A kézilabdázás ötvenes évektől induló modern időszaka, azaz, amikor a sportágban teremben, illetve a ma ismet 40x20 méteres pályán űzött változata lett az uralkodó egyértelműen a közép- és kelet-európai csapatokról szólt. A nemzetközi kupaküzdelmekben ugyan rendre fel-feltűntek skandináv csapatok a végjátékokban, hiszen mégiscsak tőlük származtatható a játék tető alá vitt formája, azonban az északi és a nyugat-európai csapatok is csak elvétve tudtak beleszólni a legnagyobbak versengésébe. Bár az első két férfi vb-t a svédek nyerték, ahogy a Bajnokcsapatok Európa-kupájának (BEK) második kiírását is (Radberslids IK), rajtuk kívül jószerével csak a nyugat-németek tudták tartani a tempót a keleti sztárcsapatokkal. Válogatott szinten az 1961 és 1974 között rendezett öt vébéből négyet megnyerő román csodacsapat mellett a csehszlovákok, jugoszlávok, szovjetek, az NDK és persze mi, magyarok voltunk a legjobbak.
Klubszinten is hasonló volt a helyzet, azzal a különbséggel, hogy míg a nemzeti csapatok színpadára a '80-as évek második felében már egyre határozottabban léptek be nyugat-európaiak, hogy aztán végképp átvegyék az uralmat,
a klubcsapatok küzdelmeiben azonban csak a Szovjetunio és a szocialista blokk végleges felbomlása vetett véget a keleti uralomnak.
Addig a nyugat-német Vfl Gummersbachot leszámítva jószerével egyetlen nyugati csapatnak sem volt esélye az olyan keleti sztárklubok ellen, mint a Dukla Praha, az SC Leipzig, a Steaua Bucuresti, a MAI Moszkva, Borac Bajna Luka, Metaloplastika, valamint a szovjet nagymenők, a CSZKA Moszkva vagy az SZKA Minszk. És ne hagyjuk ki a felsorolásból a Budapesti Honvédot sem, amelyik 1978-ban, 79-ben és 84-ben is bejutott a legrangosabb sorozat elődöntőjébe.
Az 1984-es Metaloplastika-Atlético BEK-döntő:
A nyugat-németek és a kelet-európaiak mellett néha felbukkant egy-egy skandináv csapat, illetve a '70-es évek végétől rendszeresen szót kértek a spanyolok is. Elsőként az 1977-78-as kiírásban az alicantei Calpisa jutott be a legjobb négy közé, de simán alulmaradt a lengyel Wroclaw-val szemben, miközben a későbbi győztes Magdeburg a Honvédot verte nagy csatában (21-22, 17-19). Két évvel később már az Atlético Madrid jutott a négy közé, melyet a Barcelona követett, majd 1984-ben első spanyol csapatként az Atlético döntőzhetett is, de nagyon csúnyán kikapott a jugoszláv Metaloplasztikától (49-32-es összesítéssel).
A '80-as évek végén azonban egy új nagycsapat lépett színre Spanyolország apró északi tartományának, Cantabriának a székhelyén, Santanderben. Már réges-régen feledésbe is merültek az egykori Teka Santender dicső évei, csakhogy március első hétvégéjén a spanyol szövetség jóvoltából éppen ott játszhatta a vb 4. ibériai csapat elleni második Eb-selejtezőjét a magyar női válogatott. És a fényes győzelem remek apropót jelentett, hogy megemlékezzünk a három évtizeddel ezelőtt sztárcsapatról.
A történet nem is Santanderben kezdődött, hanem egy attól 40 kilométerre fekvő kisvárosban, Los Corrales de Buelnában, amelyiknek a '70-es évek közepén a másodosztályba feljutó csapatát, a CB La Salle Authit felvásárolta a santanderi székhelyű Teka nevű cég. Pontosabban a csapat kapusa gondolta úgy, hogy jobb lesz nekik Santanderben, miután
a CB La Salle nem kapott licencet a másodosztályra, lévén nem volt fedett pályájuk, ami alapvetés volt a nevezéshez.
José Antonio Revilla fogta magát, bekopogott a manapság leginkább high-tech konyhai eszközöket gyártó cég elnökéhez, akivel gyorsan meg is egyeztek, és a José Gomeztől kapott első 25 ezer pesetás támogatásból el is indultak a másodosztályban. A Tekának, ahogy ma, úgy akkoriban sem ment rosszul, és úgy gondolták, hogy a nagy múltú focicsapat, a Racing Santander mellett jól mutatna egy sikeres teremsport együttes is a városban.
A Teka jó gazdának bizonyult, a klub meghatározó tagja lett a második vonalnak, sőt 1980 és 82 között sorozatban háromszor játszhatott a feljutásért, igaz mindannyiszor elbukott az osztályozó utolsó meccsén. 1983-ban aztán már nem volt pardon, a Teka a másodosztály bajnokaként feljutott az élvonalba. Két évre rá pedig már az európai kupaszereplést is kiharcolta, miután harmadik helyen végzett a Spanyol Kupában a két BEK-induló, az Atlético és a Barca mögött. A csapatban ekkor már két jugoszláv légiós is játszott, majd az 1985-86-os KEK-szereplésre Senad Fetahagic és Slobodan Batinovic mellé megérkezett Milorad Cizmic is. Az osztrák Köflachon és az izlandi Vikingur Reykjavikon még átverekedte magát a Teka, a negyeddöntőben azonban már túl nagy falat volt számukra a magyar kupagyőztes, azaz a veszprémi VÁÉV Építők: a 19-16-os hazai győzelem után 29-20-ra nyert Veszprémben az Építők, ami címlapot ért a másnapi Népsportban.
A következő idényre a BEK-címvédő Metaloplasztikából erősített a Teka, de sem a bajnokságban, sem a kupában nem jutott el az érmekért folyó csatáig. Ki is cserélődött a keret, ekkor, azaz 1987 nyarán érkezett az a José Villaldea is, aki két részletben nyolc szezont töltött a Tekában, és a klub valamennyi trófeájának megszerzésében szerepe volt. A következő évben lett a klub játékosa a svéd válogatott legendás kapusa, a kétszeres olimpiai ezüstérmes (1992, 1996) Mats Olsson, valamint az 1123 góljával a mai napig az izlandi válogatott történetének harmadik legeredményesebb játékosa, Kristjan Arason. A Teka pedig a döntőben a Barcát legyőzve (25-21) megnyerte első trófeáját, a Spanyol Kupát, és elindult a trófeákal kikövezett dicsőséges úton.
A '89-90-es idényben megnyerték a KEK-et, az elődöntőben visszavágva a Veszprémnek a négy évvel korábbi vereségért, majd a következő szezont a Spanyol Szuperkupa elhódításával kezdték.
A csapatot ekkor minden idők egyik legjobb spanyol szakembere, Manolo Cadenas irányította. Miután másodikként végzett a bajnokságban, a Barca pedig megnyerte a BEK-et,
így a sorozat 91-92-es kiírásába "magával vitte" a Teka Santandert is, amely egészen a döntőig menetelt, a negyeddöntőben az Elektromost, az elődöntőben pedig a Barcelonát legyőzve.
Azt nem akarjuk elképzelni, hogy milyen lehetett a két spanyol csapat első, 14-14-re végződő összecsapása... A döntőben aztán az RK Zagreb (már horvát színekben) 50-38-as összesítéssel intézte el a Tekát.
Ez aztán végképp meghozta a klub étvágyát, így 1992 nyarán olyan sztárokat igazoltak, mint a spanyol válogatottal 1996-ban és 2000-ben is olimpiai bronzérmes Mateo Garralda és Alberto Urdiales, illetve a szintén kétszeres olimpiai 3. kapuslegenda, Javier Hombrados. De azon a nyáron érkezett a klub és a kézilabdázás történetének egyik legjobb irányítója is, a barcelonai olimpián aranyérmes orosz csapat sztárja, Talant Dujsebajev is.
Talant Dujsebajev első gólja a Teka mezében:
A bevásárlás pedig meghozta az újabb sikereket. 1993-ban fennállása során először bajnok lett a csapat, és még ugyanabban az évben megnyerte a Spanyol Szuperkupát és az EHF-kupát is. A következő, azaz az 1993-94-es szezonban még emeltek a téten, és az újabb bajnoki cím mellé már a Bajnokok Ligája-elsőséget is begyűjtötték. Ezzel a Teka Santander lett az első BL-győztes. A spanyol sztárcsapat a nyolcaddöntőben megint összefutott a Veszprémmel, amelyik hiába nyert hazai pályán három góllal 26-23-ra, idegenben 25-16-ra kikapott.
És nem akart kifogyni a benzin a tankból és a Teka, illetve az 1995-ben Caja Cantabria névre átkeresztelt csapat a következő három évben is sorra nyerte a trófeákat. Két Ligakupa- és egy újabb EHF-kupa-győzelem mellett 1997 januárjában megnyerte a Bécsben első ízben megrendezett klubvilágbajnokságot is. Időközben Talant Dujsebajevet '94-ben és '96-ban is a világ legjobbjának választották, utóbbi évben már nem orosz, hanem spanyol "színekben".
1998 volt az utolsó év, amikor a klub trófeát nyert (azt a bizonyos EFH-kupát), addigra már egyre több sztárja - Dujsebajev, Hombrados, Garralda - hagyta el a csapatot, a helyükre pedig jöttek ugyan remek játékosok, mint a magyar válogatott Sótonyi László, a horvát Venio Losert, a szlovén Luka Zvizej, de az elődöket nem tudták pótolni. A sikerek elmaradása a klub anyagi helyzetén is meglátszott, egyre kevesebb lett a pénz és egyre több az adósság. Hiába épült meg 2003-ra az új, hatezer férőhelyes csarnok, a Palacio de los Deportes, azt már nem nagyon sikerült megtölteni élettel.
A Santander az ezredforduló után képtelen volt tartani a lépést a Barcelona, Pamplona, Ademar Leon trióval, egyre hátrébb csúszott a tabellán, mígnem 24 évvel a feljutás kiharcolása után, 2007 tavaszán szégyenszemre kiesett a másodosztályba. Legalábbis a pályán ez történt, az Altea csődje ugyanis megmentette az élvonalbeli tagságot, így legalább nem a másodosztályban ért véget a klub létezése.
A csapatnak az utolsó szezonjában két magyar játékosa is volt: Doros Ákos ott töltötte az idényt, míg Császár Gábort az utolsó néhány bajnokira vették kölcsön a Viborgtól, miután véget ért a dán bajnokság. Még egy nagy győzelemre is futotta az erejükből, az utolsó fordulóban a dán klasszis, Bo Spellerberg utolsó másodpercben lőtt góljával legyőzték a végül bronzérmes Ademar Leónt, de ez sem mentette meg a klubot a csődtől. Pontszám alapján ugyan bent maradtak, miután a 14. helyen zártak a 16 csapatos élvonalban, de miután nem tudták teljesíteni a liga előírásait, így nem indulhattak el a bajnokságban.
A döntés egy fantasztikus csapat, és egy szép mese végét jelentette, de szerencsére Santander nem maradt kézilabdacsapat nélkül. A Sinfin bank által támogatott Sinfin Balonmano az élvonal egyik tisztes középcsapataként lép pályára a legendás elődök helyén.