Egy magyar edzőnő lehet Amerika hőse

A 65-szörös korábbi magyar válogatott kézilabdázó, az edzőként a székesfehérvári Cornexi Alcoa csapatával 2005-ben EHF-kupát nyerő Szabó Edina november 29-én kezdte meg a munkát az Egyesült Államok női kézilabda-válogatottjának az élén. Azt mondják, ilyen csapat nincs is? Nos, ha ez nem is teljesen igaz, az tény, hogy a magyar szakembernek szinte az alapoktól kezdve kellene felépítenie a női kézilabdázást abban az országban, ahol brutálisan erős konkurensei vannak a sportágnak, miközben nyilvánvaló, hogy a Nemzetközi Kézilabda Szövetségnek (IHF) is elemi érdeke lenne, hogy a sportág az észak-amerikai kontinensen is megvesse a lábát. A pozitív amerikai mentalitásról, az építkezés nehézségeiről, a projektet övező összefogásról, és a párizsi álmokról is beszélgettünk Szabó Edinával.

Szabó Edina játékosként 1986 és 1989 között 65 mérkőzésen 112 gólt szerzett a magyar válogatottban. Később férjével, Borsos Attilával Franciaországba költözött, és 15 évig a francia női válogatott menedzserigazgatójaként tevékenykedett, majd hazatérésük után 2003 és 2007 között a Cornexi Alcoa vezetőedzője volt, a székesfehérváriakkal 2005-ben megnyerte az EHF Kupát. Az Érd csapatát 2010-től tavaly tavaszig irányította, ebben az időszakban hatszor vezette bajnoki bronzéremig együttesét, amely négyszer végzett dobogós helyen a Magyar Kupában. A rövid szakmai bevezetésből is látszik, hogy a szakembernek egyrészt van már tapasztalata az edzői munkán túlmutató, menedzser szemléletet igénylő feladatok terén, másrészt a kellő külföldi háttere is megvan az amerikai munkához, amelyre így is karrierje egyik legnagyobb kihívásaként tekint.

Amikor 2020 tavaszán elhagyta utolsó hazai klubját, az Érdet, felteszem, nem egy amerikai szövetségi kapitányi poszt volt a következő kitűzött célja. Hogy került mégis kapcsolatba a kinti szövetséggel?
Azt tudni kell, hogy az amerikai rendszer nagyon szabályozott és objektív keretek között működik. Pályázatot hirdettek, amire elég sokan jelentkeztek, majd a több körös meghallgatások végén, ha jól tudom, hárman maradtunk, és közülük végül engem választottak. Itt ugyanis nem egy ember dönt, több lépcsőn végig kellett menni, illetve számos kritériumnak kellett megfelelni, hogy kiválasszanak.

Azt tudja, hogy ki volt az utolsó két rivális, akivel szemben ön mellett döntöttek?
Nem tudom, és az az igazság, hogy nem is foglalkoztam vele. Számomra ez minden szempontból egy nagyon különleges helyzet volt, kezdve azzal, hogy angolul kellett előadnom az elképzeléseimet. Ez már önmagában egy nagy kihívás volt, hiszen soha nem dolgoztam még angolul. Az egész folyamatban volt, valami valószerűtlen. Az, hogy megüresedett a poszt, hogy elém került ez a lehetőség, hogy megpályázhattam. Úgy voltam vele egyébként, hogy rendben, itt ez a lehetőség, csinálom.

Aztán, amikor az utolsó meghallgatásra készültem, és elkezdtük az interjút, akkor egyszer csak közölték, hogy igazából nincs is rá szükség, mert engem választottak.

Furcsa együttállása volt ez a világ dolgainak, mert soha nem gondoltam arra, hogy én az USA női válogatottjának szövetségi kapitánya legyek. De, ha már így hozta az élet, akkor úgy voltam vele, hogy nem fogok kitérni előle. Az interjúk alatt sem volt bennem semmi stressz. Úgy voltam vele, ha Amerikában úgy gondolják, hogy rám van szüksége a női kézilabdacsapatnak, akkor az úgy lesz.

