Vágólapra másolva!
Kovács Katalin semmit nem szeretne mondani Janics Natasa országváltásáról, amíg nem beszélt vele, viszont úgy véli, hogy mindenkinek a saját érdekeit kell szem előtt tartania. A három olimpiai bajnoki címéből kettőt Janics párjaként elért sportolónőnek kajakozás közben fáj a keze, de szereti feszegetni a határait, ezért 36 évesen is folytatni akarja. Pedig tíz éve még azt mondta, hogy 2004-ben lezárja a karrierjét.

Milyen lesz Janics Natasával úgy találkozni, hogy szerb színekben kajakozik?

Érdekes lesz. Sokat gondolkodtam ezen, de nem szeretnék semmilyen következtetést levonni a sajtóban megjelentekből, inkább szeretnék leülni Natasával, és meghallgatni azt, hogy ő mit mond. Sok közös élmény összeköt minket, voltak könnyebb és nehezebb pillanatok is. Nem gondoltam, hogy Natasa elmegy, szerintem az a legtisztább, ha minderről személyesen beszélek vele, és addig nem nyilatkozom az ügyben.

Paksy Tímea Ausztriába, Sarudi Alíz Ciprusra távozik. Ez mennyire lepte meg?

Timiről már tavaly hallottam az infót, Alízhoz nem tudok mit hozzászólni. Mindenkinek a saját érdekeit kell figyelembe venni, és annak tükrében meghozni a legjobb döntést. Mindenesetre meglepő ez a hirtelen vándorlás.

Az országváltások miatt a magyar válogatókon ezentúl három világbajnokkal kevesebb indul majd, így kisebb lesz a konkurencia. Lehet, hogy a gyengébb nyomás alatt rosszabbak lesznek az időeredmények, és gyengül a magyar kajakozás?

Nem hiszem, hogy gyengülne. Nem az visz előre minket, ha versenyen találkozunk, hanem az, amikor napról napra összemérjük az erőnket és a tudásunkat az edzéseken, a távozókkal pedig az elmúlt években nem edzettünk együtt. Nem gondolom, hogy mostantól bárki hátradőlne, főképp, hogy nem csak a hazai válogatót, hanem az olimpiát és világbajnokságokat akarunk nyerni.

Fotó: MTI/EPA/Gero Brelör

Milyen gyakran kell emlékeztetnie magát, hogy már háromszoros olimpiai aranyérmes?

Jólesik, hogy az emberek 90 százaléka már pontosan tudta Londonban, hogy kinek milyen eredményei vannak, így az én karrieremmel is tisztában voltak. Nemrég egy tévéműsort forgattak a lakásomban, és az operatőr kérésére elővettem a nyolc olimpiai érmemet. Nem vagyok az a típus, aki kiteszi az érmeit, mégis, azóta nincs szívem elpakolni, ott vannak az asztalomon, csodálom, nézegetem őket nap mint nap. Amikor rápillantok valamelyikre, tudom, hogy melyik mögött mi van, rögtön beugrik megannyi emlék.

Londonból a négyessel nyert arany mellett Janics Natasával egy ezüstöt is elhozott, a hazaúton arany- vagy ezüstérmesnek érezte magát?

Nem gondoltam volna, hogy ennyit számít, melyiket nyerem meg először. Négy éve a négyessel másodikak lettünk, majd párosban nyertünk, és hihetetlen boldogságot éreztem. Nem azt mondom, hogy egy arany után minden korábbi búmat-bánatomat elfelejtem, de jó érzés győzelemmel befejezni egy olimpiát. Londonban a négyessel elért győzelem másnapján volt a páros, arra kellett koncentrálni, és csalódott lettem a második hely miatt, nem tudtam olyan felhőtlenül örülni a korábbi aranynak sem. Nem is szeretem a páros döntőjét visszanézni.

Nem azért volt annyira csalódott, mert az arany nélkül maradt társa, Janics Natasa még jobban az volt?

Ez nem attól függ, hogy van-e már aranyam, vagy nincsen, én nyerni szeretnék, teljesen mindegy, hogy hány aranyam van. Számomra az jelenti a motivációt, hogy évről évre legyőzzem a világot.

A londoni mellett a többi négy ezüsttel is ilyen felemás a viszonya?

A mostaninak azóta sem tudok örülni, bármennyire mondják nekem, hogy milyen szép eredmény. Amikor Szabó Szilvivel 2000-ben másodikak lettünk, nagyon örültem, de címvédőként, Eb-aranyérmesként ez most nem ment. Natasával tudtuk, mire vagyunk képesek, tudtuk, milyen az, amikor repül alattunk a hajó. Olyan ez, mint amikor megtanulsz egy leckét történelemből, kihívnak felelni, már százmilliószor elismételted, az adott pillanatban mégsem jönnek a gondolatok, és csak hebegsz-habogsz.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

És a többi ezüst?

A három, négyesben elért második hely mindegyikénél megvolt az esély arra, hogy nyerjünk. Mindig csak egy nagyon pici hiányzott ahhoz, és nem érezhettük azt a boldogságot, amit csak a győzelem tud megadni.

Janics Londonban a 200 méteren elért bronzérme után nagyon pityergett. Beszélt vele, próbálta vigasztalni?

A futam után adtam neki két puszit, ilyenkor nem feltétlenül hiányoznak a szavak. Teljesen megértettem a csalódottságát, hiszen nagyon nagy esélyese volt a számnak, de nem beszélgettünk erről, mindketten jól tudjuk, hogy ez milyen érzés az, amikor nem sikerül nyerni.

Pekingben az aranyért 20, Londonban ugyanezért 35 millió forint jutalom járt, sőt most még az ezüstért is 25. Szabad tudni, mire költi?

Az biztos, hogy nem rohanok a játékterembe, és nem fogom feltenni a pirosra. Ez egy nagyon gáláns jutalom, meglepődtem, mert nagyon nagy összegnek tartom. Nem hiszem, hogy nyilvánosságra kellene hoznom, mit fogok vele kezdeni. Ami biztos, nem vagyok az a típus, aki csak úgy belevág mindenbe meggondolatlanul.

Milyen Csipes Ferenccel dolgozni?

Feriben tetszik, hogy lelkes, és állandóan azon agyal, mit lehetne még változtatni a hajón, az edzéstechnikán azért, hogy jobb legyen a versenyzője. Magabiztosságot ad, hogy látom, megbízhatok benne. Jó dolog érezni, hogy aki felkészít, azon van, hogy minél jobb legyen nekünk.

Tényleg állandóan fúrja-faragja a hajókat?

Valóban, és mindenki csodálkozik rajta. Ez nem úgy van, hogy kapunk egy kajakot a portugál hajóépítőtől, aztán irány a verseny, előtte ezt még magunkra kell szabnunk. Egy hajó olyan, mint egy lakás vagy egy autó, dolgozni kell rajta, hogy kényelmes legyen. Persze ezek csak minimális változtatások, de a lábtámla dőlésszögének, az ülés magasságának és miegyébnek a beállításával jó komfortérzetet lehet elérni, ami sokat számít az eredményesség szempontjából is.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

2005-ben azt mondta: nem azért kezdett el kajakozni, hogy olimpiai bajnok legyen. Ha az akart volna lenni, akkor most hol tartana?

Ezt nem tudom, viszont nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy lementem a vízi telepre, ahol egy tök jó hangulatú társaság fogadott. Hogy olimpiai bajnok legyek, később még sok apró dolognak össze kellett állnia - erre szokták mondani, hogy jó időben voltam jó helyen. Voltak olyanok, akik nem érezték jól magukat a telepen, de én minden pillanatát nagyon élveztem. Nem is akartam más sportágba belekóstolni, igaz, az első körben nem is az motivált, hogy versenyezzek, sokkal inkább az, hogy együtt akarok lenni a többiekkel, nem akarok lemaradni semmilyen hülyeségről. Ha arról volt szó, hogy lecsaljunk egy futást, lelkesen támogattam az ötletet.

