Társoldalunk:

"A következetesség nem szadizmus" - interjú Fábiánné Rozsnyói Katalin kajakedzővel

2011.01.03. 18:43

Hatszor választották az év edzőjének, versenyzői annyi aranyérmet nyertek, hogy nem is számolja, a pekingi olimpiára mégis valamennyi neveltje már más edzővel utazott. Fábiánné Rozsnyói Katalint a szakmában sokan összeférhetetlennek, mások szadistának tartják, szerinte azonban csak következetes, és bár régebben sokszor elfordította a fejét a sportolók szenvedése láttán, vallja, hogy egy edző nem sajnálhatja meg a tanítványát. Janics Natasát most is becsüli, Kovács Katalinban csalódott, a 2012-es olimpián pedig férfi versenyzőkkel is borsot törne kollégái orra alá.

- Nehezen ment bele az interjúba, miért?
- Mert ez olyan elcsépelt dolog, hogy velem foglalkoznak. Néha pedig olyan durvának tűnik leírva, amit az ember spontán elmond.

- Rajna András, az MTK szakosztályvezetője - aki segített a találkozó megszervezésében - azt mondta: "Kati néni nagyon óvatos, mert sokat bántották az utóbbi időben".
- Én már túl vagyok ezeken, ilyenek az emberek. Önzők a végtelenségig, megszűnt a hűség, és ez már nem csak a sportban van így, az edzők vagy az egyesületek felé. Manapság valaki férjhez megy, majd egy év se telik el, és már el is válik. Akkor én miért várnék hűséget bárkitől? Annyira zavarossá vált az élet, az emberek csak saját magukra figyelnek, az egoizmus az egeket veri.

- Egy élsportolónál nem szükségszerű, hogy egoista legyen?
 -  Alapvetően nem baj, ha az, mert ebből lehet a legjobbat kihozni, az viszont túlzás, amikor már semmit sem tisztel. Szerintem ezt a családból is hozzák, de engem már nem tudnak megbántani, én így fogadom el az embereket, és szelektálok közöttük. Vannak nagyon jó kapcsolataim sportolókkal, vezetőkkel és a magánéletben is, de attól ez még egy létező jelenség. A múltkor Dunavarsányból jöttem haza, és lerobbant a kocsim út közben. Egy pár métert kellett volna csak odébb tolni, hogy ne legyen útban, de senkiben nem volt annyi emberség, hogy megálljon, inkább felhajtottak a padkára. Persze lehet, ha megismertek volna, akkor segítenek. De néha az is zavaró, ha megismernek. Egy időben már úgy voltam vele, hogy befestetem a hajamat, vagy sötét szemüveget veszek fel.

- Miért, előfordult, hogy megjegyzéseket tettek?
- Dehogy, nagyon kedvesek, mindenhol rám köszönnek, gratulálnak, sok sikert kívánnak.

- És ez miért zavarja?
- Mert nem szeretem, ha sajnálnak, és mert akárhová megyek, viselkednem kell. Ha mondjuk a forgalomban valaki goromba velem, én nem vághatok vissza, mert utána esetleg az újságokban látom viszont, hogy tücsköt-békát kiabáltam rá.

- Azt olvastam, hogy amiatt lett edző, mert nem került be a Rendőrtiszti Főiskolára. Miért akart rendőr lenni?
- Egyrészt, mert szeretem a rendet és a következetességet. A másik, hogy régen a sportolóknak még volt rendes munkahelyük, én dózsásként a Belügyminisztériumban voltam délelőtt tíztől délután kettőig. Körülöttem csupa rendőr, általában civilben, ünnepségek idején viszont felvették az egyenruhát, amiben nagyon csinosak voltak. Annyira tetszett, hogy szerettem volna én is egy ilyen egyenruhában feszíteni, szóval ez egy hiúsági kérdés is volt. De végül nem tudtam azon a vonalon menni, akkor az még egy nagyon más világ volt.

