Vágólapra másolva!
A magyar válogatott csapatkapitányát, Keszthelyi Ritát van, aki úgy jellemzi: ő a női nemzeti csapat Varga Dénese. Ami tény, immár évek óta kirobbanthatatlan a legjobbak közül, ám ez nem véletlen, hiszen ma már inkább az a meglepő, ha nem ő lesz egy világverseny gólkirálynője. Rita hosszú utat járt be, a kezdeti időszakban fiúk között edzett, elviselte, hogy édesapja, a korábbi válogatott vízilabdázó, Keszthelyi Tibor miatt sokan irigykedtek rá, de ma már azt mondja, az eredmények az ő dacosságát igazolják. S azt is elárulja, Tokióra egyáltalán nem gondol, hiszen Triesztben, az olimpiai selejtezők során még élethalál meccs(ek) vár(nak) a nemzeti csapatra. 

Mindenek előtt gratulálunk az év vízilabdázónője címhez! Meglepődött ezen, szomorú lett volna, ha nem kapja meg egy remek idény után vagy egyáltalán nem foglalkozik a különböző címekkel, kitüntetésekkel?
Köszönöm szépen. Bevallom, nem igazán foglalkozom vele, nem tulajdonítok túlságosan nagy jelentőséget, mert sosem egy-egy játékos, hanem a csapat teljesítménye a meghatározó. Ez igaz a válogatottra és a klubomra, az ÚVSE-re is.

Mindenesetre a hazai rendezésű Európa-bajnokságon nyújtott kitűnő játéka, és gólkirálynői címe predesztinálta önt erre a kitüntetésre. Miként emlékszik vissza az Eb-re? Meddig bosszankodott a harmadik hely miatt, (hiszen már 2016-ban tagja volt az Európa-bajnok csapatnak) és mikor mondta azt: fel az olimpiai selejtezőre!
Nagyon szép emlék a budapesti Európa-bajnokság, örülök, hogy sikerült kihoznunk magunkból a maximumot. Éppen ezért egyáltalán nem vagyok telhetetlen, a fokozatosság a lényeg, ez igaz a jelenlegi válogatottra is, próbálunk folyamatosan fejlődni, lépcsőfokról lépcsőfokra haladni.

Keszthelyi Rita csak az olimpiai szereplés kiharcolásával foglalkozik Forrás: MTI/Kovács Tamás

Ennek a folyamatos fejlődésnek a csúcspontja volt az idei Európa-bajnoki bronzérem, amely már csak azért is bravúros, mert a korábbi, 2016-ban Eb-aranyat nyerő társaság fele kicserélődött.
Az azóta eltelt négy évre visszatekintve azt mondom, a 2018-as, barcelonai Európa-bajnokságon már az is kisebb csoda volt, hogy a legjobb négy közé jutottunk, egy kis szerencsével ugyan lehetett volna több is, de az nem lett volna reális. A legutóbbi, kvangdzsui vb-n viszont megérdemeltük volna a bronzérmet, de több apró védekezési hibát is elkövettünk, az ausztrálok elleni bronzmeccsen.

ennek is köszönhető, hogy az akaratunkat sikerült rákényszeríteni a riválisokra, leszámítva a spanyolok elleni elődöntőt, amelyen sajnos egy négyperces, teljes rövidzárlat eldöntötte a meccs végkimenetelét. De a csapat erejét bizonyítja, hogy ezután, a Hollandia elleni bronzmeccsen, akkor sem estünk pánikba, amikor az ellenfél vezetett, hanem volt lelkierőnk talpra állni és megfordítani a mérkőzést. Ami pedig a generációváltást illeti, a legutóbb Eb-aranyat nyerő, 2016-os társaságból Antal Dóra, Gangl Edina, Garda Krisztina, Illés Anna, Kasó Orsolya, Szűcs Gabriella valamint jómagam maradtunk, de az elmúlt évek eredményei egyértelműen azt bizonyítják, hogy az újjáalakult válogatott rengeteget fejlődött, éppen ezért biztos vagyok benne, hogy nagyon sok van még ebben a csapatban. Bízom a jövő évi sikeres szereplésben, de egyelőre január vége jelenti számunkra a nagy célt. Most csak az a lényeg, hogy előreláthatólag január 23-án a két nagy vetélytárs, Olaszország vagy Hollandia ellen sikeresen vívjuk meg az olimpiai kvalifikációs mérkőzésünket. Egyet biztosíthatok, mindannyian átérezzük, hogy ez élethalál meccs lesz!

Hosszú évek óta nem csak a válogatottban, hanem az UVSE-ben, csak úgy, mint korábban a Honvédban, a Dunaújvárosban, az Egerben, a Szentesben vagy éppen az olasz Cataniában is vezéregyéniség. Mennyire kellemes teher hogy mindegyik csapatában ön az első számú játékos, akitől a gólokat várják?
Sehol nincs rajtam ilyen teher. A legfontosabb, hogy a klubom vagy a nemzeti csapat nyerjen, nem pedig, hogy én legyek a legeredményesebb egy meccsen vagy éppen a gólkirálynő. Az, hogy én a rutinos, vagy éppen a gólerős játékosok közé tartozom, ettől a csapatban, egy mérkőzésen mind a tizenhármunknak ugyanakkora a felelőssége. Ha nekem a góllövés, akkor egy hátvédnek például az, hogyha szükséges, akár háromszor is tépje le az ellenfél centerének a fejét. Nyilván mindenki abban a szituációban nyújtja a legtöbbet, amiben a legjobb; az elmúlt évek azt bizonyítják, hogy bizonyos helyzetekben fel tudom ismerni, mi a legjobb megoldás, és egyelőre be is lövöm a ziccereket, melynek köszönhetően az átlagnál talán nagyobb lett az önbizalmam is. De akkor sem esik le a nem létező gyűrű az ujjamról a medencében, ha másokat kell kiszolgálnom. A

zért is vagyok csapatkapitány, hogy érezzem a felelősséget az együttesért, de ez nem jelenti azt, hogy mások ne vállalkozzanak. Sőt!

Nyilván nagyon sokat számít a rutin, hiszen egy idő után kottából kell tudjuk, milyen stílusban játszik a ellenfél, és hogy mit játsszunk mi. A mai válogatottban nagyon jó elegye van a fiatal és idősebb játékosoknak, mi azért is dolgozunk, hogy segítsük a többieket a rutinszerzésben, és ha szükséges, irányítsuk őket a medencében.

Keszthelyi Rita a női vízilabda világliga nyolccsapatos szuperdöntőjének első fordulójában játszott Magyarország - Egyesült Államok mérkőzésen a Duna Arénában 2019. június 4-én Forrás: MTI/Illyés Tibor

Köztudott, hogy édesapja, a korábbi kitűnő válogatott vízilabdázó, Keszthelyi Tibor. Mennyire volt előre elrendelve így az ön sorsa, és mennyire fogadja meg ma is az atyai jó tanácsokat?
Otthon a mai napig gyakori téma a vízilabda, szeretünk is róla beszélni. Egyébként a szüleimtől soha nem hangzott el, hogy a bátyámmal együtt kötelező vízilabdázónak lennünk, kezdetben csak az volt a cél, hogy a suli után ne üljünk otthon tétlenül, hanem valamit sportoljunk. Az első számú szempont az volt, hogy tanuljunk meg jól úszni; egy edzőtábor során az egyik úszótársam hívott el vízilabdázni. Egy időben egyszerre jártam úszó- és vízilabda-edzésekre is, ám aztán a szüleim észérvekkel felvázolták, hogy a pólóban mennyivel több lehetőség van. Hiszen az úszásban sokkal nagyobb az esély arra, hogy csupán egy leszel a sok száz, jó képességű sportoló közül, míg egy Magyarországon rendkívül sikeres csapatsportágban sokkal jobban kiteljesedhetsz.

Mindenesetre elég hamar kiderült, hogy a gének és a szorgalma mellett ösztönös tehetsége van a sportághoz, hiszen 14 évesen mér a 18 évesek között játszott.
Amikor elkezdtem a vízilabdát, nem volt még ilyen nagy a merítési lehetőség, sokkal kevesebb lány járt vízilabdázni, a szakemberek örültek, ha az utánpótlásban összejött egy-egy csapatra való játékos. De én már csak az otthoni indíttatás miatt, és ezt talán mindenféle álszerénység nélkül mondhatom, iszonyú szorgalmas és kitartó voltam, jól is éreztem magam az uszodában, ám eleinte pontosan tudtam hol a helyem. Nem akartam több lenni, mint amennyit érek, így a klubomban és a különböző korosztályos válogatottakban is szó nélkül elfogadtam, hogy egyelőre nem én vagyok a befejező játékos. Ugyanakkor az edzéseken és az edzőtáborokban mindent megtettem azért, hogy fejlődjek, és egyre többet játéklehetőséghez jussak. Nem volt egyszerű időszak, hiszen elég zárkózott gyerek is voltam, de nem tudták letörni a szarvamat. Elsősorban magamnak akartam megfelelni, és nem másoknak, mindez abból is fakadhatott, mert sokan irigykedtek rám, gyakran visszahallottam, hogy elsősorban az édesapám miatt kerültem be ideje korán a felnőttek közé, illetve a korosztályos válogatottakba. A rosszindulatú megjegyzések nem érdekeltek, ugyanakkor még keményebb és több munkára sarkalltak, sokat jártam egyéni edzésekre is, ennek is köszönhetem, hogy mindenhol a teljesítményemmel harcoltam ki a helyem. Úgy néz ki, az idő végül engem igazolt. S ami szintén nagyon fontos, hogy

mert hamar befogadtak, sosem érzékeltették velem, hogy én „csak" egy lánypólós vagyok, ugyanakkor nagyban hozzájárultak a fejlődésemhez.

Egy korábbi interjúban is zárkózott, ugyanakkor szókimondó egyéniségként jellemezte saját magát. Miért ez a kettősség?
A zárkózottság inkább csak fiatal játékosként volt rám jellemző, ugyanakkor a vízilabda kapcsán, a csapaton belül szókimondó vagyok, hiszen meggyőződésem, hogy csak az őszinte szó, a szemtől szembe stílus visz előre, hiszen az egyenes úton lehet a legkönnyebben végighaladni. Ez nem csak a sportban, hanem az élet minden területére igaz. De egy csapatsportágban azért is van nagy jelentősége a megfelelő kommunikációnak, mert sokkal könnyebben lehetünk eredményesek, ha nyíltan megbeszéljük a szakmai és egyéb problémákat, mintha mondjuk, egy mérkőzés közben derül ki, hogy setleg félreértés van közöttünk.

Keszthelyi Rita a 2016-os olimpián Forrás: MTI/Illyés Tibor

Minden esély megvan arra, hogy gond nélkül hozzuk a trieszti buborékban az ötkarikás selejtezőket. De mire lehet képes ez a csapat majd az olimpián?
Amíg nem jutunk ki Tokióba, nem szeretnék ezzel foglalkozni, Nem könnyű időszakot élünk, másrészt, mint említettem, szeretek lépésről lépésre haladni. Azon sem gondolkodtam még, hogy milyen nagymama leszek, hiszen még gyerekem sincs. Így vagyok az olimpiával is. Amíg nem harcoljuk ki az indulás jogát, nem gondolok rá.

A világjárvány mennyire nehezíti meg a hétköznapokat, a felkészülést?
Természetesen a karácsonyi ünnepek kivételével mindennap edzünk, az óvintézkedéseket maximálisan betartva. Ugyanakkor azt is vallom, nem szabad félelemben élni, de persze, mindenki óvja a családját és a szeretteit.

Tavaly augusztusban házasodott össze Nagy Péter úszóedzővel, aki ugyan nem szakmabeli, de természetesen jól ismeri az uszodák világát. A férje mennyire tudja segíteni a karrierjét?
Szakmázni nem szoktunk, arra ott vannak az edzőim, hiszen az úszás és a vízilabda két teljesen különböző sportág. Péter lélekben és mentálisan viszont nagyon sokat segít, ez kölcsönös, mindenben támogatjuk egymást. Ez a fontos, mindig ott legyünk egymás mellett.

A vízilabdán kívül mire jut ideje? Mi a kedvenc elfoglaltsága?
Ezekben a napokban nem sok szabadidőnk van, de ha két edzés közben ráérek, nagyon szeretek sorozatokat nézni, van is előfizetésem az egyik legnépszerűbb csatornára. Olvasni is szeretek, de az elkövetkező napokban a videózás teszi ki majd a szabadidőm jelentős részét. Természetesen az ellenfelek játékát, stílusát elemezzük ki a legrészletesebben, hiszen az elmúlt időszakban senki nem játszott tétmérkőzéseket, így valamennyire mindenki sötét ló lesz Triesztben. De nekünk más célunk nem lehet, minthogy akár életünk árán is sikerrel vegyük az akadályokat, és kijussunk Tokióba!