Mennyire érzi magát 36 évesen gyorsnak korábbi önmagához képest? Érez lassulást, netán még innen is lehet fejlődni?

A gyorsaság veleszületett adottság, én soha nem tartoztam a gyors versenyzők közé, nem is voltam soha kétszázas. Ha fejlődni nem is lehet már, a szinten maradás ugyanolyan nagy kihívás. Abban érzem a különbséget a többiekhez, a nyolc-tíz évvel fiatalabbakhoz képest, hogy talán lassabban regenerálódom, több pihenésre van szükségem. De ezt csak ritkán érzem, azt viszont gyakran, hogy én vagyok a legfittebb, és nem félek a terheléstől. Szeretem a határaimat feszegetni, mert jó érzés, amikor utána megbizonyosodom arról, hogy "úristen, ezt is meg tudtam csinálni". Nagy változás, hogy egy fenékkel le tudok evezni 30-32 kilométert is, noha korábban ilyet nem csináltam, legfeljebb még gyerekként, de akkor több nap alatt. Néha szükség van arra, hogy megváltoztassuk a körülöttünk lévő impulzusokat.

Tíz éve azt mondta, Athénig fog evezni, aztán gyereket szeretne. Ez azóta sem aktuális?

Akkor így is gondoltam, de az ember változik. Fontos a gyerekvállalás, de csak akkor kell ezt a döntést meghozni, ha belülről jön az érzés. 2002-ben belülről jött, most nem feltétlenül érzek így. A koromból adódóan persze sokszor eszembe jut, főleg akkor, amikor látom, hogy a barátaimnak mennyi gyerekük van, vagy ha a testvérem gyerekeivel töltök néhány napot.

Nagyon nehéz a kajakot abbahagyni - mondta idén, fél évvel az olimpia előtt.

Továbbra is úgy gondolom, hogy nehéz befejezni azt, amit annyira szeretsz, és még jól is megy. Az életkor a sportban határt szab, főképp egy nő esetében, de én próbálom magamtól ezeket a gondolatokat távol tartani. Ehelyett azt kell előtérbe helyeznem, hogy meggyógyuljon a télen megsérült kezem, mert a mai napig nem százszázalékos.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Ezek szerint még semmi sem biztos?

Nem szeretnék gyógyszereken élni azért, hogy egy-két évig még sportoljak, aztán ne tudjam használni a kezeimet, ez nem éri meg. Most az tölti ki a napjaimat, hogy kezelésekre járok, a kezem pihen és gyógyul, mivel nincs olyan fizikális terhelés alatt, mint az olimpia előtt és alatt. Amikor kijöttem a műtőből, két nap múlva már edzettem. Hétköznapi állapotában 98 százalékos a kezem, de nagy terhelés alatt, főleg a kajakozásnál, egy bizonyos mozdulatnál fájt. Bízom benne, hogy a kezelések segítenek, és úgy terhelhetem majd, amennyire szükséges.

Meddig pihenhet?

Október 15-én egyeztetjük a továbbiakat, majd a tervek szerint december 3-án kezdődik egy kemény, háromhetes ciklus. Most egy kicsit szeretném élvezni az olimpia utáni életet, hiszen az elmúlt hónapokban annyit görcsöltem, hogy muszáj kikapcsolnom, és kajakozás helyett csak az új impulzusokkal, a régi és új barátokkal foglalkoznom.

Mi motiválja még? Cseh László közel 31 éves lesz Rióban, de ott akar lenni, ami érthető, hiszen nincs olimpiai aranyérme. Egerszegi Krisztina viszont ötszörös olimpiai bajnokként már 22 évesen abbahagyta. Ön nem sokallt még be?

Folytatni akarom, mivel szeretem csinálni, ebben a környezetben érzem jól magam. Lehet, hogy Egérnek a győzelem okozta öröm már nem ellensúlyozta a kemény felkészülés keserűségeit.

El tudja képzelni az életét kajak nélkül?

Nehéz lenne sport nélkül élni. Nem is képzelem el, mert nem érzem, hogy itt lenne az ideje annak, hogy el kelljen képzelnem.