Ha valaki egy éve ilyenkor azt mondja, hogy a 2017-es salakos szezon előtt többet beszélnek majd Roger Federerről, Rafa Nadalról, sőt még Andy Murray-ről is, mint Novak Djokovicról, akkor az illető szakértelmét, józanságát minimum megkérdőjelezik.
Ez még akkor is így van, ha a skót, aki nem mellesleg jelenleg a világelső, inkább csak azért lett érdekes a napokban Magyarországon, mert felröppent egy hír, hogy elképzelhető az indulása a budapesti ATP 250-es versenyen.
De mi történt egy év alatt a nem is olyan rég érinthetetlennek, sebezhetetlennek tűnt szerbbel?
Az egy év persze inkább 9-10 hónap, mert 2016. június 5-én a világ tetején állt: egyszerre volt címvédő mind a négy Grand Slamen, miután tizenkettedik nekifutásra, három elvesztett döntőt kiheverve a Roland Garroson is győzni tudott. Akkor leginkább az volt a kérdés, hogy nevezhető-e minden idők legjobb teniszezőjének, és mikor előzi meg Rafa Nadalt, illetve éri utol Roger Federert a Grand Slamek tekintetében.
Valami olyat ért el, ami Rod Laver óta senkinek sem sikerült.
A két legnagyobb riválisa, akiknek éveken át az árnyékában élt (még akkor is, amikor a ranglistán már megelőzte őket), sem tudott sorozatban négy GS-n győzni. Ott ült a Roland Garros interjúszobájában, és ahogy nyilatkozott, ember nem gondolt arra, ami négy héttel később történt.
Ha bármikor is Rogerhez vagy Rafához hasonlítottam magam, azt csak a játék, a tenisz szempontjából tettem, tudjam, mit kell még tanulnom, hogy kihozzam magamból a képességeim maximumát, amivel megpróbálhatom legyőzni őket, megtörni a dominanciájukat
– magyarázta Novak Djokovic, amikor Federerről és Nadalról kérdezték. – A pályafutásom elején nem örültem annyira, hogy az ő korszakuk része vagyok. Aztán rájöttem, hogy az életben mindennek oka van. Szerencsére idejében felismertem, hogy erősebbé kell válnom, el kell fogadnom a tényt, két ilyen hatalmas bajnokkal versenyzem.
Amikor ezt megértettem, minden megváltozott, elindultam felfelé.
Ahhoz, hogy egy ilyen helyzetből megvalósítsd a célod, tanulni, érni, fejlődni kell. Milliószor elmondtam, most is így gondolom, ennek a két pasinak óriási szerepe van abban, amit elértem, és segítettek, hogy jobb játékos legyek” – fogalmazott Novak Djokovic a 12. Grand Slam-diadala után (ma sincs több neki.)
Mielőtt rátérnénk arra, mi történt vele, hova lett a rettenthetetlen Djoko, idézzünk fel kettő plusz egy meghatározó eseményt, pillanatot Novak Djokovic életéből. A kiváló sportoló idén május 22-én lesz 30 éves.
Az első a 2010-es Davis-kupa belgrádi döntője. A szezont sorozatban negyedszer zárta a 3. helyen, akkor épp Rafa Nadal és Roger Federer mögött. Nyert már ugyan Grand Slamet (a 2008-as Australian Opent), de sorozatban 11 GS-ből mindössze egyetlen döntő jött össze (a 2010-es US Open fináléjában Nadaltól kapott ki). Az ATP 1000-es versenyeken is botladozott 2010-ben, az előző három évben mindig nyert legalább egyet (összesen ötnél járt), de akkor döntőbe sem jutott. Az egymás elleni eredmények alapján Nadallal 7:16-ra állt, Federer ellen 6:13 volt a mérlege, ráadásul 2010-ben 0:2, illetve 1:4 a két naggyal szemben.
Nemhogy az áttörés nem sikerült, egyértelműen megtorpant.
Túlzás lenne azt állítani, hogy leírták őt, de arra azért senki nem számított, ami a következő idényben történt.
A franciák elleni DK-döntő előtt, Londonban, ATP-csúcson kikapott az elődöntőben Roger Federertől, ami azt jelentette, hogy egyéniben komoly trófea nélkül zárta az évet.
De jött Belgrád, a hazai környezet, a válogatott, a csapat.
Az eredmény ismert: két sima siker Gael Monfils és Gilles Simon ellen. Nemzeti hős lett. Ugyan mondhatnánk, hogy a két francia legyőzése még a 2010-es Djokovicnak is kötelező feladat volt, de az a diadal, a megélt mámor akkora pluszt adott neki, hogy átlépett, fellépett egy másik szintre. Nem mellesleg a szerb válogatottat a csúcsra vezette, hiszen Belgrádban történetük során először nyerték meg a Davis-kupát.
Tényleg hihetetlen, hogy milyen apróságokon múlik az élet. Djokovic nem lett egyik napról a másikra, vagy néhány hét alatt jobb teniszező, egyszerűen az önbizalma, a hite erősödött meg, és ettől a játéka is összeállt.
Ettől kezdve minden idők egyik legnagyobb sorozatát produkálta.
Úgy érkezett meg a Roland Garros elődöntőjébe, hogy addig 43 mérkőzésen maradt veretlen. Megnyerte az Australian Opent, Dubajt, Indian Wellst, Miamit, Belgrádot, Madridot és Rómát, négy döntőben is Rafa Nadalnál jobbnak bizonyult. Párizsban ugyan kikapott Federertől, de ezzel a menetelése nem ért véget. A következő három hónapban újra ellenállhatatlanul teniszezett, wimbledoni bajnok lett, de Montrealban és New Yorkban sem tudták megállítani. Csak Andy Murray kapta el a cincinnati döntőben. A US Open után úgy állt, hogy 68 meccséből mindössze kettőt vesztett.
Őszre azért elfáradt, de így is világelsőként zárt.
Az új slágerkérdés úgy szólt, meg lehet-e ismételni ezt 2012-ben? Ahogy teltek a hónapok, egyre kevesebbet beszéltek arról, hogy az egész parádé Belgrádban kezdődött.
A második momentum, ami meghatározó a történet szempontjából, egy új edző érkezése. Annyi kitérő engedtessék meg, hogy megjegyezzük, méltatlanul kevés szó esik a teniszben az edzőkről.
A jó edzőkről, akik nélkül valószínűleg a legnagyobbak sem érték volna el azokat az eredményeket, amikért egyébként csodálják őket.
Elkezdhetnénk sorolni a példákat, de ne kanyarodjunk el Djokovictól, akire mindig is jellemző volt, hogy igyekezett megtalálni azt a mestert, akire a játéka, a fejlődése alapján egy adott időszakban a legnagyobb szüksége volt.
Kicsit Nadalhoz hasonlóan (még ha nincs is rokoni szál, és nem gyerekkorában kezdődött), neki is van egy edzője, aki állandó, és több mint edző.
A szlovák Marian Vajdával 2006-ban kezdődött a kapcsolatuk.
Amikor a 2011-es szárnyalást egy viszonylagos megtorpanás követte (2012/13-ban négy elvesztett Grand Slam-döntő), akkor ő javasolta, hogy vegyék be a csapatba Boris Beckert, mert ő lehet az, aki átsegíti Djokót az újabb mentális holtponton, megtanítja a legfontosabb, legfeszültebb pontok, labdamenetek kezelésére. Nem biztos, hogy mindenki hitt abban, hogy a komoly mentális és fizikális problémákkal küzdő, akkor 46 éves, hatszoros Grand Slam-bajnok lesz a megoldás az újabb kihívásra, de a német a kezdeti nehézségek ellenére egyértelműen telitalálatnak bizonyult.
A már akkor is a tökéletesség határát súroló Djokovic-teniszt tudta tovább csiszolni, a szerb adogatását hatékonyabbá tenni, és fejben ránevelni a szerbet az igazi gladiátorpillanatok kezelésére. Abban a három évben, amíg együtt dolgoztak, Novak Djokovic 6 Grand Slamet nyert, inkább hosszabb, mint rövidebb időkre újra egyeduralkodó lett, és Nadallal (9:1), valamint Federerrel (8:6) szemben is pozitívra alakította a mérlegét (egyben megfordítva az összesített állást, 26:23-ra és 23:22-re.)
A 2015-ös Roland Garros döntőjének felidézése is fontos dolog. Illetve nem is a finálé, hanem ami utána következett. Minden adott volt ahhoz, hogy megnyerje az egyetlen még hiányzó Grand Slam-serleget.
Monte Carlo és Madrid meghódításával érkezett Párizsba, ahol ennek megfelelően magabiztosan haladt előre.
Úgy tíz éve először, nem Nadal számított a legnagyobb esélyesnek. A negyeddöntőben fölényesen verte a mallorcait (7:5, 6:3, 6:1), ami Párizsban, salakon nem sikerült neki korábban (összesen hatszor kapott ki a spanyoltól). A legjobb négy között Andy Murray sem tudta megállítani, és nagyon kevesen fogadtak volna arra, hogy ez majd Stan Wawrinkának összejön a fináléban. A svájcinak egy negyeddöntő volt a legjobb eredménye 2015-ig, a Roland Garroson. Aztán a helvét 4:6, 6:4, 6:3, 6:4-re mégis győzött.
„Különleges pillanata volt az életemnek a 2015-ös döntő utáni eredményhirdetés.
Soha nem éreztem még olyat. Kevésnek bizonyultam, kikaptam egy jobb játékostól, de ami a meccs után következett, az nagyon mélyen megérintett. A szurkolók állva ünnepeltek, elismerték, respektálták a teljesítményemet"
– emlékezett egy évvel később. Elképzelhetetlen, hogy egy ilyen vereség után három héttel bárki más képes lett volna arra, amire ő: megnyerje Wimbledont, a döntőben egy jó Roger Federert verve.
A holdjáró csodamasina tehát robogott tovább, és meg sem állt 2016. június 5-ig.
Milyen az élet, egy évvel korábban felszántotta az All England Club gyepét a szinte feldolgozhatatlan kudarc után, ezúttal viszont, a csúcsok csúcsán állva, elvérzett a 32 között, mert nem bírt az amerikai Sam Querrey-vel. Azóta megy a találgatás, mi történt vele?
Pár tényt nem árt tisztázni. Novak Djokovic jelenleg második a világranglistán. A tavalyi Roland Garros óta 43 mérkőzéséből 34-et megnyert, döntős volt a US Openen és a szezonzáró ATP Finálén.
Persze, az érem másik oldala, hogy 2016-ban, Monte Carlo előtt 4340 pontja volt az éves rangsorban, most viszont 475. Döbbenetes.
Csak az összehasonlítás kedvéért, a joggal agyondicsért Federer 4045-tel vezet jelenleg. Azért ez jelentős különbség, visszaesés.
Néhány hónapja, 2016-ot értékelve írtuk, hogy ennyi siker, ennyi csata már neki is sok volt. Igaz ugyan, hogy az edzői stábjával megalkották a tökéletes teniszt, illetve a tökéletes teniszezőt (nincs gyenge pontja, nem lehet fogást találni rajta, a játékában, mindenre van válasza, mentálisan, fizikailag is hihetetlen teljesítményre képes, és a lenyűgöző komplexitáson túl fegyverei, nyerő ütései vannak), de ez még nála is csak akkor működik, ha százszázalékosan elkötelezett.
Nem lehet lazítani, megállni és élvezni az életet, amihez egyébként mindene megvan.
Elég egy kis kiengedés, és könnyen sebezhetővé válik. Az volt a csoda, hogy ennyi ideig bírta, és megtalálta az egészséges egyensúlyt. Nem egyszerű motiváltnak maradni olyan kegyetlen sportágban, mint a tenisz, ha az ember gyakorlatilag mindent elért. Nem tudni pontosan, mi történt abban a három hétben, a Roland Garros vége és Wimbledon rajtja között, de az biztos, hogy Novak Djokovic nem csak a tenisznek élt akkoriban.
Lehetett hallani, olvasni magánéleti problémákról, hogy válságba került a házassága.
Ehhez képest az idén februárban arról szóltak a hírek, hogy gyerekkori szerelme, a felesége, Jelena a második gyermekükkel terhes. Az első baba, Stefan 2014-es születése után a legjobb idényét produkálta. Leegyszerűsítve a helyzetet nincs más dolga, mint megvárni az újabb csemetét, és majd megint beindul a holdjáró.
Itt akár be is fejeződhetne ez az írás, de arról eddig nem igazán esett szó, hogy miért is aktuális még mindig a kérdés, mi történt vele. Bár Djokovic úgy kezdte a 2017-es szezont, hogy lezárta 2016-ot.
„A koronázás a Roland Garroson nagyon sokat kivett belőlem érzelmileg, legalább annyit, mint amennyit adott. Az év második felében hullámzó volt a teljesítményem. Az eredményekben elmaradtam attól az átlagtól, ami az elmúlt években jellemzett – nyilatkozta január 1-jén Dohában, ahova címvédőként érkezett. – Érzékeltem ezt menet közben, de örülök, hogy ezt is megtapasztaltam, nagyon értékes és hasznos tapasztalat volt. Ez mindenképp ösztönzőleg hatott a jövőre nézve.
Arra késztetett, hogy nyugodtan leüljek, mélyen magamba nézzek, végiggondoljam az eddigi karrierem, és rájöjjek, mit kell jobban csinálnom. Ha valami nem sikerül, az nem azt jelenti, hogy megbuktál.
Soha nem értékeltem kudarcként azt a hat hónapot, nem éreztem, hogy krízisben lennék. Nem ilyen a gondolkodásmódom. Nagyszerű kihívásnak fogtam fel, ami remélhetőleg segít abban, hogy még erősebb, jobb legyek, és úgy menjek tovább.”
„Általánosságban nem hiszek abban, hogy az életben vannak korlátok, illetve szeretem feszegetni a határokat, elmenni a maximumig és mindig tovább tolni a falat. Ez természetesen a sport iránti szenvedélyből, szerelemből fakad, és ez az alapja mindennek.
A nap végén mindig az én lehetőségem, döntésem, hogy folytatom, teniszezem, egyre többet és többet akarok kihozni magamból, tesztelem, próbálom megérteni, meddig mehetek el, mit engednek a képességeim.
Amíg ez így van, addig nem kérdés, hogy éhes vagyok a sikerre” – magyarázta Novak Djokovic, aki a pályán újra bizonyította, nem a levegőbe beszél. Meccslabdákról fordítva győzte le az elődöntőben Fernando Verdascót (amihez a spanyol is kellett), majd a döntőben, az idény eddigi egyik legjobb mérkőzésén bizonyult jobbnak Andy Murrey-nél.
Akkor ott, Dohában, január 7-én úgy tűnt, visszatért a korábbi Novak Djokovic. Ahogy pár nappal később, már Melbourne-ben fogalmazott, tökéletesre sikerült a szezonkezdés. A folytatás már kevésbé, mert az Australian Open 2. fordulójában beleszaladt az élete legjobb meccsét produkáló Denis Istominba.
Arról nem nagyon lehetett akkor hallani, hogy Djokovic nem utazott el egyből Melbourne-be, ahogy mindenki más tette.
Helyette hazaugrott a családhoz Monacóba, ráadásul a játékostársaknak az öltözőben feltűnt, hogy hiányzik róla néhány kiló izom.
Valószínűleg nem alaptalanul mondta Boris Becker (akivel az év végén befejezték a közös munkát), hogy Novak 2016 második felében nem úgy edzett, mint korábban.
Ezután annyi történt, hogy kétszer legyőzte Juan Martin del Potrót és kétszer kikapott Nick Kyrgiostól, míg Miamiba el sem ment, sérülés miatt. Tehát 2017-ben mindössze ketten nyertek ellene, ami nem katasztrófa, csak az ő szintjén több mint szokatlan. Azért amikor Indian Wellsben másodszor is jobbnak bizonyult nála a fiatal ausztrál (megszakítva 19 meccses veretlenségi sorozatát IW-ben), kicsit másképp beszélt 2016-ról, mint Dohában.
Érzelmileg kemény év volt 2016. Szenvedtem a pályán, hogy megtaláljam a játékom, és legyen önbizalmam. De ez egy új év, egy másik szezon. Tisztában vagyok azzal, hogy legalább olyan keményen kell edzenem, mint a többieknek, sőt, ha sikeres akarok lenni, akkor még keményebben”
– mondta a kaliforniai oázistól búcsúzva.
Mit várhatunk Novak Djokovictól a következő hetekben, hónapokban? Azt a fajta dominanciát egyelőre biztos nem, ami eddig kétszer jellemezte őt. Ahhoz több kell.
Nem könnyíti meg a helyzetét, hogy most egy olyan Roger Federer és Rafa Nadal van porondon, akik ellen fénykorában sem mehetett biztosra.
Jelenleg ő a törékenyebb, a sebezhetőbb, neki kell az önbizalmát megerősíteni. Nincs a csapatában Boris Becker-szintű mester, és az évek kőkemény munkájával épített aurája is töredezett. Utóbbi eredményeként a skalpra, vérszagra, gyengeségre érzékeny vadak, harcosok most egészen másképp mennek majd ki vele az arénába. Bátrabban fogják támadni, mert elhiszik, hogy legyőzhető.
A helyzete tehát nem könnyű, de megoldott már ennél nagyobb kihívásokat.
Ha pedig a prioritási listáján újra a tenisz lesz az első, a lézervágó pontosságával megütött fonák-egyenesek újra működnek, akkor csak idő kérdése, hogy mikor kezdődik a III. Djokovic-uralkodás.