Társoldalunk:

Az emberek a hősüket, Ludas Matyit vagy Akhilleuszt látták bennem

2020.05.23. 06:28

Három aranygeneráció képviselői, Faragó Tamás, Kásás Tamás és Gyarmati Dezső állnak a Pólósok pólósa szavazás dobogóján. Mindegyikük, így a győztes, Faragó is tökéletes választás. Róla éppen Gyarmati mondta, hogy ő személyesítette meg a vízilabdát. Emellett az 1970-es évek bajnokaként híd, összekötő kapocs a diadalt diadalra halmozó korosztályok között. Még láthatta és hősként tisztelte Gyarmatiékat, még láthatták, ma is látják és hősként tisztelhetik őt Kásásék.

Egyszer azt mondta, nem veti meg, ha a háta mögött dicsérik, de a szembe dicséretet sokkal jobban szereti. Ez az első helyezés megteszi annak?
Szeretem, ha dicsérnek.

Ez önnek folyamatosan megadatott. Aki ismert és népszerű sportág bajnoka, bálványozott klasszisa, azt játékos pályafutása befejezése után érheti még egyáltalán olyan inger a sportban, ami vetekszik a korábbiakkal?
Mindig is jellemző volt rám, hogy nemcsak a saját tehetségemet szerettem, hanem másokét is tiszteltem. Ha látok egy tehetséget, jóleső érzéssel tölt el. Az emberekben való hitemet erősíti.

Számos hajdani idol érzi úgy visszavonulásakor, hogy megállt az idő. Nem találja, olykor nem is keresi a helyét, képtelen feldolgozni, ha esetleg nem ismerik fel. Átélt effélét?
Nem. Valószínűleg azért, mert ahogy Dezső (Gyarmati Dezső) mondta egyszer, talán mérgében, én kisajátítottam és megszemélyesítettem a vízilabdát. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy a mai generáció már Kásáséket ismeri fel.

Ennek lehet egyéb oka is. Egyszer megkérdeztem Gianni de Magistrist, az 1970-es évek olasz sztárját, szerinte mi lenne az eredmény, ha azonos fizikai felkészültség mellett játszana egy meccset az 1976-os és a '99-es magyar válogatott, és ő némi tűnődés után megdöbbenésemre azt felelte, 7-1-re vagy 8-1-re nyernének önök.
Azért én ebben nem vagyok biztos. Ez inkább indirekt dicséret Gianni részéről, mert igaz, hogy ő akkor második, harmadik volt, de eszerint később nyerhetett volna. Szerintem felesleges az összehasonlítás. Az őskortól az újkorig mindig ismertek kimagasló játékosokat, akik tudtak is vízilabdázni.

Faragó Tamás, a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagjaForrás: MTI/Illyés Tibor

Talán nem is emlékszik rá, de én a saját szememmel láttam, amit most röviden elmesélek. 1989-ben a Világkupán, a még létező Nyugat-Berlinben ön az Arenzano edzőjeként a tribünről nézte, amint az olaszok akkori ásza, az Arenzano pólósa, Massimiliano Ferretti az egyik meccs hajrájában sorsdöntő lövést rontott. A mérkőzés után a parton beszélgettek, gondolom, erről, mert ön egyszer csak ledobta a farmerét, úszógatyában a vízbe ugrott, és Ferretti helyéről egymás után kétszer ugyanoda, a rövid pipába lőtt kapufás gólt. Miért és mit tudott, tudtak jobban az utódoknál?
A vízilabda a fizikai fejlődés irányába indult el, ma az jelenti a korszerűséget, hogy a játékosok nagyon sokat edzenek, szárazföldön és vízben is komoly terhelést kapnak. Régen ez nem így volt. Mi úgy gondoltuk, abból lesz klasszis, aki olvassa a játékot, és ehhez megszerezte a technikai tudást is. De hagyjuk ezt, felesleges fényezésnek tűnik, miközben a mi háromszoros olimpiai bajnokaink, csodát tettek, hősök.

Akár ön is nyerhetett volna háromszor olimpiát, de egy arany mellett egy-egy ezüstje és bronza is van. A nullaszoros és az egyszeres olimpiai bajnok között óriási a különbség, de az ön szemében mekkora az egyszeres és a kétszeres, illetve a háromszoros között?
1972-ben egyetlen gól különbséggel lettünk másodikok, az fájdalmas volt. Moszkvában elsősorban azért lettünk harmadikok, mert ott az energia már nem úgy működött, mint korábban. Már nem nyerni akartunk, csak nem akartunk kikapni, és ennek egészen más a tartalma. A számszerűség egyértelműen a háromszoros olimpiai bajnokok mellett szól, de Amerikában ezt másként látják; amikor ott járok, mindig többször elmondják, hogy gold, silver, bronze medallist, és hogy ez milyen jó. Én is így élem meg.

Ha a futball vagy a kézilabda régmúltjáról esik szó, gyakran hallani, hogy akkoriban még „fakockával" játszottak, pólóban azonban nagyobb az elődök tisztelete. Talán azért is, mert idegen közegben zajlik, amely korlátozza a mozgást, így itt a legkevésbé látványos a változás, a sebességbeli különbség?
Így van. Természetesen minden sportág fejlődik, elsősorban elméletben, így a mérkőzés már nem csak góllövésből, hanem stratégiából, a területek megnyeréséből is áll. Ettől függetlenül, a győztes csapatokban mindig is voltak olyan személyiségek, akik biztosították a győzelmet. Az egyént aztán legyőzte a csapat, de a mechanikusan már jól működő csapatok közül megint az nyert, amelyik ki tudott termelni egy-két klasszist.

