Hajdu Jánossal, a szövetség szakmai igazgatójával sétálgattunk 2008 januárjában, a férfi Eb apropóján, a norvégiai Trondheimben, a hó borította folyóparton, a jéggé dermedt fák alatt. Andersen-mesébe illő volt a kép, ám az idillbe belezavart egy hirtelen telefonhívás. Hajdu egyre gondterheltebb ábrázattal markolta a mobilját, majd miután letette, egy szuszra kibökte:
Lemondott Németh András, itt az olimpiai selejtező, azonnal kapitányt kell találnom."
Ne menj messze – javaslom neki. Ő persze nem az én tanácsomra, hanem az idő és a szükség szorításában vállalta a feladatot.
A korábbi, közvetlen, vb-ről történő kvalifikáció után ugyanis 2008-ra bevezették a selejtező rendszerét, és a magyar válogatottnak Bukarestben kellett a hazaiak, a lengyelek és a japánok társaságában kialakított négyes csoport első vagy második helyén végezni.
Sikerült is, aránylag simán, a románok mögött, a nyolc évvel korábbi kontinenstornán megtapasztalt, ellenséges hangulat helyett már-már barátságos légkörben.
Egy ízben a csarnok bejáratánál két helyi fiatal azzal a kérdéssel lépett hozzám, hogyan hangzik magyarul, hogy te vagy a példaképem, és amikor azt tudakoltam, mire kell nekik, rávágták: ezt szeretnék mondani Pálinger Katinak és Görbicz Anitának.
„Görbe" aztán mégis majdnem lemaradt az olimpiáról, mert két héttel a rajt előtt leforrázta magát, és így átvitt értelemben a fél országot is.
Otthoni háztartási balesete során a hivatalos orvosi szakvélemény szerint nagyrészt mély másodfokú, kisebb területen valószínűsíthetően harmadfokú égési sérüléseket szenvedett, sportoló számára nagyon rossz helyen, a lábujjak háti felszínén és a lábujjak között.
Felépülését két-három hétre taksálták, így a remény megmaradt, hogy az olimpia második felére esetleg már játékra képes lesz. De Anita nem csak kézilabdázni, hanem gyógyulni is gyorsan tudott. Az agya, a szenvedélye és a normálisnál két számmal nagyobb cipője – hogy ne dörzsölje a lábát – segítette ebben, így a svédek elleni pekingi nyitányon már pályára lépett és hét gólt szerzett.
Majdnem hiányzott viszont a kispadról Hajdu János. A kínaiakkal és a kazahokkal szemben elvesztett felkészülési mérkőzések miatt még azt is megpendítette, hogy ha kell, lemond, de mint utóbb fogalmazott, a lányokkal folytatott tisztázó beszélgetés helyreállította a lelki békéjét.
Hát még a svédek feletti, immár tétre menő, 30-24-es győzelem. Nem is akárki ellen, hiszen amikor a bemelegítés során azt kérdeztem Ulf Schefverttől, a skandinávok szövetségi kapitányától, az övé-e minden idők legjobb svéd női válogatottja, némi töprengés után azt válaszolta:
Erre csak azért nem merek egyértelmű igennel felelni, mert a feleségem játszott az 1993-as csapatban, és félek, hogy a fülébe jutna, amit mondtam."
Kedélyét azonban jelentősen megrongálta a váratlanul sima magyar siker, így kifejezetten hőbörgött, amikor Hajdu az utolsó percben, plusz hatnál időt kért.
Ez mire volt jó, vont kérdőre engem is, én pedig galád módon azt feleltem, előre gondolkodott, mert lesznek még komolyabb meccseink és, és azokra a végjátékokra készült. Ezután tanácsosnak látszott odébbállnom, így még elcsíptem, amint Görbicz Anita azon örvendezik, hogy egyáltalán nem fájt a lába, eszébe sem jutott, de hozzátette, úgy néz ki, Pekingben nem fog főzni. Pálinger Kati az utolsó nyolc lövésből hetet megfogott, de még arra is akadt magyarázata, miért „csak" annyit:
Előzetesen azt tippeltem, huszonnégy gólt kapunk, ezért a végén még valahogy be kellett szednem egyet."
