Vágólapra másolva!
Szoknyában ugró úttörők és sok hányattatás után Szocsiban végre lesz női síugrás a téli olimpián. A nőket egy ideig mindenáron próbálták távol tartani a sportágtól, majd komolytalannak bélyegezték a próbálkozásaikat. Pedig szinte ugyanakkorákat ugranak, mint a férfiak, és még az sem tántorítja el őket, hogy ha valami nem jól sikerül, akkor szakad a szalag és törik a csont.

A február 17-én kezdődő szocsi téli olimpia lesz az első, amelyen a nők síugrásban is versenyeznek. De ha valaki azt hinné, a női síugrás valami új keletű őrület, bizonyára meglepődik azon, hogy az első hitelesen dokumentált ugrásra 1911-ben került sor. Egy osztrák bárónő, Paula Lamberg 22 méterre repült Kitzbühelben, így övé volt az első női világrekord.

Sőt, norvég források szerint még sokkal régebben, 1863-ban történt meg először, hogy egy nő sílécekkel a lábán légi útra indult. Ingrid Olavsdottir Vestby nagyjából hat métert repült a norvégiai Trysilben rendezett versenyen. Feljegyezték, hogy szoknyában ugrott, és esés nélkül ért földet, ami a szintén próbálkozó férfiak közül nem mindenkinek sikerült.

Lamberg bárónő 1911-es teljesítménye sem győzte meg azonban az esztétikai szempontokat szem előtt tartó kortársakat. „Az ilyen nagy ugrások a férfimezőnyben is jónak számítanak. A síugrás nem elterjedt a nők körében, és ha jobban belegondolunk, ez nem is meglepő. Az ember szívesebben nézi a nőket tenisz vagy korcsolyázás közben, mert ezekre a sportágakra a kifinomult és elegáns mozdulatok a jellemzőek, amelyek sokkal jobban illenek hozzájuk. Az viszont nem túl esztétikus látvány, amikor a gyengébbik nem képviselője az ugrás végén elesik, és rendezetlen frizurával csúszik le a havas lejtőn” – írta az osztrák Illustrierte Zeitung 1911-ben.

Síugrás, maratoni, boksz nem való nőnek

A rendezetlen frizura borzalmaival riogató szöveg híven tükrözi a női síugrók előtti legnagyobb kihívást, amely egészen mostanáig elkísérte őket: megbirkózni az előítéletekkel, bebizonyítani, hogy képesek arra, amire a férfiak. „Ahhoz, hogy a nőket távol tartsák a sportoktól, főleg a férfiak sportjától, nagyon sokszor orvosi indokokat használtak fel” – írta Annette Hofmann a Női síugrás fejlődése című, 2007-ben megjelent tanulmányában.

Sarah Hendricksonra a hőskor síugrói is büszkék lennének Forrás: AFP/Andreas Solaro

Az 1920-as évekre az orvosok is felismerték, milyen fontos lehet a női szervezetnek a testmozgás, és arra biztatták a nőket, hogy télen is sportoljanak, síeljenek, korcsolyázzanak, de a síugrás még ekkor sem volt ajánlatos, és azzal riogatták őket, hogy a landolás vagy egy esetleges bukás a méhre olyan ütést mérhet, amely meddőséget okozhat.

„A sífutás és a síugrás erős fizikumot és nagyon jó állóképességet igényel, többet, mint amire a nők képesek anélkül, hogy kárt tennének magukban. Bizonyára egyetlen sportoló nőnek sem jut eszébe, hogy lefussa a maratonit vagy bokszoljon, és ugyanez igaz a sífutásra és a síugrásra is” – hangzottak az 1930-as évek egyszeres olimpiai és tizenkétszeres világbajnok síelő klasszisának, a német Christl Cranznak mai szemmel viccesnek ható érvei.

Az Egek királynője 44 évig volt csúcstartó

Ő valószínűleg nem tudta, hogy a két világháború között Skandináviában óriási népszerűségre tett szert a nők körében a síugrás, és a legelszántabb norvég nők még arra is képesek voltak, hogy fiús frizurát vágassanak maguknak, hogy a férfiak versenyein indulhassanak. Ezzel szemben Lamberg bárónő története hallatán egy kanadai férfi az ottawai bajnokságon női ruhába öltözve próbált mindenkit meglepni, de amikor a landolásnál leesett a parókája, fény derült a turpisságra. Lamberg világcsúcsát egyébként 1926-ban a norvég Olga Balsted Eggen 26 méterre javította.

A szintén norvég Hilda Braskerud és Johanne Kolstad igazi sztárnak számítottak az 1930-as években, mert ugyanakkorákat ugrottak, mint a férfiak, pedig ők csak a versenyek szüneteiben kaptak lehetőséget, hogy egy-egy alkalommal megmutatassák, mit tudnak. Kolstad egy ideig otthon próbálkozott, de továbbra sem volt lehetősége a kibontakozásra, így az Egyesült Államokba távozott. A tengerentúlon az Egek királynője néven lett ismert – erre az 1938-ban elért 72 méteres világrekorddal rá is szolgált.

