Apám miatt tették ki a YouTube-ra, ha gólt lőttek nekem
A jégkorong kedvelőinek számára ismerősen hangozhat a Hokiklub Budapest új igazolásának neve. Jeremy Brodeur annak a legendás Martin Brodeurnek a fia, aki talán minden idők legsikeresebb hokikapusa, játékosként három Stanley-kupát és két olimpiát nyert, négyszer választották meg az NHL legjobb kapusának, emellett toronymagasan ő tartja a legtöbb győztes mérkőzés rekordját is. Jeremy szintén kapus, de neki más sors jutott. Az NHL-ig (egyelőre) nem jutott el, néhány évnyi észak-amerikai kaland után Európa, pontosabban Magyarország felé vette az irányt. Az Origónak mesélt arról, milyen volt egy ilyen családban felnőni, mennyire kiszámíthatatlan az alsóbb ligák világa, és arról, hogy tetszik neki Budapest.
Egy hete van Magyarországon, hogy érzi magát?
Kezdem felvenni a ritmust, de a szervezetem még nem állt át teljesen az európai időre. Ez kicsit megnehezíti a kapcsolattartást a családommal és a barátaimmal, szerencsére azért többnyire sikerül megoldani. Lassan megszokom, mi hogyan működik errefelé, és a helyi ételekkel is megismerkedtem. Más, mint otthon, de nagyon finomak!
Hogy jött az ötlet, hogy Budapesten folytatná pályafutását?
A szezont az Egyesült Államokban, a Peoria Rivermen csapatánál kezdtem. Jól ment a védés is, élveztem a játékot, nem volt okom távozni. Az ügynökömnek korábban már jeleztem, hogy szeretnék a következő szezonban átjönni Európába, mert itt jobbak a lehetőségek, ő viszont azonnal megeresztett néhány telefont. Mint kiderült, a Hokiklubot érdekeltem, és a csapat sem késlekedett,
gyakorlatilag egy nap alatt hivatalossá is vált a klubváltás.
Szóval minden majdnem terv szerint alakult, csak egy kicsit hamarabb.
Azt olvastam, hogy a válás nem sikerült szépre. Valójában mi történt?
Én is láttam ezeket a híreszteléseket, de ezek nem igazak. A családomnak és az edzőknek is elmondtam mindent, igaz, csak utólag, az viszont tévedés, hogy szó nélkül eltűntem volna. A vezetőséggel is megbeszéltük a döntésemet, ők pedig tiszteletben tartották. Ugyan felfüggesztettek, de ez csak egy eljárási forma annak érdekében, hogy megtartsák az észak-amerikai játékjogomat. Senkiben sem maradtak rossz érzések.
Az amerikai hokistruktúra
Észak-Amerikában a major sportok rendszere sokban különbözik az európaitól. Nincs kiesés és feljutás, de vannak alsóbb osztályok. Jégkorongban az AHL felelne meg a másodosztálynak, azonban az itt szereplő együtteseknek mind van egy "anyaklubja" az NHL-ben. Sőt, egy szinttel lejjebb, a harmadosztálynak megfelelő ECHL-ig kiterjed ez a vertikális hálózat. Az ECHL-ben szereplő csapatok között vannak függetlenek is, de a legtöbbnek van megállapodása AHL- és NHL-klubbal is. Ezáltal egy játékos többirányú szerződést is kaphat, amivel "liftezhet" a szintek között. Ez történt Szuper Leventével, aki javarészt az AHL-ben védett a St. John Flamesben, de amikor a nagycsapat kapusa, Roman Turek megsérült, a Calgary Szupert hívta fel, aki végül 9 meccset ült a padon, de bemutatkozására nem került sor. A közelmúltban Vay Ádám is belekóstolt ebbe, aki az ECHL-ben vitézkedett, de az AHL-ben is kapott két meccset.Azt mondta, Európában jobbak lehetőségek várják. Pontosan mire gondol?
Az észak-amerikai rendszerben a kapusok, akik nincsenek NHL-szinten, nagyon kiszolgáltatott helyzetben vannak. Három évet védtem az ECHL-ben, de az utolsó kettőben csak csereként, és az NHL-lel, valamint az AHL-lel való összeköttetés miatt óriási volt a játékosmozgás a posztomon, én pedig belefáradtam, ráadásul nem sok lehetőséget kaptam. Döntenem kellett, hogy maradok csere, vagy inkább elmegyek egy független bajnokságba, az SPHL-be, viszont onnan már nem igazán lehet kitörni. Európában sokkal inkább felhívhatja magára a figyelmet egy hokis, mint az SPHL-ben, ráadásul itt is komoly szintű bajnokságok vannak.
Két látványos védés Jeremytől az ECHL-ből:
Az NHL-ről már lemondott?