- Mi volt a feladata a minisztériumban?
- Hát ezt nem nagyon mondhatom el. De értékes munka volt, szívesen csináltam. Persze volt olyan sportoló, aki csak sétafikált, vagy élménybeszámolót tartott, én viszont rendesen dolgoztam. Megesett, hogy négy óra alatt elvégeztem azt a munkát, ami másoknak nyolc órába telt. Most örülnek a sportolók, hogy egész nap a sporttal foglalkoznak? Nem, nem örülnek, csak követelnek, akárcsak az edzők. A sport ma már munka, a nagy pénz, nagy foci mondás ma már szinte minden sportágra érvényes.

- Felteszem, a követelmények is sokat változtak.
- Rengeteget, és nem is kell sokáig visszamenni az időben, elég csak 1995-96-ig. A múltkor előkerült a férjem (Fábián László, olimpiai bajnok kajakos, majd edző - a szerk.)  egykori edzésnaplója Storcz Botondék felkészítéséről, meg kell mondjam, kicsit átértékeltem a dolgokat. Most nekem is vannak fiú tanítványaim, én sokkal többet követelek tőlük, és sokkal többet is nyújtanak például úszásban, mint amivel Storcz vagy Horváth Gábor annak idején világbajnokok lettek. De példálózhatnék saját magammal is, a múltkor mondtam is a lányoknak, ha azt a munkát csináltatnám veletek, amit nekem kellett, azt hinnétek, hogy meghülyültem. Olyan súlyokat emeltetek velük, amiket meg se tudtam volna mozdítani versenyzőkoromban. Igaz, én csak 55 kg voltam, és persze akkor még teljesen másképp éltünk. Volt olyan, hogy vettem tíz sós kiflit, és azt ettem egész nap, azt sem tudtam, mi az, hogy táplálék-kiegészítő. 

- A híres versenyzői mind nők voltak. Dolgozott korábban is férfiakkal?
- A férjem idejében sokszor segítettünk egymásnak, ha úgy alakult, megtartottuk az edzést a másik csapatának is. Ausztráliába, a perthi edzőtáborba például ő nem utazott ki Storczékkal, de adott nekem egy edzéstervet, hogy mit csináljanak a srácok. Megmondom őszintén, én a lányokkal többet csináltattam, úgyhogy felülbíráltam a férjem terveit, mondtam a fiúknak, hogy ez smafu, legalább annyit kell csinálnotok, mint a lányoknak.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

- És megcsinálták?
- Kénytelenek voltak. Közöltem velük, hogy itt most nem úgy lesz, hogy ellógjátok az edzést, sőt, ha rosszul mentek a lányokhoz képest, akkor duplázni fogtok. Alapvetően mindig szívesen vállaltam a fiúkat, mert jól fel tudtam használni őket a lányok érdekében.

- Hogyan?
- Hát úgy, hogy egy férfi egyes és egy női páros nagyjából egyforma időt megy, így egyszerre lehet őket indítani az edzésen, imitálva egy versenyhelyzetet. Mostanában ugyanígy van a futásnál, csak ott a lányok nyolc perccel előbb indulnak, a fiúknak pedig utol kell érniük őket. Így nagyon jó edzések alakulnak ki, egymást serkentik a jobb teljesítményre.

- Miben különbözik egy férfi és egy női versenyző felkészítése?
- Mindkét esetben a következetesség a lényeg, és hogy nem lehet beállni celebeket imádni. Nálam nincs kivételezés. A jól elvégzett munkában hiszek, amit mindenkinek meg kell csinálni. Hallottam már vissza másoktól, hogy szadista vagyok, de a következesség nem szadizmus. A fiúknak néha sokkal többet beszélek, mint a lányoknak, mindegyiknél tudom, melyik az a pont, ahol megpiszkálhatom, megszurkálhatom őket.

- Például?
- Például azt mondom az egyiküknek, ha most rosszabbat úszol egy adott időnél, akkor mész a lányok csoportjába. És ezek után jobbat úszik, mert egyszerűen szégyelli magát. Vagy a más egyesületben lévő vetélytársakkal piszkálom őket: "Ő miért jobb nálad? Nézz magadba! Nekem lesülne a képemről a bőr, hogyha az előttem masírozna. Te is meg tudod csinálni, de akkor valamit le kell tegyél. Ne lődörögj, hanem legyél kemény, legyél férfi, mutasd meg, hogy te is tudsz annyit!"