Hogy ez milyen hatalmas ugrás volt, jól mutatja, hogy csak 1972-ben tudta megjavítani a norvég Anita Wold, aki első nőként ugorhatott a sportág Mekkájának számító holmenkolleni sáncon – természetesen a férfiak között. Wold nagyon jót tett az akkoriban hanyatló női síugrásnak, 1972-ben a 80 métert is megugrotta, majd négy évvel később, 97,5 méterrel nagyon közel került az álomhatárhoz. 100 méter fölé elsőként mégis a finn Tiina Lehtola tudott eljutni, 1981-ben 110 méterig repült, de ezután jó egy évtizedre ismét úgy tűnt, süllyesztőbe kerül a sportág.

Az osztrák apukák elintézték

A 90-es években aztán jött két harcias apa, Edgar Ganster és Hans-Georg Schmidt. Mindketten tagjai voltak az Osztrák Síszövetségnek, és mindent bevetettek, hogy a lányaik, Eva és Michaela versenyeken indulhassanak. Kitartó munkájuknak az lett az eredménye, hogy Eva Ganster 1994-ben előugróként szerepelhetett a Négysáncversenyen, majd hasonló szerepben első nőként, 16 évesen az 1994-es lillehammeri olimpián is ugorhatott, és ha már ott volt, 113,5 méterrel új női világcsúcsot ért el.

A Ganster–Schmidt páros nem érte be ennyivel, 1998-ban a junior vébén megszervezték a lányok versenyét, amelyen hét országból összesen tizenheten indultak, és a történelmi győztes a finn Heli Pomell lett – éppen Ganstert és Schmittet megelőzve. Egy évvel később már sikerült egy ötállomásos versenysorozatot is összehozni, amelyen kilenc országból összesen huszonkilencen próbáltak szerencsét, és Pomellt megint nem lehetett legyőzni.

Lindsey Van egyszer már visszavonult, de Szocsi miatt újrakezdte Forrás: AFP/Patrick Seeger

Az újabb fontos csatát 2006-ban nyerte a női síugrás, amikor eldőlt, hogy a 2009-es, libereci északisí-vébén már nemcsak a férfiak harcolhatnak egymással az érmekért. Egyetlen ledönteni való fal maradt, az olimpiai részvétel előtt magasodó. A 2010-es, vancouveri játékok esetében a NOB végrehajtó bizottsága még máshogy döntött.

Négy éve még hígították volna az olimpia mezőnyét

Az indoklásban az szerepelt, hogy a női síugrás még mindig gyerekcipőben jár, és kevés országban űzik. Jacques Rogge, a NOB elnöke azt mondta, nem szeretnék, ha az olimpia mezőnye felhígulna, és az érmek elértéktelenednének azzal, hogy olyan sportágban osztanák ki őket, amelyet száznál is kevesebben űznek profi szinten.

A női síugrás első világbajnoka, az amerikai Lindsey Van nem adta fel, tizennégy társával együtt keresetet nyújtott be a vancouveri szervezőbizottság ellen, arra hivatkozva, hogy a kanadai jogszabály értelmében diszkriminatívnak számít, ha a nőket kizárják egy sporteseményről. A bíróság elismerte a diszkrimináció tényét, ugyanakkor kimondta, hogy a döntés a NOB hatáskörébe tartozik, így kénytelenek voltak beletörődni, hogy várniuk kell. 2011. április 6-án aztán eldőlt, hogy Szocsiban már a női síugrók is élesben bizonyíthatnak a sáncon.

Ott lesz Sarah Hendrickson is, 2013 világbajnoka, aki 2012-ben a Világkupa tizenhárom versenyéből kilencet megnyert. Az amerikai versenyzőt szinte mindenki favoritnak tartotta az olimpiai aranyra, mielőtt tavaly augusztusban megsérült. A németországi Oberstdorfban egy 148 méteres – másfél focipályányi – ugrás végén 93 km/h-s sebességgel fogott talajt, nagyot bukott, és a térdében elszakadt az elülső keresztszalag, megsérült a belső szalag és a porc is.

Négy napig sírt, aztán csodát tett

„Tökéletes ugrás volt, tökéletes landolással, egy tökéletes napon, csak a sebesség volt túl nagy. Azt csinálta, amit minden hozzá hasonló sportoló szokott, feszegette a határokat, de ezúttal túl messzire ment, túl jó volt. A bukás kockázata természetes velejárója ennek a sportnak” – nyilatkozta Hendrickson balesete után Paolo Bernardi, az amerikai női síugrók azóta már lemondott edzője.

Hendrickson a hordágyon befogta a fülét, mert nem akarta hallani az első diagnózist, majd amikor megtudta, mi minden ment tönkre a térdében, saját bevallása szerint négy napig zokogott. Egy ilyen súlyos sérülésből legalább hat-nyolc hónap a felépülés, ő azonban bízott a csodában, és a napi nyolc óra gyógytorna, valamint rehabilitáció jótékony hatásában.

