

A nyomás, amely rajtunk volt, nem előre lendítette a csapatot, hanem a föld felé nyomta.

Mindenki érezte, hogy ez egy nyerhető meccs volt, ám a feladatot nem oldottuk meg. Csapatként rontottuk el, az egyéni hibák pedig rontották a teljesítményünket.

Egy évvel ezelőtt a sérülésektől megtizedelt női kézilabda-válogatott úgy ment el a franciaországi Európa-bajnokságra, hogy attól az együttestől senki sem várt semmit. Talán épp ez okozta, hogy a lányok felelősség nélkül játszva nyertek meg olyan meccseket a spanyolok, vagy a románok ellen, amit senki sem várt. Most viszont már a vb előtt nagyon sokat vártunk a csapattól. Nem lehet, hogy mindez negatívan hat ki a teljesítményre?
Egyetértek ezzel. 2018-ban elvárás nélküli versenyt kezdtünk el az Európa-bajnokságon, extra jól oldottuk meg azt a feladatot.

Lelkesek voltunk, és a lelkesedést továbbvittük, szinte görgettük magunk előtt, azt mondva, ha akkor azt meg tudtuk csinálni egy csomó hiányzóval, akkor most miért ne tudnánk teljes csapattal? Ez nem így működik.

Tudomásul kell venni, hogy a fiatalok nemzetközi szinten nem mindig tudják ezt a teljesítményt hozni. Ha megy a játék, ha belelkesednek, akkor tényleg nagyszerű dolgokra képesek. De ez nem mindig van így. A spanyolok elleni első félidő az egész meccset meghatározta. Fel kell szabadítani a játékosokat a nyomás alól. Persze, mindenki szeretne olimpiára menni, de a jelenünket kellene felszabadultan megélni ahhoz, hogy ez a jövőkép beteljesedjen. A rutinosabb játékosok közül vannak olyanok, akik nehézségekkel küzdöttek az idényben, ezt nem lehet kizárni teljesen.

Amikor azt mondja, hogy azok a játékosok, akiknek itt és most húzóembereknek kellene lenniük, arra gondol, hogy a Ferencváros – amely a válogatott gerincét adja – nagyon nehéz őszt tudhat maga mögött?

Igen, de semmiképp sem szeretnék ebből Fradi-kérdést csinálni.

Már csak azért sem, mert van olyan Fradi-játékos, Schatzl Nadine, aki hozza magát. De van olyan, aki hónapok óta összeszorított fogakkal megy előre, de ő sem robot, be kell látni, hogy van, amikor nem sikerülnek a dolgok. A küzdelemre itt nem lehet panasz, mert mindenki megy előre. A válogatott tagjai tökéletesen tudják, hogy mit rontottak el Spanyolország ellen. Húztak egy vonalat, mennek tovább. Hogy ezt miként tudjuk tartalommal megtölteni, az számomra is nagy kérdés.

A keddi, Montenegró elleni mérkőzésre hogyan tekintenek?
Az a meccs daráló lesz.

Az ellenfél arra fog törekedni, hogy fizikailag szétpasszírozzon bennünket. Sokat leszünk a földön, de fel kell állni, még akkor is, ha ez fájni fog.

Az ő játékuk ilyen. Kőkemény fizikális kézilabdát játszanak, ez a stílusuk. Ha mi csak a verekedésbe megyünk bele, akkor nem tudunk nyerni, mert azok a játékosok erősebbek nálunk. De én bízom abban, hogy vissza tudunk menni az alapokhoz, a saját játékunkkal pedig meg lehet őket verni. Erre készülünk. Hogy ez a meccs sorsdöntő lenne? Mondhatjuk ezt is. Abból a szempontból igen, hogy mi lesz az eredmény. Lehet, hogy kikapunk, benne van ez is.

De sorsdöntő az is, hogy a meccs után elmondhassuk, hogy mi mindent beleadtunk.

Ez szinte fontosabb, mint az, hogy mi lesz az eredmény. Nem lehet úgy felküldeni a pályára a játékosokat, hogy már a meccs előtt pszichésen agyonnyomjuk őket.

Elvárható például a 19 éves Vámos Petrától, hogy kirántsa a gödörből a válogatottat, ha a rutinos Kovacsics Anikónak nem megy a játék?
Nem várható el. Ha megcsinálja, akkor az extra teljesítmény. Ahogyan két éve Háfra Noémi berobbant ebbe a csapatba, úgy berobbanhat más is. De az elvárások pakolása nem tesz jót egy fiatal kézilabdázónak.

Az olimpiai szereplés reális ennek a csapatnak?
Most nem merem ezt így kijelenteni.

Ha a világbajnokság előtt kérdezem, annak tartotta volna?
Akkor sem. Tudtuk, hogy ez egy kőkemény világbajnokság lesz, nagyon nehéz csoporttal. Most nem is érdemes ezt feszegetni, várjuk meg a csoportkör végét. Nagyon tehetséges fiataljaink vannak, három év alatt teljesen kicserélődött a válogatott.

De a folyamatot mesterségesen nem lehet felgyorsítani.

A szurkolók, a közönség részéről is értékelni kell azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a csapat megtesz. Három válogatott meccs után senki sem fog olimpiai döntőt játszani. Ehhez idő kell. Van egy olyan szövetségi kapitányunk, Kim Rasmussen, aki hisz abban, hogy ott lehetünk Tokióban. De a sport nem olyan, mint egy házépítés, ahol, ha sok pénzed van, pillanatok alatt fel lehet húzni egy palotát is. A kézilabdában nem így működik ez, de az egyetemes sportban sem.

Ugyanakkor tudom, hogy a mai élsport eredménycentrikussága szinte nem is ismeri a türelem szót. Nekem, amikor az olimpiai döntőt játszottuk (2000-ben, Sydney-ben), akkor is édesapám mondása jutott az eszembe: a kézilabda csak egy játék.

Nekünk ezt is szem előtt kell tartanunk.