Nem foglalkozom vele és nem üldözöm. Mindig ott szeretnék játszani, amely számomra a lehető legjobb szint és lehetőség.
Amellett, hogy erősödőben van, az Erste Liga nem nevezhető európai topligának, a Hokiklub pedig ennek az utolsó előtti helyén áll. Mik az elvárásai?
Szeretném, ha minél jobban szerepelnénk, jó lenne bejutni a felsőházba. Aztán a rájátszásban pedig bármi megtörténhet. Tudom, hogy a csapat a fiatalokra épít, és szerintem én is beleillek a koncepcióba. Van még két másik kapus, akik remekül teljesítenek, szóval meg kell küzdenem a játékidőért, de ez is inkább egy egészséges verseny lesz. Hiszek abban, hogy meg tudjuk fordítani a szezont, és megcsípjük a felsőházat.
Mindig is kapus akart lenni?
A bátyám, Anthony is az, úgyhogy én inkább csatár voltam eleinte, akárcsak az ikertestvérem, William, így játszottunk állandóan. De amikor egy szezon alatt egyetlen gólt szereztem, akkor beláttam, hogy az nem nekem való, úgyhogy beálltam a kapuba.
Édesapja, Martin minden idők egyik legjobb, statisztikailag pedig a legsikeresebb kapusa, nagyapja, Denis pedig olimpiai bronzérmes volt a kanadai válogatottal. Milyen egy ilyen családban felnőni? Már a születésekor eldőlt, hogy hokijátékos lesz?
Nagypapám '56-os érmének tiszteletére szoktam 56-os mezben védeni, amennyiben nem foglalt. Egyébként nekünk akkor ez tűnt normálisnak. Nagyon élveztem, édesapám négy olimpiára is kivitt minket, Naganótól kezdve Salt Lake Cityn és Torinón át egészen Vancouverig. Persze, ahogy idősödtem, annál inkább kezdtem felfogni, milyen különleges a helyzet, és mennyire nagyszerű játékos volt az apám. Amikor New Jersey-ben visszavonultatták a mezét, akkor én is meghatódtam, akárcsak a Hírességek Csarnokába történő beiktatásakor.
De persze mindhárman hokisnak készültünk, aztán végül William a civil életet választotta. Anthony és én bekerültünk különböző kanadai juniorligákba, nekem még a Memorial Cup is összejött (a három nagy kanadai juniorbajnokság szuperdöntője - a szerk.).
Anthony viszont elkelt a 2013-as drafton, ráadásul épp édesapjuk csapata, a New Jersey vitte el úgy, hogy ő maga jelentette be. Ön viszont nem kelt el egy évvel utána és később sem, ez hogy érintette?
Persze szerettem volna, ha valamelyik NHL-csapat lecsap a játékjogomra, de az ember nem irányíthat mindent, és amit dob a gép, abból kell kihoznia a legtöbbet. Az első alkalommal nem volt túl sok esélyem, mert előtte még csereként játszottam, utána pedig már azért nem, mert ahogy idősödik egy játékos, annál kevésbé figyelnek rá, hiszen mindenki a 17-18 éves korosztályt nézi ekkor.
Még ekkor is biztos volt abban, hogy profi játékos szeretne lenni?
Igen, ráadásul 2017 nyarán a Columbus Blue Jackets meghívott a nyári újonc edzőtáborába, majd a nagycsapatéhoz is, ahol együtt készülhettem a sztárokkal. Sőt, még egy előszezonmeccset is kaptam, ami felejthetetlen élmény marad.
Ráadásul mindezt a St. Louis Blues ellen, amelynek akkor már szakmai igazgatóhelyettese volt az édesapja. Hogyan emlékszik erre vissza?
Fantasztikus volt, és a legjobb az egészben, hogy nyertünk. Az persze nehéz volt, hogy próbáljak minél kevesebbszer felnézni a lelátóra, ahol állt, inkább csak szerettem volna jól érezni magam. Nem éreztem semmilyen extra nyomást.
És korábban? Ha egy játékosnak az édesapja egy élő legenda, akkor akarva akaratlanul is összehasonlítják vele, főleg ha azonos a posztjuk.
Gyerekként elég sokszor megkaptam, hogy csak azért vagyok itt, mert az apám az, aki. Volt olyan is, akinek a szülei felvették, hogy gólt lő nekem,
másnap már fenn volt a videó YouTube-on, hogy "Gólt lőttem Martin Brodeur fiának".