„Az emberek folyton azt mondogatják, 'annyira fiatal vagy, lesz még lehetőséged többször is olimpián indulni’, amire általában azt felelem nekik, hogy ezt nem érthetik, női síugrásban a mostani olimpián kell versenyezni” – mondta egyszer a 19 éves Hendrickson.

A felépülésbe fektetett rengeteg energia végül meghozta a gyümölcsét, a bukás után öt hónappal, január közepén Hendrickson már újra ugrott, és be is került a Szocsiba készülő amerikai csapatba. A New York Timesnak azt nyilatkozta, nem is a gyógytorna és az erősítés volt a legnagyobb kihívás a számára, hanem az, hogy felszedjen magára pár kilót, a műtét után ugyanis 40 kilósra lefogyott.

Neki, aki korábban szinte csak csipegetett az étkezéseknél, hogy tartsa a versenysúlyát, nagyon szokatlan volt, hogy folyton édességet és mindenféle snacket kellett magába tömnie, valamint fehérjeturmixokat innia.

Nem mindegy, mekkora a léced

A síugrók általában vékony testalkatúak, és sokan étkezési zavarral küzdenek, hogy a súlyukkal ne legyen gond. 2004-ben a nemzetközi szövetség egy olyan szabályt hozott, amely kimondja, hogy a síugró lécének hossza nemcsak a versenyző magasságától, hanem a súlyától is függ, és ha az adott magassághoz megállapított súlyhatár alá kerül, akkor megrövidítik a lécét.

Márpedig közel sem mindegy, hogy mekkora a léc: a hosszúságnak az elrugaszkodásnál és az ugrás kontrollálásában is szerepe van, főleg ha a szél is fúj. Mivel a nők általában könnyebbek, magasabbról siklanak le, hogy elérjek az ugráshoz szükséges sebességet, ugyanakkor az ugrásaik hossza szinte alig marad el a férfiakétól.

Tavaly volt az első alkalom, hogy Holmenkollenben a nők is ugorhattak a nagy sáncon. A legjobb női eredmény Takanasi Szaráé volt, a japán versenyző 134 méterrel zárt, és ezzel csak öt méterrel maradt a férfi győztes, a norvég Tom Hilde mögött.

Odaértek a férfiak mellé

„A nők évről évre egyre jobban ugranak, és jelenleg nem tudnék még egy olyan sportágat mondani, amelyben a legmagasabb szinten ilyen elenyésző lenne a képességbeli különbség a férfiak és a nők között” – mondta az amerikai nőkkel éveken át dolgozó Bernardi.

„Ha a nők ugyanakkorát tudnak ugrani, mint a férfiak, akkor mitől lenne ez a sport extrém? Úgy érzem, ráijesztettünk a síugró-társadalomra” – tette hozzá Lindsey Van. Ha valaki, akkor ő tudja, milyen nehéz volt elfogadtatniuk magukat: nyolcéves kora óta ugrik, lenyomott olyan edzőtáborokat, ahol harmincan voltak egy hostelszobában, 2010-ben elvesztette a legtehetősebb szponzorát, és akkor úgy döntött, felhagy a síugrással.

Miközben ő belefásult a sportág szélmalomharcába, egyre több helyen kezdtek komolyan foglalkozni a női síugrással, profi stábok alakultak edzőkkel, fizioterapeutákkal, Kínában pedig korábbi tornászokat neveltek át síugrónak, amikor kiderült, hogy felkerült a sportág az olimpia műsorára.

Később persze Van is úgy döntött, hogy ad magának még egy esélyt, pedig akár is vissza is tarthatta volna a számtalan boka- és térdsérülés, a hat csigolyatörés és az, hogy egy bukásnál a lépe is roncsolódott. „Amikor ugrás közben valami nem úgy sikerül, ahogy eltervezted, az olyan lehet, mint amikor egy harmincemeletes zuhanás után próbálsz földet érni. Ott már nem számít, milyen erős vagy, egyszerűen nem tudod úgy megoldani, hogy ne legyen rossz érzés” – mondta Van.

Takanasi 17 éves kora ellenére favoritnak számít Forrás: AFP/Patrick Seeger

Hendrickson szerint a síugrásra is igaz, hogy fejben dől el, de elismeri, minden ugrás előtt van benne félelem. A sérülését, úgy tűnik, hatalmas lelkierővel legyűrte, kérdés, hogy félkész térddel mire lesz képes a japán Takanasi ellen, aki félelmetes formába lendült.

A mindössze 17 éves, 151 centis, 43 kilós lány az idénybeli kilenc Világkupa-viadalból nyolcat megnyert, és ebben a sorozatban összesen tizenhét győzelmet aratott, amivel lenyomta a japán férfi csúcstartót, a még 41 évesen is aktív Kaszaj Noriakit. "Az első ugrás előtt rettegtem, de amikor a levegőbe kerültem, mintha madárrá változtam volna, és azóta nem tudok leállni” – nyilatkozta Takanasi. Február 11-én kiderül, a függősége hoz-e neki újabb aranyat.