- És a lányokkal másképp beszél?
- Egész másképp. De mivel sokszor hallják, ahogy a fiúkkal beszélek, néha ők is átveszik ezt a stílust egymás között. Tudják, hogy maguknak csinálják, nem nekem. Engem használjanak ki, ahogy tudnak, de megkövetelem, hogy ne bíráljanak, hanem vigyék véghez azt, amit mondok, mert én vagyok a felkészültebb, a rátermettebb, én irányítom őket, és nem fordítva. Mindig abból indulok ki, hogy nem a farok csóválja a kutyát.

- Több sikeres versenyző viszont nem tudta elfogadni ezt a szemléletet, és átment egy másik edzőhöz. Legutóbb Paksy Tímea távozott, amit azzal indokolt, hogy új impulzusokra van szüksége, mert "elfáradt a munkakapcsolatuk". Nem lehetett volna tenni valamit ez ellen?
 - Én nem akarok tenni ez ellen. Nem én hívtam magamhoz, ő szeretett volna csatlakozni a csoporthoz. Elvállaltam, és amit lehetett, kihoztam belőle. Nekem legalább egy év kell, amíg kiismerek valakit, de közben nagyon figyelem a sportolót, a lelkét, a munkabírását, a többiekhez való viszonyát, ami nagyon sok mindent elárul. Hogy csak magáért csinálja, vagy a csoportért?

- El lehet azt várni egy alapvetően egyéni sportágban, ahol ráadásul ennyire erős a hazai mezőny, hogy valaki a csoport érdekeit a sajátja elé helyezze?
- Miért, hogyha valaki olimpiai vagy világbajnok lesz, abban nem segítették őt a társai? A siker nem csak a versenyző és a edző sikere, a többiek nélkül senkit nem lehetne felkészíteni. Ők ugyanúgy ott vannak, megadják a kontrollt, hozzájárulnak az edzés hangulatához, a súlyzósásnál együtt szenvednek vele, senki ne higgye, hogy ez nem visz előre egy sportolót. Nagy hiba, ha valaki nem érti meg, hogy egy aranyéremhez mások is kellenek, és nem becsüli meg azt, akik ehhez hozzásegítették, és akikből talán soha nem lesz még magyar bajnok se.

Fotó: Hajdú D. András [origo] 

- Fájdalmas döntés, amikor mondjuk egy négyest állít össze, és valakit, aki ugyanolyan keményen dolgozott, ki kell hagynia?
- Nem fájdalmas. Ha valaki nem oda való, azt nem rakom be. De mindig próbáltam úgy kialakítani a csapatot, hogy minél többen győzhessenek. Mindenkinek meg volt a maga helye, esélye. Az utóbbi években mindig egy embert cseréltem ki az utolsó lyukban, de akkor még volt ezer és kétszáz négyes. Az ezer négyes ugyanabban a felállásban el tudott volna menni, ahogy az ötszázas, de inkább cseréltem egyet, és hozzásegítettem azt a lányt a versenyzéshez, aki egyébként csak ült volna a parton. Talán nem az az ötszáz négyes ment, amelyik a legjobb volt, de a hajó azzal a lánnyal  is világbajnok lett. Az én időben még így volt, manapság már nem.

- Ez vezetett ahhoz, hogy Kovács Katalin, nem sokkal Peking előtt új edzőt választott? Hiszen ön ellenezte, hogy párosban induljon Janics Natasával.
- Én ezt soha nem elleneztem, hanem azt mondtam Katinak: ha párost mész, nem verhet a világon senki, de ha egyest mész, nem bírsz párost is menni, mert nincs elég idő a kettő között. Az egyes és a négyes az megy, a páros meg a négyes úgyszintén, de a három együtt nem. Ő ezt nem fogadta el, és mindenki más is állította, hogy meg fogja tudni csinálni. Én viszont tizenhárom évig voltam az edzője, tudtam, hogy nem fog menni, ami be is bizonyosodott. Ha Kati nem megy el, nyugodtan indulhatott volna párosban, de három számot nyertek volna a lányok. Egyesben is nyerhetett volna, de ő mindent akart. Utólag azt kell mondanom, hála istennek, hogy Kati egyesben csak negyedik lett, mert ha harmadik, akkor a lányok nem szereztek volna aranyérmet ezen az olimpián.

- Mi lett volna más, ha Kovács bronzérmet szerez?
-  Akkor nem nyert volna a páros. Így Kati kiszállhatott azon a stégen, ahol célba ért, volt egy órája, hogy felkészüljön a következő döntőre. De ha dobogós, akkor oda kellett volna mennie a céltoronyhoz, ahonnan nem jöhetett volna el az eredményhirdetés végéig, ez behozhatatlan hátrány azokkal szemben, akik csak a párosra készülnek. Én ezt tudtam, mert kint voltam Pekingben az előolimpián, és mindent lemértem, mennyi idő kell ahhoz, hogy valaki átérjen az egyik helyről a másikra. Ezt rajtam kívül senki nem csinálta meg, de nem is érdekelt senkit.
 
- Akkoriban azt nyilatkozta, nem volt fair dolog, ahogy Kovács elment.
- Miért, az volt? Az még hagyján, hogy elment, ezt lenyeltem volna, de ő sumákolt, hogy nem velem van baja, hanem nem érzi jól magát a lányok között. Ez egy előkészített dolog volt, és az akkori szövetségi kapitány (Angyal Zoltán - a szerk.) is benne volt vastagon. Ő azt hitte, hogy a lányok annyira jók, hogy én oda már nem kellek.

- Már tíz évvel ezelőtt is voltak súrlódásaik Angyallal.
-   Igen, én emberileg és szakmailag sem tartottam őt nagyra. Kívülről mindig nagyon simulékony volt, és bár alapvetően nem nagyon tudott beleszólni a dolgaimba, mindig a hátam mögött munkálkodott, szinte minden versenyzőmmel lepaktált. A '92-es olimpiai csapatot is ő robbantotta szét, akkor kezdett nőkkel foglalkozni, elcsalta őket a Honvédba. Nem vagyok féltékeny, de borzaszó azt látni, ahogy tönkreteszik az ember munkáját. El is sírtam magam, amikor a '96-os olimpián csak kilencedik helyen végzett a címvédő négyesünk.

- Mitől eshettek ennyire vissza?
- Az a helyzet, hogy egy férfi edző teljesen másképp bánik a nőkkel. Vagy jóban van velük, vagy jóba akar lenni velük, gesztusokat tesz, a lányok meg néznek rá, mint egy szentre. Én nem keresem a barátságukat, csak az edzésekkel foglalkozom. A versenyzőben van egy kód, hogy miként épít fel egy pályát. Ha az nem jó, ötven méterenként lehet javítani, így indulsz, itt visszafogod, ott meghajtod. De ez nem olyan, mint a biciklizés, hogy egyszer megtanulod, aztán az életed végéig megy. Ezt mindig ki kell dolgozni, újra kell hangolni, menni mellette a motorossal és mondani, hogy mit csináljon, közben figyelni a részeredményeket. Egy versenyző ezt magának nem tudja összerakni.

- A legnagyobb visszhangot talán Janics Natasa távozása keltette 2007 tavaszán. Haragszik még rá?
- Natasa engem nem bántott meg, akkor sem, amikor kiabált velem. A mai napig nagyon becsülöm őt, soha nem volt sunyi, egyenesen és következetesen viselkedett, és nagyon jószívű volt, amit a többi lányról már nem mondhatok el. Neki egyszerűen ilyen volt a természete, mondtam is neki sokszor: Natasa, te nem vagy normális. Olyan kapcsolatban voltunk, hogy egy időben nálunk lakott, én etettem, amikor beteg volt, én mentem el a gyógyszerért.

- Mi történt aznap, amikor otthagyta az edzőtábort?
- Edzésen a négyesük - a világbajnok négyes - kikapott a másik, szedett-vedett négyestől, akik akkor ültek először egy hajóban. Kértem a lányokat, meséljétek el, hogy ki mit érzett, mert hát ez nem volt egy szuper teljesítmény. Senki más nem szólalt meg, csak Natasa, mondta a magáét, hogy billegett a hajó, és neki végig azt kellett tartania. Azt válaszoltam, jó, akkor halljuk a többieket. Ők azonban nem tudták elmondani, mert Natasa folyton közbeszólt. Hiába kértem, Natasa, hallgasd végig őket, ő erre nem volt hajlandó, tulajdonképpen támadva védekezett. Ez ment egy darabig, aztán én is elmondtam, hogyan láttam: Natasa, te voltál a rossz, te billegtetted a hajót, a többinek majd kigúvadt a szemük, te viszont csak ültél és imitáltad a mozgást. Na erre aztán kikelt magából, odavágta a lapátot, hogy elege van mindenből. Én végig higgadt maradtam, mert akkor már sokszor nyugtatót szedtem az edzések előtt.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

- Olyan gyakoriak voltak a konfliktusok?
- Nem, csak nem akartam velük összeveszni, nem akartam elveszíteni a fejemet. Ilyenkor bevettem két-három tablettát, amitől fát lehetett vágni a hátamon, így csak annyit mondtam teljesen nyugodtan, hogy "Natasa, ki vagy rúgva". De ezt én csak a négyesre értettem, amit később sokan félremagyaráztak.

- Mintha Janics is félreértette volna.
- Igen. De akkor, abban a helyzetben ezt nem lehetett elmagyarázni, nem állhattam oda vele ordítozni, hiszen ez azért nem egy párkapcsolat. Felviharzott, és ott álldogált a szobája ajtajánál. Pontosan tudom, mit várt akkor, hogy odamenjek, és azt mondjam neki: Natasa, megint olyan hülye voltál, miért kell ezt mindig csinálni? De nem bírtam megtenni, úgy éreztem, betelt a pohár.

- Nem bánta meg később?
- Nem, pedig a férjemmel többször összevesztünk miatta.

- Aztán mégis felajánlotta neki, hogy visszajöhet.
- Azt gondoltam, tudni kell kompromisszumot kötni, és hajlandó vagyok elfejteni mindent, de ezt csak Natasával tettem volna meg. Könyörögni viszont senkinek nem könyörgök, nekem már nincs szükségem erre, mint néhány edzőnek, akik megkapják a kész versenyzőket, aztán ők a janik. Én már nem akarok jani lenni.

- Végül miért nem rendezték az ügyet Janicscsal?
- Mert neki ez nagyon jó volt így, hogy végre azt csinálhatott, amit akart.

- Azóta beszéltek egymással?
- Nem. Egyszer tavaly odajött a házunkhoz, mondott mindenfélét, szemtelen volt, de én nem mentem bele a szóváltásokba, és ez így volt jó. Mondtam neki, Natasa, én nem akarlak bántani, kerüljük ki egymást.

- Kőbán Ritával is kerülik még egymást?
- Kolonics Gyuri temetésén utána mentem, és mondtam neki: Rita, tiszteltelek, becsültelek, régen jóban voltunk. Most is szívesen segítenék neked bármiben, és felejtsd el azokat, akik mindenféléket mondtak rám, hogy téged piszkáljanak. Egészen elérzékenyült. Én Ritára és Natasára egyáltalán nem haragudtam, csak Katiról nem gondoltam volna, hogy azt teszi, amit tett. Mindenkinél máshogy jön ki az emberi gyarlóság, és őnála nagyon csúnyán jött ki.

- Egy volt tanítvány sikerének tud örülni?
- Nem, viszont érdekes módon továbbra is edzőszemmel nézem. Hogy miként érte el, fejlődött-e azóta, hogy elment, vagy csak hozza magát. De a saját versenyzőimet sem lelki szempontból nézem. Az, hogy edző vagyok és sportolókkal foglalkozom, nekem nem boldogság, hanem hivatás.

- De amikor egy versenyzője nyer, akkor csak örül neki.
- Még ezt se mondanám, inkább elfogadom. Azt mondom magamban, hogy ez most sikerült.

- Megkönnyebbül?
- Igen. És minden edzés után is úgy vagyok vele, hogy túl vagyok rajta. Előtte mindig van bennem egy kis drukk, hogy meg tudja-e oldani a versenyzőm, amit elterveztem. Ez ugyanolyan, mint egy számtanpélda, vagy egy keresztrejtvény. És amikor megoldja, akkor nem boldog, hanem elégedett vagyok. Például ma is kondiedzés lesz, és kitaláltam egy olyat, amitől tudom, hogy ki fognak készülni. A múltkor is másfél órát dolgoztak a gépeken megállás nélkül úgy, hogy sok egymást követő gyakorlatban ugyanazt az izmot mozgatták. Kérték, hogy nem lehetne-e megcserélni a gyakorlatokat, de nem engedtem, mert kíváncsi voltam. Teljesen kivoltak, főleg a fiúk, a lányok már jobban hozzászoktak ehhez.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

- Hányan vannak most?
- Hat fiú és kilenc lány. Mondtam, hogy kivételesen tizenötöt még vállalok, de ha a fiúk nem hozzák az eredményt, akkor lepasszolom őket. De mindenki felvette a fonalat. A hangulat lett más, olyan baráti a fiúk és lányok között, és nekem most már ez a legfontosabb. Jópofák, viccesek, látják egymást szenvedni, és ez pozitív hatással van rájuk. A fiúk nagyon tudnak szenvedni, meg ülni az edzés után, magukba roskadva. Na, ilyenkor tudom, hogy jól sikerült az edzés, érdemes volt az íróasztalom mellett bogarásznom.

- Felvállalja azt, hogy olykor könyörtelenség is kell a sikerhez?
- A cél érdekében ezt mindenkinek fel kell vállalnia, különben ne csinálja. Régebben, edzések alatt én is sokszor elfordítottam a fejem, mert nem bírtam nézni, megsajnáltam valamelyik lányt, de egy edző nem sajnálhatja a tanítványát.

- Vannak edzők, akik szerint a különböző lelki alkatú sportolókat másként kell kezelni, míg a másik iskola alapján úgy igazságos, ha minden tanítvány ugyanabban a bánásmódban részesül. Ön mit gondol erről?
- Nem vagyok senkivel engedékenyebb, mert akkor kivételeznék, ez pedig a másiknak rosszul esne. Egy sportoló nézzen magába, hogy mit bír el, hová akar eljutni, és képes-e rá. Apró dolgokban persze, ha valaki fiatalabb, és még nem bír el annyit, néha teszek engedményeket, de érdekes, hogy ezt sokszor ők maguk utasítják vissza. Az egyik fiú például nagyon rosszul fut, ezért mindig a lányokkal futtatom. Ma a fiúkkal futott át a Népszigetről, és utolsó volt, jól lemaradva a többitől. Amikor odaért, ahol a kocsival vártam őket, mondtam neki, hogy te az előtted lévő utolsóval fordulj vissza, és vele együtt fussál tovább. De ő nem fordult vissza, hanem magától végigfutotta a távot, és én becsülöm ezért.

- A magánéleti gondokat mennyire veszi figyelembe?
- Belefér, ha valakinek el kell mennie, elengedem. Egyszer Paksy Timi odajött hozzám, hogy ő raftingolni akar. Mondtam neki, hogy ezt nem tartom jó ötletnek, megkérdeztem az MTK elnökhelyettesét, ő is azt mondta, ne engedd el. Aztán mégis elengedtem, ő pedig eltörte az ujját. Valahol az ember megérzi, hogy mit lehet és mit nem.

- Pekingben csupa olyan női versenyző indult, akik korábban mind az ön tanítványai voltak, de oda már egy másik edzővel mentek. Fájdalmas volt önnek az olimpia?
- Egyáltalán nem. Életemben először elmentem nyaralni, Törökországba. Még soha nem pihentem korábban, nyáron és olyan jól éreztem magam, hogy eszembe sem jutott az olimpia.

- Pedig anyagilag is nagy érvágás volt, több tízmillió forinttól esett el.
- Igen, azt más zsebelte be, pedig nekem tizenhárom év munkám volt benne.

- A Magyar Olimpiai Bizottság tízmilliót utalt önnek, amit júdáspénznek nevezett.
 - A férjem azt mondta, ne is fogadjam el, de azért annyira hülye nem vagyok. Megköszönöm, de ez egy júdáspénz, valamivel kibökték a szememet. Volt, aki a négyszeresét vette fel helyettem.