Arra bezzeg senki sem tippelt, hogy másodjára, Brazília ellen az utolsó másodpercben sikerül megmenteni a 28-28-as döntetlent. Tomori Zsuzsanna szabaddobásból egyenlített, majd a rá jellemző árnyaltsággal szögezte le:
Életem legfontosabb gólja volt, de bár belőttem volna korábban három ziccert, és akkor ezen már nem múlik semmi! Az utolsó szabaddobásnál Görbe szólt oda, hogy lőjek, mert szerinte szét fognak rebbenni. Legalább ez bejött, de nekem is furcsa, hogy mi ünneplünk."
A németek feletti 25-24 után ez természetesnek hatott. Egyrészt azért, mert az egész mérkőzés során
mindössze háromszor vezetettünk: 1-0-ra, 2-1-re és 25-24-re.
Másrészt ezzel végérvényessé vált a negyeddöntőbe jutás, amit elképesztő mennyiségű magyar szurkoló ünnepelt a lelátón. Ennek láttán azt tudakolta tőlem a sajtóközpont egyik munkatársa, tulajdonképpen mekkora a teljes magyar népesség, és annak hallatán, hogy tízmilliós, visszakérdezett: a fővárosban?
A kiugró mennyiséghez ráadásul minőség is társult. Én legalábbis még soha nem tapasztaltam, hogy konkrét szituációban egy drukkerhad akkorát lendített volna egy csapaton, mint ott és akkor. A már biztos továbbjutás andalító tudata két igen riasztó vereségbe – az oroszok 33-24-re, a koreaiak 33-22-re taroltak – kényelmesítette bele játékosainkat, akik a második pofon után elszontyolodva baktattak le a pályáról. A tribünről ekkor felhangzott egy még soha nem hallott rigmus, amelyet az első pillanatokban értelmezni sem tudtunk.
Pedig roppant egyszerűen szólt, így: szeretünk benneteket!
Amikor a lányok lelkéig hatolt az üzenet, egy csapásra harcos amazonná lényegültek át, és a lelátóra mutogatva azt ismételgették, értük kell legyőznünk a románokat!
Akiket a végső sikerre is esélyesnek tartottak, hazájukban már azt tervezgették, hogy
ha beteljesednek a remények, aranygépet küldenek értük.
Nos, még bronzgépre sem volt szükség. A magyar válogatott hatodszor szerepelt az olimpián, de olyan teljesítménnyel, mint ekkor, másodszor rukkolt ki. Először 2000. szeptember 29-én, a sydneyi elődöntőben Norvégia ellen, de akkoriban általános vélekedés szerint a miénk volt a világ legjobb csapata.
Hajdu a románok magyarfóbiájára építve viharos kezdést kért,
ami tökéletesen bejött, a végig tetemes előny és az 50. perc 30-21-es részeredménye után a 34-30 még nem is a valós képet mutatja. Gheorghe Tadici tréner is keserű beletörődéssel vallotta be: „Bármivel próbálkoztunk, nem működött. A magyarok motiváltabbak és jobbak voltak." Pálinger Katalin ellenben joggal így lelkendezett:
Már otthon tudtuk, hogy a negyeddöntő lesz az élet-halál meccs, erre készültünk lélekben is, ezért minden előzmény megszűnt számunkra. Óriási érzés, hogy ilyen tudatosan és logikusan kézilabdáztunk végig, és ha erre képesek vagyunk, senkitől sem kell tartanunk."
Az elődöntőben az oroszoktól sem feltétlenül kellett, a hat nappal azelőtti 24-33 dacára sem. Ezt az ezúttal 22-20-as végkifejlet is tükrözte.
23 lőtt góllal a döntőbe lehetett volna masírozni!
A folyamatos hátrány dacára ezt továbbra is kiváló szurkolóink is érezték, előbb „Nyerhettek, nyerhettek!" majd mínusz ötnél még határozottabb „Nyerni fogunk, nyerni fogunk!" skandálásba kezdtek, de hiába. 22-20-ra kikaptunk, ami ezen a szinten, a vb-címvédővel szemben önmagában bravúr, de Tóth Tímea meghatározta, ezúttal miért tekinthettük annak:
Azért bánt a vereség, mert az oroszok nem játszottak jól, tartottak tőlünk, ha az első félidőben nem hozzuk fel őket a hibáinkkal, bármi megtörténhetett volna."
Hajdu János szerint is: „Az igazi gondot a hat méterről elrontott ziccerek jelentették. Aki tizenhárom, tizennégy ilyen lehetőséget kihagy, az nem nyerhet az oroszok ellen, pedig ma verhetők voltak. Igaz, mi is. A lányok este még kisírják magukat, aztán megkezdjük a felkészülést szombatra, mert a bronz is nagyon szépen csillogna."
Csakhogy azt közben az illetékesek „odaígérték" a koreaiaknak. Akik időn túli góllal kaptak ki a norvégoktól, ezért azzal fenyegetőztek, hogy rögvest haza is utaznak.
Maradásra bírták, majd kiengesztelték őket.
Betegségektől és sérülésektől tizedelt tartalékos együttesünk kárára, amely az 53. percig tartotta ellenük magát és a döntetlent, ám ekkor egy kettős emberhátrányba már beleroppant és 33-28-ra alulmaradt.
Hajdu János a sokat megélt ember bölcsességével mégis képes volt már a lefújás utáni pillanatokban is az általános mérlegkészítésre:
Elégedett vagyok, nagyon szép eredmény a negyedik helyezés, amelyet többek között a világbajnoki harmadik németek és negyedik románok legyőzésével szereztünk meg. Vértenre nem számíthattam, de a sérült Görbicz és a beteg Tóth sem volt teljes értékű, ha e három klasszis egészséges, a harmadik helyezés sem lett volna elérhetetlen számunkra. A játékvezetőkről csak annyit, kissé túl szigorúan bántak velünk."
Így jutottunk el a negyedik helyig. És odáig, hogy mindmáig igaz: női kézilabda-válogatottunk az olimpiák során a románok ellen aratta első és mostanáig utolsó igazi diadalát. Előbbit 1976-ban, utóbbit 2008-ban. Azóta nem hogy a győzelem, a részvétel lehetősége sem adatott meg.
Ha Pekingben valaki azt mondta volna, hogy kézilabdás lányainkat legközelebb ismét Ázsiában látjuk az olimpián, kinevetjük. Momentán viszont komoly örömmel fogadnánk e jóslat beteljesülését.
Az olimpiai 4. helyezett magyar női válogatott: Bódi Bernadett, Borbás Rita, Ferling Bernadett, Görbicz Anita, Herr Orsolya, Hornyák Ágnes, Kovacsicz Mónika, Pálinger Katalin, Pigniczki Krisztina, Szamoránsky Piroska, Szűcs Gabriella, Tomori Zsuzsanna, Tóth Tímea, Vérten Orsolya
Szövetségi kapitány: Hajdu János
Edző: Imre Vilmos, Konkoly Csaba
A magyar válogatott eredményei a pekingi olimpián
Csoportmérkőzések:
Magyarország-Svédország 30-24 (15-14)
Magyarország-Brazília 28-28 (17-12)
Magyarország-Németország 25-24 (12-14)
Magyarország-Oroszország 24-33 (15-16)
Magyarország-Koreai Köztársaság 22-33 (11-19)
Negyeddöntő Magyarország-Románia 34-30 (16-14)
Elődöntő: Magyarország-Oroszország 20-22 (9-14)
A 3. helyért: Magyarország-Koreai Köztársaság 28-33 (15-13)
A 2008-as női olimpiai kézilabdatorna végeredménye: 1. Norvégia, 2. Oroszország, 3. Koreai Köztársaság, 4. Magyarország, 5. Franciaország, 6. Kína, 7. Románia, 8. Svédország, 9. Brazília, 10. Kazahsztán, 11. Németország, 12. Angola
Ballai Attila