Társoldalunk:

Nem bírtak a Vadkakasok az Albatrosszal

2004.11.16. 20:16

Sokakat meglepett, hogy a bajnokságban veretlen Debreceni Vadkakasok férfikosárlabda-csapatának vezetőedzői posztján hétfőn az amerikai Robert Reid váltotta fel Ráthonyi Tamást. Akik ezen meglepődtek, azoknak nem árt tudniuk: Reid a sportág legendás alakja, abból a kategóriából való, amelybe a futballban Lothar Matthäus, a magyar válogatott szövetségi kapitánya tartozik. A 49 éves, atlantai születésű sportember 14 szezont játszott végig az NBA-ben, s 1981-ben és 1986-ban a Houston Rockets döntős csapatának alapembere volt.

"Olyan sztárokkal játszottam együtt, mint Moses Malone, John Lucas, Calvin Murphy, Rudy Tomjanovich, Hakeem Olajuwon, Ralph Sampson, Rodney McCray, olyan edzők keze alatt dolgoztam, mint Del Harris vagy Bill Fitch. S most megtiszteltetésnek tartom, hogy olyan remek csapatnak lehetek a szakvezetője, mint a Debreceni Vadkakasok, amely gárdával a magyar bajnoki cím megszerzése a cél" - mondta az (origo)-nak a másodtrénerből vezetőedzővé vasárnap előléptetett sportember.

- Egykori NBA-sztár létére hogyan került ön Magyarországra?
- Májusban szólt az ügynököm, hogy Magyarországról, egy ULEB-kupában induló csapathoz keresnek edzőt, s volna-e kedvem elfogadni a meghívást.

- Mit tudott májusban Magyarországról, a magyar kosárlabdáról?
- Az égvilágon semmit. Egyébként akkoriban edzőket oktattam egy középiskolában, illetve egy floridai kiscsapatnál, a Blue Dots (Kék Pöttyök) együttesénél edzősködtem. Így hát igent mondtam. Debrecenben kezdetben a DEKE, a helyi egyetemi csapat edzője voltam, s közben Ráthonyi Tamás munkáját segítettem. Engem lepett meg a legjobban, hogy vasárnap közölte velem a klub ügyvezetője, hogy át kell vennem a vezetőedzői posztot.

- Kérem, meséljen houstoni éveiről!
- Tizenegy szezont húztam le a Rocketsnél, s először 1981-ben jutottunk el a döntőig. Nem volt egy világverő csapat, az alapszakaszt 40/42-es negatív mérleggel zártuk, de aztán előbb a Lakerst vertük a playoffban, majd meg sem álltunk a döntőig, ahol a Boston Celtics volt az ellenfelünk. Sajnok, Larry Bird és a finálé MVP-jének bizonyuló Cedric Maxwell túl soknak bizonyult nekünk, pedig Moses Malone személyében a mi vezérünk sem egy nyeretlen kétéves volt. Moses különben nagyszájú fickó volt, azt mondta a döntő előtt, hogyha összeszed négy srácot az utcáról a szülővárosában, a virginiai Petersburgban, akkor velük is megveri a Bostont. Ez persze nekünk sem esett jól, Birdéknek még kevésbé, és fel is szívták magukat alaposan.

- Élénkebben emlékszem viszont az 1986-os nagydöntőre.
- Amelyet meg is nyertünk volna, bármilyen erős volt is a Boston, ha irányítónk, John Lucas menet közben nem dől ki a sorból kokainproblémái miatt. Ekkor már az a Bill Fitch volt az edzőnk, aki az 1981-es fináléban éppen az ellenfelünket, a Celtics gárdáját dirigálta. Szóval, 51/31-gyel abszolváltuk az alapszakaszt, majd az elődöntőben 4-1-re vertük a nagy esélyes Los Angeles Lakerst, Magic Johnsonnal, Kareem Abdul-Jabbarral együtt. Persze nálunk is játszott egy-két nagymenő.

- Hirtelen Akeem Olajuwon és Ralph Sampson neve ugrik be...
- Előbbi 213, utóbbi 223 centis volt, őket nevezték "Ikertornyoknak", gyakorlatilag két centerrel játszottunk. Én abban az idényben csak a hatodik ember lettem volna, de mivel Lucas a kokain rabja lett, be kellett ugranom az irányító posztjára. Úgy, hogy a magam 203 centijében világéletemben bedobót játszottam. Hogy mennyire sikerült a beugrás, arra egy adat: az NBA-döntők történetében három olyan játékos van, aki egy negyed alatt nyolc gólpasszt volt képes adni: Magic Johnson, Bob Cousy és...

- ...várjon csak, kitalálom: ön!
- Úgy bizony! Persze Johnnal jobb lett volna, akkor tudtam volna bedobót játszani, és azért Lucas mégiscsak jobb játékmester volt, mint én. Rodney McCray volt a bedobónk a hármas poszton, Lewis Lloyd volt a dobóhátvéd, Mitchell Wiggins a hatodik ember. Persze a Dennis Johnson, Danny Ainge, Larry Bird, Kevin McHale, Robert Parish ötös papíron sokkal jobb volt, pláne Bill Waltonnal megerősítve.

- Emlékszik még arra a hatalmas bunyóra, ami a döntő ötödik meccsén, a houstoni Summit-sportcsarnokban tört ki?
- Már hogyne emlékeznék! A törpe Jerry Sichting ott csüngött a nála negyven centivel magasabb Sampson jobb karján, amit az óriás tűrt egy darabig, majd egy balhoroggal leütötte Sichtinget. A bostoni felugrott, és visszaütött, majd Dennis Johnson is nekiugrott Sampsonnak. Ha jól emlékszem, őt is leütötte Ralph, végül Bill Walton hátulról, egy amerikaifutball-ledöntéssel a padlóra vitte Sampsont. De ekkor már mind a két cserepad kiürült, és kitört a tömegbunyó. Végül Sampsont és Sichtinget kiállították, de a meccset megnyertük.

- A hatodikat viszont a Boston, és ezzel a bajnoki címet is. A tizenhatodikat és a klub történetében ez idáig az utolsót. Apropó, mi kell ahhoz, hogy önök is bajnokok legyenek 2005-ben?
- A fiúknak el kell hinniük, hogy ők a legjobbak. Mint ahogy azok is. Szendrei Jóska, azaz Joe, ahogy én hívom, a csapat szíve, lelke. Oroszlánszív - ezt a becenevet adtam neki. Tudom, hogy az Oklahoma egyetem színeiben kosarazott, látszik rajta a pozitív amerikai szemlélet. Patrick Lee is kiváló kosaras, és ha Joe Wiley mellett a harmadik amerikai, a sérült Rob Thomson is felépül - ami decemberre várható -, akkor nem lehet baj. A magyarok is remek játékosok, Trummer vagy Lóránt. Aztán Toya is nagyszerű kosaras, azaz megvan a játékosanyagunk.

- Azt mondják, ön is remek formában van...
- Naponta emelek súlyt, a triplát ma is bedobom, játszani csak azért nem tudnék 49 évesen a csapatban, mert a jobb térdem kikészült, megoperálták. De van itt éppen elég nagyszerű kosárlabdázó, nincsen szükség rám a pályán.

Ch. Gáll András

Előző
  • 1
  • 2
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK