Vágólapra másolva!
A Mozgásvilág tesztnapjára érkezett Magyarországra minden idők egyik legjobb és legeredményesebb női hegyikerékpárosa, a norvég Gunn-Rita Dahle Flesjaa. Az olimpiai és tízszeres világbajnok 23 éven át tartó páratlan karrierjét csak 2018-ban fejezte be, azóta pedig a sportág és általában a kerékpározás lelkes nagyköveteként járja a világot. Az Origónak is a budapesti Merida Concept Store-ban, versenyszerelésbe öltözve adott interjút.

Először jár Magyarországon, vagy versenyzőként esetleg megfordult már nálunk korábban?

Egészen mostanáig azt hittem, hogy először vagyok itt, de Tamás (Kovács Tamás, a Merida kerékpárok magyarországi képviseletének marketing és sales vezetője) szerint 1998-ban már versenyeztem itt. Kicsit röstellem, hogy elfelejtettem, de a 23 év alatt annyi helyen megfordultam, hogy nem emlékszem mindegyikre. (Kovács Tamás emlékeis szerint a '90-es években háromszor is indult a csillebérci világkupaversenyen, egyszer 3. lett).

2018-ban, 23 év után visszavonult az élsporttól. Milyen szerepben van most mégis itt, kerékpárok között, biciklis ruhában?

A Merida nagyköveteként vagyok most itt, azok után, hogy hosszú-hosszú évek óta terveztük már, hogy eljövök egy ilyen eseményre Magyarországra. A küldetésem, nevezzük így, roppant egyszerű: hirdetni a kerékpározás örömét, minél több emberrel megszerettetni ezt a mozgásformát.

Gunn-Rita Dahle biciklik között érzi magát a legjobban Fotó: Szabó Gábor- Origo

Mindig nagy öröm, ha sok-sok olyan emberrel találkozhatom, akinek ugyanez a szenvedélyük.

Én is ezt teszem, de könnyű dolgom van, hiszen a világ legjobb munkája az enyém.

Mondhatjuk, hogy Magyarországon is egyre népszerűbb a kerékpározás. Ön mivel tud, mivel szokott kedvet csinálni ahhoz, hogy még többen üljenek bicajra?

Először is, a kerékpár nagyszerű közlekedési eszköz. Kint lehet lenni a szabadban, és ha valakinek történetesen nincs öt órája egy hosszabb túrára, akkor egy óra alatt is nagyon jót lehet mozogni, sokkal messzebbre lehet eljutni, mint például gyalog vagy futva. Vagy ott vannak azok, akik évtizedeken át csak kocsiból látják a saját városukat: üljenek biciklire, és egy egészen más világ tárul eléjük.

A kerékpár pedig minden nap ott lehet nekünk, hogy megadja a napi mozgás örömét. Ráadásul most már elérhető áron vannak nagyon jó minőségű kerékpárok és felszerelések, szóval ez sem lehet akadály.

A kerékpározás, mint mozgásforma, pedig független a kortól, hiszen a legkisebbektől az idősebbekig, bárki kerékpározhat.

Pontosan. Ahonnan én jövök, ott van is erre egy program, hogy rávegyük a gyerekeket, és persze a szüleiket is, hogy üljenek biciklire, és töltsenek együtt minél több időt a szabadban.

Aki teheti, üljön biciklire, szól az olimpiai bajnok tanácsa Fotó: Szabó Gábor- Origo

Fontos, hogy minél kisebb korban megtanuljanak biciklizni, mert tény, hogy, aki hétéves koráig nem tanul meg kerékpározni, az felnőttként, teszem azt harmincévesen, nem fog tudni a kellő biztonsággal tekerni. Régen ez valahogy természetesebb volt. Én ötéves voltam, amikor megkaptam az első biciklimet, és attól fogva mindenhová azzal mentem, azzal fedeztem fel a környezetemet. Ma pedig már a fiatalok is mindenhová kocsival mennek, és ha öt percet biciklire ülnek, már fogalmuk sincs, hol vannak, és ez egy kicsit ijesztő.

Nagyon későn, 22 éves korában kezdett el versenyezni, 1995-ben indult az első világkupaversenyén. Mit csinált addig?

Minden mást! Mindent, ami nem kerékpározás. Persze mindennap bicikliztem boltba, munkába, de soha nem sportként tekintettem rá. Sokáig atletizáltam, nagyon szerettem futni, fociztam, lovagoltam, alpesi síztem, sőt még motokrosszoztam is egy ideig. Vidéken nőttem fel, ahol megvolt a lehetőségem, hogy mindezeket kipróbáljam. Fontos, hogy a gyerekek minél több sportba belekóstoljanak, hiszen, amíg nem találkoznak velük, addig nem jönnek rá, hogy mit szeretnének igazán csinálni.

hegyek veszik körül, én például ma reggel is nagyszerűt kerékpároztam. Csak szét kell nézni, és megtalálni a lehetőséget.

Gyorsan kiderült, hogy van tehetsége a hegyikerékpározáshoz, hiszen élete első világkupaversenyén, pár hónapos felkészülés után harmadik lett, majd a következő idényben, 1996-ban már vk-futamot is nyert.

Jók voltak az adottságaim ehhez a sporthoz, kifejezetten kapóra jött, hogy korábban ennyi mindent kipróbáltam. Plusz mindig is szerettem a sebességet és az adrenalint, mindenben ezt kerestem. Amikor életemben először kipróbáltam a downhillt, rögtön beszippantott. Szóval, minden együtt volt, és azért azt se felejtsük el, hogy a hegyikerékpározás ekkor még gyerekcipőben járt.

Egy Európa-bajnoki érem a számtalan közül Fotó: Szabó Gábor- Origo

Ma már nem lehetne fél évvel az első edzés után ilyen eredményeket elérni. Közel sem volt még meg a mai profizmus. Jó időben voltam jó helyen.

A sportág első olimpiai versenyén is ott lehetett 1996-ban Atlantában, ahol csak másodpercekkel maradt le a dobogóról.

Különleges élmény volt az első olimpia, az biztos. Képzelje el, mi lett volna, ha összejön a harmadik hely: egyetlen norvég újságíró sem volt ott a versenyemen, mert kis túlzással azt sem tudták, hogy a világon vagyok. Úgyhogy én nagy erőkkel harcoltam a bronzéremért, a norvég újságírók pedig csak jóval a célba érés után érkeztek meg.

Nyolc évvel később viszont már senkit nem lepett meg, hogy ön nyerte Athénban a cross-country versenyt.

Pályafutásom legsikeresebb időszaka volt valóban, 2004 és 2006 között jóformán mindent megnyertem, és utána is még nagyon sikeres voltam, szóval egyértelműen esélyes voltam Athénban.

Biciklizni mindig öröm, különösen, ha még versenyeket is nyer az ember Forrás: EGO-Promotion, Armin M. Küstenbrück/Armin M. Küstenbrück

Pont az olimpia után változott nagyon sokat a sportág, rövidebbek lettek a pályák, sokkal több ugratóval, emelkedővel és lejtmenettel. A mai és az a sport, amit én elkezdtem, két teljesen külön világ, de óriási élmény számomra, hogy ennek a fejlődésnek a részese lehettem.

Maraton és cross-country szakágban is nyert Eb-t, vébét és még megannyi versenyt. Melyik szakágat kedveli jobban?

Erre a kérdésre nem fogok tudni válaszolni. Szeretem a maraton hosszú távját, egyedül tekerni az erdőben, élvezni a csendet, a magányt.

Városi dzsungel olimpiai bajnokkal Fotó: Szabó Gábor- Origo

De szeretem a cross-countryt is, amikor ugyancsak kint vagyok a természetben, de egy csapatért küzdhetek, és sokkal intenzívebb a verseny. Mondjuk, ma már a maratonban is több a downhill-szakasz, és a két szakág néha olyan, mintha két különböző sportágról beszélnénk.

A sok siker mellett voltak nehézségei is, különösen a 2000 körüli években, amikor talán esélyesként volt lemondani egy olimpiai szereplésről.

1999-ben kezdődött, amikor rettentően túledzettem magam. Olyan, téli sportokban jártas szakemberekkel vettem magamat körül, akiknek semmilyen kerékpáros tapasztalatuk nem volt. Kipróbáltuk a magaslati kabint, de azt nem vették figyelembe, hogy például 15 kilométer sífutás időben hiába annyi, mint egy cross-country kerékpárverseny, a szervezetet sokkal jobban igénybe veszi.

Aminek szinte egyenes következménye volt, hogy mentálisan is a padlóra kerültem. 2000-ben próbáltam edzeni, elindultam pár versenyen, de a testem teljesen megadta magát, és akkor azt mondtam, hogy oké, ennek itt vége, feladom. A férjem (Kenneth Flesjaa, aki akkor már az edzője volt - a szerk.) viszont azt mondta, hogy nem adhatom fel ilyen könnyen azt, ami eddig az életem volt. Úgyhogy 2001-ben mindent elölről kezdtünk, de olyan szinten, hogy az egyetlen célunk az volt, hogy vissza tudjak ülni a biciklire, és újra örömet jelentsen a kerékpározás. Ekkor írtam alá az első szerződésemet a Meridával, akiknek megmondtam, hogy ne várjanak tőlem túl sokat eleinte,

2002-ben aztán már Eb-t és vébét nyertem, és utólag visszagondolva, szinte meseszerűnek tűnik, hogy azt követően, hogy teljesen összetörtem, mennyi mindent sikerült még elérnem. Tanulságos időszak volt.

Megszokott kép lett: Gunn Rita Dahle győzelmet hozott a Meridának Forrás: Lynn Sigel / Ego-Promotion/Lynn Sigel

Furcsán indult az önök kapcsolata: a Meridának pénze nem volt, önnek pedig eredményei, amikor egymás tenyerébe csaptak. Ehhez képest 17 éve él a kapcsolat.

Ez így igaz, de azt már az elején tudtuk, hogy mindkét fél számára adott a siker lehetősége. Kiváltságosnak érzem magam, hogy szinte a kezdetektől részese lehetek a Merida történetének, ahogy arra is büszke vagyok, hogy talán nincs még egy bringás, aki ilyen hosszú ideje van ugyanannál a márkánál.

A női Tour de France-szakaszgyőzelme és az országúti világbajnokságon elért eredmények hogy jönnek a képbe a karrierjében?

Mindig is szerettem az országúti versenyeket, de csak mint edzés, soha nem akartam komolyabban foglalkozni vele. Annyira azért nem szórakoztató, nem adja meg azt az örömöt, amit a mountain bike.

Lehet bármilyen a terep, Gunn-Rita Dahle nem ijed meg Fotó: Szabó Gábor- Origo

Minden elismerésem persze az országúti bringásoknak, hihetetlenül kemény munkát végeznek. Viszont, szerintem az is fontos, hogy az országúti kerékpározásban a hagyományok miatt sokkal nagyobb a különbség a férfiak és a nők elismertsége között. A hegyikerékpározás fiatal voltából adódóan viszont ez nem alakult ki.

És ez egy fontos aspektus, és büszke vagyok rá, hogy egy olyan sportágat képviselhetek, ahol azonos teljesítményért azonos elismerés jár.

Mi a helyzet a pályakerékpározással?

Ó, nem. Soha nem próbáltam. Halálosan unalmasnak tűnik körözgetni ugyanazon a pályán, miközben nálunk minden verseny más, még akkor is, ha sokadjára vagy ugyanazon a pályán. Máshogy van kitűzve, másmilyen az időjárás, valami mindig változik körülötted. És ettől lesz izgalmas.

Miért pont Olaszországban rendezik a Gunn-Rita Marathont, és miért nem Norvégiában?

Így alakult, és már múlt idő. Nagyon sokat jártam Olaszországba, szeretem az országot, sok szálon kötődöm oda. Volt ott egy nagyon lelkes bringás klub, akik ezt kitalálták, és csinálták éveken át. Egyszer talán majd otthon, Norvégiában is lesz egy ilyen verseny.

Hogy érzi, az ön sikerei hozzájárultak a sportág népszerűségének növekedéséhez Norvégiában?

Szeretem azt hinni, hogy igen, és talán ez így is van. Van nálunk egy Birkebeiner nevű verseny, ami az ország legnagyobb amatőr moutain bike-versenye.

És ezenkívül is számtalan egyre újabb versenyt rendeznek minden elképzelhető kategóriában.

A soknál is többet tett a mountainbike népszerűsítéséért Fotó: Szabó Gábor- Origo

Pályafutása során számtalan díjat kapott a sportpályán elért eredményekért. De van egy, a Tabuprisen (Tabu-díj), amit pont a pályán kívül mutatott helytállásáért kapott. Mesélne nekünk erről?

2003-ban kaptam, és arra az időszakra vezethető vissza, amikor a legmélyebb gödörben voltam. Azért kaptam meg, mert nyíltan felvállaltam a betegségemet, és minden azzal járó problémámat. Nagyon sokan vannak, akik nap mint nap úgy kelnek fel, hogy nincs értelme az életüknek, és éppen ezért éreztem úgy, hogy ki kell álljak a nyilvánosság elé a betegségemmel, felvállaljam ezt a dolgot. Stavangerben, ahol élek, minden májusban van egy konferencia, ami éppen erről szól, hogy legyünk sokkal nyitottabbak azok felé, akik mentális betegségekkel küzdenek.

Újságírást tanult az egyetemen. Szokott is írni?

A mai napig szeretek írni. Van például egy aláírt szerződésem, ami egy vagy két könyvre szól, de képtelen vagyok befejezni akár az elsőt is. Talán majd egyszer. De az az újságírás, amit én tanultam, már régen nem érvényes a mai világban.

Arra viszont nagyon jó volt, hogy miután beindult a karrierem, és nagyon sok újságíróval kerültem kapcsolatba, jól tudtam, hogy milyen a másik oldalon állni, még ha én magam nem is dolgoztam soha újságíróként.

Tavaly vonult vissza a versenyzéstől. Hiányoznak a versenyek, az adrenalin?

Nem mondom, hogy nem. Ma (pénteken - a szerk.) találkoztam Benkó Barbarával, akivel régóta ismerjük egymást, és amikor feljött, hogy milyen lesz az idei szezonja, bennem is megszólalt egy hang, hogy "hú, de jó lenne megint ott lenni".

Az mondjuk furcsa, hogy felmegyek egy lépcsőn és lihegek, mert ilyenre eddig soha nem volt példa. Egyelőre fura, hogy hétköznapi munkát végzek, és nem a napi négy-öt óra edzés teszi ki az időm nagy részét, de ebben is van egy csomó érdekes, izgalmas dolog. Az meg aztán a fenének sem hiányzik, hogy három fokban, szitáló esőben tekerjen a sárban órákig. És lehet minden mást csinálni, anélkül hogy a sérülésektől kellene félnem. Szóval, minden úgy van jól, ahogy éppen van.