Az érdi kézicsapat hat bronzérmet szerzett a magyar bajnokságban Szabó Edina irányításával Forrás: erdmost.hu

Az ön számára mi volt a motiváció ebben a lehetőségben?
Szerettem volna részt venni egy olyan projektben, ami hasznos a kézilabdázás szempontjából, és eredményesen lehet benne dolgozni. Mióta én a sportágban dolgozom nemzetközi szinten, azaz nagyjából 2000 óta, az amerikai kézilabdás projekt mindig terítéken volt, illetve van, hogy ez milyen fontos lenne.

Az olimpia miatt a sportágnak nagy szüksége van az egész észak-amerikai földrészre, nem csak az USA-ra, ugyanúgy, ahogy egyébként Ázsiában is Kínára vagy Indiára.

A sportág globális jelenléte, ugye elengedhetetlen az olimpia szempontjából, és miután én ezzel a témával elég sokat találkoztam, van rálátásom a dologra. Három olimpián voltam (a francia női válogatott menedzsereként – a szerk.), Athénban, Pekingben és Londonban. A kézilabda egyik országban sem számít népszerű sportágnak, de az olimpia miatt mindenhol volt egy fellángolás, hogy megpróbálják honosítani, de sehol sem jártak sikerrel.

Talán csak Kínában, ahol azért a női vonalon lehet látni értékelhető produkciót.
Igen, ők próbálják folytatni azt a munkát. Kína nagyon fontos terület a sportág számára, és harcolnak is érte, hogy tartósan meg tudja vetni a lábát a sportág. Hasonlóan fontos Amerika is, és az már önmagában egy érdekes dolog, hogy miért nem tudott ott soha meghonosodni a játék. És hat évvel a 2028-as a Los Angeles-i olimpia előtt,

szerintem most van az utolsó pillanat, amikor még lehet tenni azért, hogy szélesebb körben is elterjesszük a kézilabdát az Egyesült Államokban.

Nekem pedig meggyőződésem, hogy a női vonal lényegesen könnyebben fejleszthető az országban, mint a férfi, ahol óriási a konkurencia a sportágak között, míg a nőknél egyrészt keresik az új sportágakat, másrészt nagyon odafigyelnek, hogy egyformán fejlesszék a női és a férfi sportot. Így előbbiek is megkapják a lehetőséget, és, például, hogy csak a focit említsem, élni is tudnak vele. Még soha nem jártam az USA-ban, de nagyon pozitív kép van bennem arról, hogy mi mindent képesek megtenni azért, hogy a legjobbak legyenek.

Talán nem véletlen, hogy a szövetség hivatalos oldalán a magyar válogatott egyik vb-meccsének látványos góljaival igyekeznek kedvet csinálni a sportághoz:

Why do I like handball? See for yourself... #mondaymood#Germany2017pic.twitter.com/l93e0giPEz

— International Handball Federation (@ihf_info) October 18, 2021

Ha jól értem ezek szerint nem csupán a hagyományos értelemben vett szövetségi kapitányi munkát várják öntől, hanem egy ennél jóval összetettebb munkát, mondhatni a női kézilabdázás felépítését az alapoktól?
Nagyon komoly helyi és nemzetközi összefogásra van szükség, hogy ez a terv megvalósuljon. Én egyrészt hiszek benne, másrészt pedig érzem is ezt az összefogást. Ami mindig akkor működik igazán jól, ha mindenki megtalálja benne a maga hasznát. Ez pedig most egy tipikus win-win szituáció, hiszen a nemzetközi kézilabdának szüksége van amerikaiakra, miközben nekik meg a nemzetközi összefogásra van szükségük, hogy tényleg legyen ebből a projektből valami.

Egyébként mióta köztudott lett a kinevezésem, nagyon sokan megkerestek itthonról és külföldről is. Rengetegen vannak, akik szeretnének részt venni ebben a projektben,

hírét vinni a magyar és az európai kézilabdának az USA-ban. Én egy láncszem vagyok ebben a történetben.

Hogy fog kinézni a stábja? Lesznek benne helyi és külföldi szakemberek is?
Mint mondtam, nagyon sokan jelentkeztek, hogy szívesen dolgoznának velünk. Kettős posztokban dolgozom, vagyis egy-egy európai és amerikai kolléga dolgozna együtt, mert ez a fajta tapasztalatcsere is segítené a sportág fejlődését.

Kikből állhat össze az amerikai női kézilabda-válogatott, ha nincs is jelen a sportág az országban?
Vegyük először a férfiakat, ahol gyakorlatilag mindenki kettős állampolgár, és valamelyik európai országban játszik. A nőknél is vannak ilyenek, főleg a fiatalok között, vannak norvég, dán, svéd, francia kettős állampolgárságú játékosok, akik ugyancsak Európában játszanak. Ez azonban egyrészt egy nagyon szűk merítés, másrészt úgy gondolom, hogy

ebben a projektben a siker kulcsa az, ha az amerikai kézilabdát Amerikában fejlesztik és játsszák.

Hosszú távon csakis úgy működhet a dolog, ha utánpótlás-válogatottak épülnek, a sportág bekerül az egyetemek programjába, elinduljon egy iskolai program, a már működő klubok mellé alakuljanak továbbiak, hogy elindulhassanak a bajnokságok. Ehhez viszont edzők kellenek, hogy valódi szakemberek tanítsák a sportágat, ehhez ugye szükség lenne edzőképzésre is, és így tovább.

Szabó Edina (jobbról a második) egy időkérés közben az érdi csapattal Forrás: ÉRD Handball/Facebook

Ez egy nagyon komplex projekt, de a legfontosabb, hogy ezt ott Amerikában kell csinálni, nem lehet innen, Európából irányítani. Visszatérve a játékosokra: vannak, akik különböző klubokban az USA-ban kézilabdáznak, és

ott vannak az egyetemi ligákban más sportágakban szereplő elképesztő képességű, és hihetetlenül motivált atléták, akik szeretnék kipróbálni a kézilabdát.

Itt két részre kell bontani a feladatot, hiszen egyfelől ott lesz a már kézilabdázó játékosok fizikai, technikai, taktikai és mentális fejlesztése, illetve a magas szinten sportoló, de más sportágakból érkező atléták hadrendbe állítása. Itt viszont nagyon nagy a merítés.

Mit lehet tudni az amerikai kézilabdázásról? A férfiak kvalifikáltak az idén januári vb-re, de aztán a koronavírus-járvány miatt lemondták a szereplést, így nem láthattuk őket, a nők pedig 1996 óta nem jártak világversenyen.
A férfiak valamivel előrébb járnak, de a nők is jártak már négy olimpián (1984 és 1996 között, az elsőn és az utolsó egyaránt a rendező jogán – a szerk.), valamint öt világbajnokságon. Talán nem is volt olyan rossz az a csapat. Az utolsó világversenyeik nem sikerültek túl jól, de az egy átmeneti időszak volt egyrészt a COVID miatt, másrészt a csapatot nyolc évig vezető francia-kanadai edző távozása miatt. Jelenleg a játékosok kiválasztása, felmérése és fizikai tesztelés indul egyelőre egyénre szabott munkával. A járványhelyzet és a földrajzi távolság sok-sok innovatív megoldást igényel, de ezzel nincs semmi probléma. Én nagyon motivált, és ugyanígy a játékosok is nagyon motiváltak, hogy megkezdjük a munkát.

A cél, hogy az első pillanattól kezdve egy élcsapat kritériumai alapján kiválasztott, a modern kézilabdázás stílusának megfelelő játékosok alkossák az amerikai válogatottat.

A célig nyilván lépésenként lehet eljutni, de abszolút profi szemlélettel kell hozzáfogni a munkához, mert azt szeretnénk, hogy a csapat rövid időn belül ott legyen a világ legjobbjai között. Ami persze egy nagyon merész álom, de, ahogy kialakult ez a projekt, ahogy működik, meggyőződésem, hogy sok munkával, de el tudunk odáig jutni. Nagyon sok segítséget kapunk ehhez Európából, különösen Magyarországról és Franciaországból, ahol egyaránt a világ élvonalába tartozik a női kézilabdázás.

Létezik bármilyen versenyrendszer, ahol a leendő válogatott játékosok hétről-hétre meccseket játszhatnak?
Nincs ilyen, legalábbis egyelőre. Mi azt szeretnénk, ha 2022-ben ez elindulna, de hiába a lelkesedés, ha pandémia nagyon megtöri a lendületet.

Nagyjából hány játékos az, akit figyelembe tud venni a majdani válogatott összeállításakor?
Azt tudni kell, hogy az amerikai válogatási szisztémát egyáltalán nem úgy kell elképzelni, hogy a kapitány megmondja, kikkel akar játszani. A válogatott mindenki számára nyitott, a kapitány pedig azok közül választ, akik szeretnének bekerülni a csapatba. Ez furcsán hangzik, de egyébként egy átlátható, gördülékeny szisztéma.

Jelenleg nagyjából 60 kézilabdázó van, akikkel rendszeresen tartjuk a kapcsolatot.

És rajtuk kívül ott vannak azok, akik más sportágakban szerepelve várják, hogy elinduljon a program. Egyébként egy csomó nagyon jó, a világ élmezőnyébe tartozó, de már a karrierje végén lévő játékos jelezte, hogy nagyon szívesen jönne, hogy az USA-ban fejezze be a karrierjét. Valahol mindenkit izgat ez a dolog, az éljátékosoktól a fiatal edzőkig.

Meg lehet tanítani jól kézilabdázni egy olyan lányt, aki eddig kosarazott vagy röplabdázott?
Van egy-két fontosabb kritérium, például jó, ha labdás sportágból érkezik, vagy olyanból, ahol hozzászokott a fizikai kontaktushoz. Az olimpiai szereplés pedig rendkívül motiváló mindannyiuk számára. Van, aki hisz benne, van, aki nem, én meg azt mondom, hogy majd meglátjuk. Sok tényezőtől függ a siker, és persze, nagyon kell tudni hozzá álmodni, és hinni a csodákban, de én nagyon hiszek ebben – különösen, ha dolgozunk érte.

Szabó Edina (balra) bőséggel osztogathatja a tanácsokat az amerikai játékosoknak Forrás: Érd HC

Volt edzői pályafutása során olyan játékosa, akik felnőtt fejjel vágott bele a kézilabdázásba?
Két dolgot említenék. Szerintem a nőknél 25 éves kor fölött teljesednek ki igazán a játékosok, számos olyan kézilabdázó van, aki szinte a semmiből eléri a válogatott szintet. Dolgoztam már ilyen lánnyal, ugyanis mindig érdekelt, hogy egy-egy jobb képességű embernek megadjuk a lehetőséget, de azért ez nem egy általánosan elfogadott dolog, ez tény.

A másik fontos dolog, hogy az elmúlt pár évben a női kézilabda rengeteget változott. Elképesztően felgyorsult a játék, óriási jelentőségük lett a fizikai és mentális képességeknek. Ha valaki nagyon gyorsan tud futni és jól is tud dobni, abból viszonylag könnyen lehet jó kézilabdázót faragni.

Ezt a véleményt viszont már többen osztják. Kell egy komoly sportolói alapképesség, de nem szükséges tíz év kézilabdás múlt. Nagy akarat, szorgalom és sok munka viszont igen.

Hol van, hol lesz az amerikai kézilabdázás központja?
A szövetség maga Colorado Springsben van, és az a terv, hogy Kaliforniában, Los Angeles közelében alakuljon ki egy centrum.

Mikor kezdődik a konkrét munka?
Egészen pontosan ma (november 29-én, amikor az interjú készült – a szerk.) kezdtük meg a munkát. Január eleje volt eredetileg kitűzve, de sikerült előrébb hoznunk. Pontos program még nincs a következő évre, valószínű, hogy az első közös edzőtáborunk Európában lesz majd. De a COVID továbbra is rengeteg mindent befolyásolhat.

Az ön szerződése a 2024-es párizsi olimpiáig szól. Realitás, hogy ott legyen az USA női válogatottja, vagy inkább csak egy merész álom a részvétel?
Egy merész álom, egyúttal egy ki nem mondott cél is. Úgy dolgozunk, hogy Párizs a cél, illetve előtte még a Pán-Amerikai Játékok. Úgy fogunk dolgozni, hogy kijussunk a 2024-es olimpiára.

Egyébként nem történik semmi, ha nem sikerül, nem lesz tragédia, viszont, ha összejönne, az egy nagyon klassz, ízig-vérig amerikai sztori lenne.

2022 lesz a vízválasztó ebben. Nem lesznek versenyek, csak a munkára tudunk koncentrálni. Ha sikerül egy olyan összetételű válogatottat összerakni, amelyik minden szinten megfelel a modern kézilabdázás követelményeinek, akkor is egy csoda lenne a kijutás – de egy megvalósítható csoda.

Ön mivel magyarázná egyébként, hogy képtelen volt a kézilabda gyökeret verni az Egyesült Államokban? Hiszen itt egy dinamikus, akciódús, fizikális, könnyen érhető játék, mi kellene még?
Nem furcsa, most mondja meg? Annyira rájuk van kitalálva pedig ez a játék. Én egyébként a legfőbb akadályt abban látom, hogy a kézilabda nem szerepel az iskolai oktatásban, így nem tud elterjedni.

Ezért is nincs jelen a sportág az egyetemeken, ami meg vitán felül az amerikai sportélet motorja. Nagyon jó lenne, ha például lehetne más sportágakhoz hasonlóan a kézilabdával is bejutni egy-egy egyetemre, akár ösztöndíjjal is.

Ezt az akadályt kellene valahogy megugrani. Egyszerre kellene elkezdeni az iskolai programokat, elindítani a szakemberképzést, amihez nagyon fontos a nemzetközi összefogás. És mindezzel egy időben kellene egy attraktív, példaképként felmutatható női válogatott is. Viszont, ha Amerikában elindul a sportág, azzal szerintem mindenki jól jár, mert az amerikai jelenlét csak előnyt jelenthet a kézilabdázásnak. Szerintem ez nagyon pozitív projekt.

December 2-án kezdődik a női világbajnokság Spanyolországban, ahol a magyar válogatott is ott lesz. Követi a tornát, hogy látja, milyen lesz ez a kissé újjáalakult magyar csapat?
A franciák elleni mindkét felkészülési mérkőzést láttam (az elsőt 33-28-ra, a másodikat a félidőben vezetve 29-28-ra vesztettük el az olimpiai bajnok otthonában – a szerk.). Ez alapján amondó vagyok, hogy a magyar válogatott az egyik legjobb összetételű csapat, amelyik képes lehet a következő éveket dominálni a női kézilabdában. Nagyon jó, hogy a szövetség Golovin Vlagyimir kinevezésével stabilizálta a válogatott helyzetét. Minden poszton vannak jó képességű játékosaink, és az egész csapatnak nagyon jó kisugárzása.

Szerintem már ez a világbajnokság is lehet az a verseny, ahol komolyabb sikert elérhetnek, hiszen egy-egy olyan kulcsmérkőzés van, ami nehezebb, de azokat nyerni kell, és akkor akár a legjobb négy közé lehet kerülni, és szerintem erre képesek is lehetnek a lányok.

De, ha nem sikerül, akkor sincs gond, hiszen csak most indul a közös munka az új összetételű stábbal és kerettel. Én nagyon pozitívan látom a magyar női kézilabda jövőjét, és tiszta szívből drukkolok nekik.