A juniorligában is magasak voltak az elvárások a nevem miatt, de addigra már megszoktam. Sokszor kerültem emiatt rivaldafénybe, de voltak nálam jóval tehetségesebb játékosok, akikre azért jobban figyelt mindenki, mint például Clayton Kellerre, akivel csapattársak voltunk gimnáziumban, és most az Arizona Coyotes játékosa. A bátyám pedig napjaink egyik legjobbjával, Nathan MacKinnonnal játszott együtt, akiről már akkor is látszott, hogy milyen jó játékos lesz. Szerencsére olyan csapatokban játszottam, ahol sosem azt nézték, hogy mi a nevem.
Az édesapjától mennyi segítséget kapott?
Próbált annyit segíteni, amennyit csak tudott, de egyrészt ő folyamatosan úton volt, másrészt mi a bátyámmal több száz kilométerre, Minnesotába mentünk középiskolába. Ha arra volt meccse, akkor mindig meglátogatott, viszont ilyenkor sem szakmai vagy technikai kérdésekről beszélgettünk. Inkább a játék mentális részében igyekezett támogatni, vagy figyelmeztetni az apróbb dolgokra, hogy bizonyos szituációkban milyen pozícióban legyek, meg hasonlók. Sosem kritizált, és sosem akart az edzőm lenni. Inkább a bátyámmal próbáltunk egymás támaszai lenni.
Az apját mi tette a világ egyik legjobb kapusává? Miben különbözött a többiektől?
A személyiségének sok köze lehet ehhez. Sosem vett mindent túl komolyan, emellett nagyon jó csapattárs is volt, mindenki szerette. Több mint 20 évig védett profi szinten, és ő végig imádta a játékot, a jégen érezte magát igazán jól. Emellett helyén kezelte a dolgokat, ha például lehozott egy bekapott gól nélküli meccset, de nem is kapott sok lövést, akkor
pontosan tudta, hogy az inkább a csapat, mintsem az ő érdeme.
Semmit sem magáért csinált, hanem a csapatért. Mindent a Devilsért, ezért is vált ott legendává.
A pályafutását mégis némileg méltatlanul, a Blues játékosaként fejezte be. Mit szólt, amikor megtudta, hogy 24 év után elhagyta New Jersey-t?
Nem szeretett volna a kispadon ülni. A Devils egy évvel korábban megszerezte Cory Schneidert, aki fantasztikus formában védett akkoriban, a csapat vele képzelte el a jövőt. Apám nem akart visszavonulni, a Blues pedig megkereste. Végül csak 7 meccsen játszott, aztán szezon közben visszavonult, majd rögtön kinevezték igazgatóhelyettesnek. A mai napig St. Louisban él, bár azóta a Devilsnek dolgozik, így oda-vissza repked. Abban biztos vagyok, hogy nem bánta meg a döntést, megismert egy másik várost, életstílust, kultúrát.
A legkisebb öcsém ott fog felnőni, kivéve persze, ha ő is hokisnak áll, és elmegy máshova. Egész tehetséges kapusként és csatárként is, de nála sem fogja senki erőltetni, hogy profi váljon belőle.
Említette, hogy az NHL alatti szinteken mennyire kiszámíthatatlan egy profi játékos élete. Ön hogy boldogult?
Mentálisan nagyon erősnek kell hozzá lenni. A profi karrierem az ECHL-es Wichitánál kezdődött volna, de ők elküldtek a szezon előtt, pedig megígérték, hogy számítanak rám. Elmentem az SPHL-be, de ott egy meccset sem játszottam, majd egy másik ECHL-csapat, az Allen hívott, hogy kellenék. Jól ment a játék, még az AHL-be is felhívtak, de ott egy percet sem kaptam. Majd elcseréltek egy másik kapusért, ott aztán csere lettem. Aztán visszakerültem Allenbe, utána elcseréltek Norfolkba, ahonnan először kitettek, majd újraigazoltak egy héttel később. Nem könnyű, hogy ilyenkor nincs ráhatása az embernek az eseményekre.
Mindig készen kell állni a váltásra, még a bőröndből sem szokás kipakolni.
Hiába nyersz mondjuk 4-0-ra, lehet, hogy másnap elküldenek, mert helyet kell csinálni valakinek.
Nem lett elege?
Próbáltam pozitívan állni a dolgokhoz. Ilyenkor sokat utazhat az ember, megismerhet különböző városokat, embereket, új kihívásokkal nézhet szembe.
Ezeket Európában is megkaphatja.
Igen, és az is a terv, hogy maradok egy ideig. A szezon végéig szól a szerződésem, de a következőt is mindenképp Európában tölteném, akár itt Budapesten is, mert egyelőre tetszik a hely. A karácsonyt mondjuk egyedül fogom tölteni életemben először, de kiderült, hogy korábbi csapattársam, Chris Carlisle a MAC Budapest játékosa, vele majd kitalálunk valamit, de az sem lenne rossz, ha meglepne a család. Úgysem jártak még itt, én pedig szívesen megmutatnám nekik ezt a szép várost.