Még látta Gyarmatit, Kárpátit, Markovitsot. Milyen emlékeket őriz róluk?
Kisgyerekként hősként jelentek meg a szememben az uszodában. Gyarmati később az edzőm is lett, a példaképem is, nagyon sokat merítettem a mentalitásából, a megalkuvás nélküli győzni vágyásából. Kárpáti rendkívül szellemes, vibráló egyéniség volt, de ez a fizikai adottságaiból is fakadt. Markovits játékintelligenciája miatt a passzoló készségnek volt a klasszisa. Aztán egyszer csak azt gondoltam, mi lenne, ha jönne valaki, aki mindannyiuk erényeit egyesítené.

Védekezésből is kivette a részétForrás: Blikk

És jött?
Erre törekedtem. Tisztelettudó voltam és alázatos. Még a gyerekek közé is bementem a medencébe, Benedekhez is, amikor kisfiú volt, mert mindenből lehet tanulni, abból is, hogy egy gyerek mivel kísérletezik. A tehetség tudja azt, amit a másik nem tud megcsinálni, a zseni azt is tudja, amit a másik el sem tud képzelni. De a nagy egyéniségek csak egy csapat keretein belül válhatnak nagy egyéniséggé.

Fénykorában a keleti blokkban nem volt tanácsos egyéniségnek lenni, de ezzel a legkevésbé sem törődött. A montreali olimpián járt férfi kézilabdázóinktól hallottam, hogy miközben ők fegyelmezetten, egyenruhában, majdnem kettes menetoszlopban mentek az olimpiai faluban ebédelni, ön laza szerelésben, papucsban, kibontott, hosszú hajjal jött velük szemben, egyedül, és megkérdezte tőlük: ti mindig egyszerre vagytok éhesek? Tudatosan vagy ösztönösen lógott ki minden sorból?
A szocialista társadalom görcsösen igyekezett mindenkire rákényszeríteni az egyformaságot, és én valóban nem tartoztam ehhez a nagy egységhez. Demonstráltam is, hogy én vagyok az egyén, az önálló személyiség. Ez akkor kritikával ért fel, és ezzel éltem is. Lehet, hogy ez a népszerűségemet is erősítette, mert az emberek a hősüket, Ludas Matyit vagy Akhilleuszt látták bennem.

Nemrég küldött nekem egy tanulságos sms-t, így szólt: ha a medve már a kezedből eszik, vigyázz, egyszer enni fog a lábadból is. Az önét is megkóstolta?
Természetesen. Nem véletlen, hogy ez székely igazság, amelyet nemzedékről nemzedékre adnak át, ezért is létezik még a székely nemzet. Mindenkivel előfordul, hogy rácsodálkozik valamire, ami nem úgy történt, ahogy elképzelte.

Például, hogy soha nem lett felnőtt szövetségi kapitány, miközben akár úgy is érezhette, a poszt alanyi jogon járna önnek? Úgyhogy ne pályáztassák, ne méricskéljék, hanem kérjék fel. Bántja, hogy ez soha nem történt meg?
Nem. Akkor gondoltam, hogy én következem, amikor Fecsóval (Kemény Ferenc) azt a csodálatos generációt együtt edzettük az ifi és a junior válogatottban. Volt egy megállapodás, amely szerint, ha úgy alakul, azt mi visszük tovább. Aztán nem úgy alakult, Deni (Kemény Dénes) lett a szövetségi kapitány, és az idő ezt a döntést igazolta. Háromszor nyert olimpiát, többször el is mondtam, ő a huszonegyedik század Komjádi Béla bácsija.

A női válogatott szövetségi kapitányaként is nagy sikereket ért elForrás: MTI/Illyés Tibor

Női kapitány viszont volt, nem is akármilyen, világ- és Európa-bajnok csapaté. A hazai Eb-n, 2001-ben a lányok hozták az aranyat a fiúk helyett, ám a döntő után ön olyan tempóban rohant el az uszodából és a Margitszigetről, ahogyan pólóst még nem láttam futni. Hova, illetve honnan, mi elől menekült?
A játékosok csinálják az edzőt, ezért a győzelem után hülyén néz ki, ha az edzőt ünneplik, miközben a játékosokat kellene. Sőt azt gondolom, a kapitányt akkor kellene bedobni a vízbe, ha nem nyer a csapata, legalább mindenki megtudhatná, ki a hunyó.

Eredeti poén, de a következő felvetést komolynak szánom. A vízilabda a huszadi század és a harmadik évezred első évtizedének magyar sikersportja volt, ám e felpörgetett világban egyre inkább archaikusnak tűnik. Miben bízhat az a játék, amely gyorsulásának határt szab a víz, ráadásul az események jelentős része a felszín alatt, láthatatlanul megy végbe?
Nem ez a probléma. A vízilabdát a huszonegyedik század sportjává kellene átalakítani. A szabályokat úgy kellene megváltoztatni, hogy azok a televízión át is követhetők legyenek, de a legfőbb döntéshozók a nemzetközi és az európai szövetségben komformista, megalkuvó emberek, és ez a legtöbb sportágban így van. Egy példa: a vízilabda nyári sportág, miért nem nyáron játsszák? Lehet rajta vitatkozni, de optimális környezetben és időben jó nézni, sőt a pólósokat irigyelni is lehet. De mit gondol az a néző, aki télikabátban megy be az uszodába?

Kásás, Gyarmati, ön és a többi bajnok túléli a pólót? Ha nem is a fizikai létük, de a hírnevük?
Igen, az élet egyik célja, értelme földi nyomot hagyni magunk után. De hátra van egy másik feladat is: azért a végére illik megérteni valamit!