Társoldalunk:

Amikor a legnagyobb ellenfél nevezte legendának a magyar vízilabdázókat

2020.05.18. 09:00

Amikor a magyar vízilabdázás nagy korszakairól olvasunk egy ilyen sorozatot, egyvalamit tudatosítsunk: kizárólag Magyarországon íródhat egy-egy hőseposz négy aranykorszakról. (Úgy, hogy a 2013-os világbajnoki cím, meg a legutóbbi Eb-arany nem sorolható egyikhez sem.) Merthogy mi vagyunk az egyetlen náció, amely egyaránt sikeres volt a második világháború előtt, majd utána, aztán a hetvenes években is, és a modern korban. A leginkább domináns szériát épp a Kemény-éra során produkálta a magyar férfiválogatott. Amiben más volt ez a tucatnyi esztendő, mint az előző három szédület, azt két döntő téren lehet érzékeltetni: jóval élesebb volt a konkurencia, és aranyérmet kizárólag ki-ki meccseken lehetett nyerni. Csurka Gergely írása.

Az addigi hat olimpiai diadal egyaránt körmérkőzéses tornákon született, háromszor (1936, 1952, 1964) a jobb gólkülönbség döntött a javunkra például – mindenki pontosan tudja, teljesen más a lélektana annak, amikor két vagy három meccset kell úgy behúzni, hogy tudható: nincs javítási lehetőség.

Mindenesetre az Itáliából hazatérő Kemény Dénes lenyűgöző bátorsággal nyúlt az édesapja, Ferenc keze alatt a juniorok között világverővé vált – de az olimpia előtt a felnőttcsapat elleni kétkapukon is olykor diadalmakodó – Kásás-Molnár-Fodor-féle korosztály 20-21 éves tagjaihoz.

A fiatalos lendület pedig rögvest sikert hozott, 1997-ben, húsz év után Európa-bajnok lett az együttes, és bár a '98-as perthi vb-n néhány óriási győzelem után a döntőben kissé lefagyott a spanyolok ellen, 1999-től még az sem kottyant meg a csapatnak, hogy Benedek Tibort nyolc hónapra kivonatta a forgalomból a mediterrán maffia egy ellentmondásos doppingeset miatt.

Kemény Dénes a 2000-es olimpia elődöntőjében a jugoszlávok ellenForrás: AFP/Greg Wood

A Kemény-érában alapvetően ez volt a képlet az első nyolc esztendőben: két év rákészülés, majd a ciklus második felében négyből négy arany megszerzése, közte az olimpiai bajnoki címmel. A két év érlelődés sem volt éppen küszködős 1997-98-ban, eztán jött az egy hónapon belül mágikus játékkal behúzott újabb Eb-arany, majd Vk-elsőség, míg 2000-ben a sydneyi diadalt sikerült megfejelni az Európai Nemzetek Kupája megnyerésével (kvázi a Világliga előde a tengerentúliak nélkül). Utóbbi azért emelendő ki, mert míg a jugóknak már az olimpián visszavágtunk az elődöntőben a csoportkörbéli vereségért, a horvátoknak ez végül decemberben sikerült, igaz, akkor stílszerűen Zágrábban, a saját közönségük előtt.

Ki lesz a pólósok pólósa?Forrás: Origo

A következő ciklusban az olimpiai győzelem utáni első esztendő akár zuhanásként is megélhető (az olyannyira várt pesti Eb-n csak bronzérem sikeredett, majd a fukuokai vb-n első ízben maradtunk le az elődöntőről), 2002 viszont már mutatta, hogy minden addiginál erősebb gárda formálódik. Elvégre olyat még soha nem csinált senki, hogy három nap alatt kétszer veri meg a szerbeket Belgrádban (Világkupa-csoportmeccs és elődöntő) – függetlenül attól, hogy kifejezetten balszerencsés végjátékban az oroszok elhappolták előlünk az aranyat. A folytatás viszont ugyanaz lett, mint „eggyel" korábban: az utolsó négy nagy tornán a magyar Himnuszt játszották. Csapatunk brutális erejét mutatta, hogy a 2003-as barcelonai vb-n mind a görögök elleni elődöntőt, mind az olaszok elleni döntőt hosszabbításban nyertük meg (nem sokkal később a Világligát már lazán), majd jött 2004, melynek során hét hivatalos meccsből hatszor ütöttük meg a szerb-montenegróiakat; az utolsó három így festett: Világliga-döntő, olimpiai csoportmeccs, és a mindörökké feledhetetlen athéni finálé.

Örömmámor 2004-bőlForrás: AFP/Antonio Scorza

Ami miatt kimondható, hogy a 2004-es együttest tarthatjuk minden idők legerősebb magyar válogatottjának, az egyfelől az, hogy hétből hét mérkőzést nyerve lett olimpiai bajnok, másfelől az, hogy minden idők legbrutálisabb ötkarikás csoportjában lett százszázalékosan első, továbbá a sportág történetében először ugyanazon a tornán egyaránt kétszer diadalmaskodott a majdani ezüst- és bronzérmes ellen. Azaz mind az oroszokat, mind a szerb-montenegróiakat legyőztük előbb a csoportkörben, aztán előbbieket az elődöntőben, nagy riválisunkat pedig a fináléban. És persze: a szerbek ellen 3-0-ás utolsó negyeddel fordítani – erre egyetlen csapat volt képes. Ráadásul az a magyar válogatott ezt kétszer is megtette két hét alatt, hiszen mindkét mérkőzést így húzta be, miután vesztésre állt három negyedet követően.

Igazából a 2005-2008-as periódus is sikerülhetett volna fényesebben, ám a montreali vb-döntőn nem törtük meg a szerb-montenegróiakat a kellő pillanatban, egy évvel később, a belgrádi Eb-fináléban pedig a játékvezetők érezhetően megrogytak a Tasmajdan poklában, ahol mi reménytelenül próbáltunk vízilabdázni a kiállítás-özönben. A 2007-es vb-n majdnem sikerült ugyanazt előadni, mint 2003-ban, azaz két hosszabbításos partin megszerezni az aranyat – más kérdés, hogy a horvátok elleni finálét simán le kellett volna rendezni kétgólos vezetés után a zárónegyedben. Azaz adva volt, hogy ugyanúgy „átvegyük a hatalmat" féltávnál, mint addig, ám ez nem sikerült, és a leszálló ág-hangulatot csak erősítette az akkor még az olimpia előtt másfél hónappal megrendezett malagai Eb-n látott kissé hektikus produkció (bronz lett a vége).

Ehhez képest mégiscsak diadalmenetté változott a pekingi olimpia. Tény, a szerbekkel nem futottunk össze, ennek azonban épp a fantasztikus athéni fordítással ágyaztunk meg: a „most vagy soha" alapvetés, az ötkarika látványa által kiváltott feszültség, és az ebből adódó küszködés robbanásig hevítette nagy riválisunknál a hangulatot, ami az amerikaiak elleni katasztrofális elődöntőbe és egy azt követő éjszakai, házon belüli fizikai leszámolásba torkollott. Ez minket kevésbé érdekelt, nekünk másodszor is meg kellett küzdeni a szerbekről két évvel korábban levált, friss Európa-bajnokként érkező montenegróiakkal a fináléba jutásért. Egészen fantasztikus meccs volt, amelyen Kemény doktor már rutinosan húzta meg azt a kapuscserét, ami a sydneyi elődöntőben még forradalminak számított, és ami ismét kellett a győzelemhez (Gergely István jött be Szécsi Zoltán helyett, és ötméterest is védett). Hogy aztán a sokáig kiegyenlített fináléban 9-9-nél Szécsit hozza be, aki oroszlánrészt vállalt a meccset hamarosan lezáró 5-0-s rohamban.

2008-ban már rutinosan landolhatott a medencében a sikerkapitányForrás: AFP/Greg Wood

A Kemény-éra dominanciáját a három olimpiai arany fémjelzi, de igazándiból az a statisztika támasztja alá, hogy a tizenkét év alatt 25 nagy tornán 23-szor jutott a négy közé a válogatott. Amelyben több korszakos zseni játszott, közülük hatan léphettek a leginkább exkluzív pantheonba három brit, valamint Gyarmati Dezső és Kárpáti György mellé háromszoros olimpiai bajnokként: Benedek Tibor, Biros Péter, Kásás Tamás, Kiss Gergő, Molnár Tamás és Szécsi Zoltán. S bár utóbbi kivételével a többieknél egy rakat örökkön emlékezetes gólt idézhetnénk fel, ők épp azért számítanak a legnagyobbaknak, és a csapat azért volt annyira sikeres, mert elképesztően magas színvonalú védőmunkával alapozták meg a támadásaik látványosságát. Persze, Kásás Tamástól azonnal idézzük a sevillai Eb-döntő mesterhármasát, vagy az athéni finálé utolsó negyedében a két gólt és a döntő találat előtti asszisztot Kiss Gergőnek – ám ha Sydneyben, mínusz egynél nem szed le egy keresztpasszt a harmadik negyed végén egy jugó lefordulásnál, akkor talán nincs az első arany, majd Athénben nem blokkol háromszor emberhátrányban csak az utolsó negyedben (közte egy kettős hátránynál), akkor nincs meg a második (sem).

És még sorolhatnánk ezernyi nüanszot (persze minden olyan tornáról is, ahol picivel lemaradtunk a végső győzelemről) – de a lényeget mégiscsak a szerbeket azóta végül Rióban aranyig kormányzó mester, Dejan Szavics mondta ki a pekingi eredményhirdetés előtt, amikor (akkor még csapatkapitányként) odalépett a mieinkhez, majd a bevonulásra várakozó összes érmes és tisztviselő előtt kimondta: Legendák vagytok."

Csurka Gergely