- Volt olyan az utóbbi években, amit utólag másként csinálna?
- Egy valamit sajnálok. Hogy szakmai szemmel néztem, amikor a milánói Eb-n, pár hónappal a 2008-as olimpia előtt Kozák Danutát raktam be a négyesbe. Ha akkor Katit rakom be - aki akkor még kifejezetten azt kérte, hogy ne kelljen a négyesben eveznie -, idejében kiderült volna, hogy Kati nem tud egyszerre három számban helytállni. Szakmailag hibáztam volna, mégis ez lett volna a jó döntés, mert elejét vehettem volna a későbbi folyamatoknak. De én nem tudom érzelmileg megítélni ezeket a helyzeteket, máskor mindig bejött, hogy kihagytam az érzelmeket, és csak a szakmát vettem figyelembe. Mostanában már elgondolkodom ezen.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

- Van olyan titkos aduásza, aki Londonban meglepheti a világot?
-Igen, vannak. Elsősorban úgy nézem őket, hogy - csúnya szóval - ki, milyen anyag, milyen magas, mennyire szikár, mit bír el agyban és mint bír fizikálisan. Még az is lehet, hogy ezúttal a fiúkkal fogok borsot törni a férfi kollégák orra alá.

- Többször elmondta már, hogy egyedül a férje véleményére ad, ő pedig már Athén előtt kérte önt, hogy vonuljon vissza, most viszont már 2012-re készül. Úgy tűnik, nem tudja abbahagyni.
- Mert mindig megsajnálok valakit. Most Peking után, ha Benedek Dalma nem jön oda, hogy én csak a Kati nénivel tudom megcsinálni a következő négy évet, akkor én már nem vagyok edző.

- Gondolom, Benedek nagyon fontos önnek, hiszen ő lehet Kovács és Janics kihívója.
- Nagyon sok van benne. Az amerikai edzőtáborban sokszor már jobb volt, mint Kati. Szerintem ez is belejátszott, hogy Kati tartott tőle, felelevenedett benne a 2004-es év, amikor Natasa volt a vetélytársa. De hát mitől félt? Én soha nem játszottam ki őket egymás ellen, soha nem mondtam meg nekik a másik idejét. Viszont összehoztam őket, ez a Dalmára pozitívan, Katira viszont negatívan hatott. Arra gondoltam, hogy ezzel csak felpiszkálom Katit, de ő elmenekült a kihívás elől..

- Soha nem gondolt rá, hogy szövetségi kapitány legyen?
- Legutóbb azt a kritériumot írták elő, hogy angol nyelvtudás szükséges, amit én nem tudtam volna teljesíteni. Kérdeztem Vajda Vilit (a kajak-kenu válogatott szövetségi kapitánya 1989-1996-ig - a szerk.), mi lenne, ha dafke beadnék egy nagyon jó pályázatot, felajánlom, hogy kérdezzenek bármit a szakmáról egy élő műsorban, aztán magyarázzák meg, hogy miért utasítanak el. A végén aztán úgy voltam vele, hogy minek? Tudtam, hogy nem fogadnának el, úgy láttam, olyan szövetségi kapitány kell, akit tudnak irányítani. Erre én alkalmatlan vagyok.

- Hogyan képezi magát a világ egyik legeredményesebb kajakedzője? Van egyáltalán szakirodalma ennek a sportágnak?
- Amit én az idők során kitapasztaltam, az nincs leírva sehol, ami van szakirodalom, az teljesen elavult, használhatatlan. De engem sem kérdez senki a kollégák közül, Szabó Attila az egyetlen, akivel szoktam konzultálni, a többiek túl okosak ehhez.

- Nem gondolt rá, hogy leírja a tapasztalatait?
- Nem, én már elviszem magammal a sírba. Ha eddig nem voltak rá kíváncsiak, akkor ezután se legyenek.

- Tudja, hány világversenyen szerzett érem fűződik edzőként a nevéhez?
- Fogalmam sincs, annyi volt. Egy ideig még számoltam, de csak az aranyakat, aztán felhagytam vele. De nem is ez a fontos, még az olimpiai bajnokokokat is elfelejtik, hiába kerül fel a nevük a dicsőségtáblára. Az igazi értéket az emberi kapcsolatok adják, ezért is sajnálom azokat, akik azt gondolják, hogy mindent egyedül értek el. Aki nem vesz figyelembe másokat, az végül magára marad.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK