Társoldalunk:

Fidel Castro és Che Guevara képe alatt izgultunk a magyar vívókért

2019.07.10. 12:08

Július 15. és 23. között Budapest rendezi meg az olimpiai kvalifikációs vívó-világbajnokságot. Ebből az alkalomból kértünk meg öt újságírót, hogy idézze fel a korábbi világbajnokságokkal kapcsolatos emlékeit. A szerző, a rádió és a televízió riportere, Gulyás László, aki majdnem vívónak állt, hogy aztán az 1966-os moszkvai vb-n végleg eldöntse: inkább riporter lesz.

Minden valamikor az 1960-as évek elején kezdődött. Pocakos kissrác nyitott be a Madách téren a BVSC vívótermébe. Szőkés haj, nyirkos tenyér. Suttogva kérdezte: N. Laci bácsit keresem, hol találom?
Én lennék - válaszolja a sűrű-hajú, szilvakék öltönyös, nyikorgó bőrtalpú cipőben, remekül megkötött nyakkendővel, s makulátlan fehér ingben előttem – szó szerint tornyosuló – úr.

Mondom, ki vagyok, már hallott felőlem, mutatja hova menjek a kis tornazsákommal, hol öltözzek át. Megteszem, tornasorba állunk – csupa nekem idegen gyerekkel együtt – nekiállunk tornázni, futni. Húsz perc után váltás. Érkezik egy alacsony, vastag bőrmellényben – plasztronban – szigorú tekintetű, katonás hangú bácsi, akinek kezében egy – később tudom már kard -, sorbanállás, lépés, kitörés, szúrás. Csináljuk vagy százszor.

Csinálom én is vagy egy éven át, de nem túl lelkesen, hiszen a rossz láb, vagy kéztartás büntetése egy-egy odacsapás, combra, karra. Megy haza kicsit duci srác és mindene sajog. Csinálja tovább a fene, ha ez a vívás. Így lett vége a karriernek, legalábbis a páston.

Mindjárt 1966-ot mutat a naptár. Édesapám félrevon, elárulja: elvisz Moszkvába a vívó világbajnokágra. Ami még csábítóbb volt: az utazás, az ajándék, nem kötődött pl. bizonyítványhoz. Jött, csak úgy.
Ülök a Luzsnyiki sportcsarnokban a pástok mellett, hiszen magam is csapattag lettem: tegezhetem azokat, akikről a sportújságban csak olvastam, a rádióban hallgattam, akikért még korábban szorítottam.

Újságírók egy csoportja 1966-ban a moszkvai Vörös téren. Ebben az évben a szovejt főrváros rendezte meg a vívó-világbajnokságotForrás: Sputnik/Dmitry

A kardcsapat nyert. Csoda volt közelről látni a sikert. Látom a színházat, érzem a feszültséget, figyelem, tanulom a vívást, kezdem sajnálni, hogy miért is nem bírtam jobban a combra vágást, a sok kitörést. Sic transit gloria mundi. Szóval a színház: akkoriban még szó sem volt – kardban – találatjelzőről. Négy oldalzsűri ácsorgott a pást mellett, középen meg a döntnök. Viták, ki kezdeményezett, ki vágott „elő", kiabálás, csodálkozás, gúnyos kacajok. Színház az egész világ. Ekkor magam sem gondoltam, hogy évtizedek múltán ott lehetek világbajnokságokon, olimpiákon, s közvetíthetem a versenyeket.

A 2000-res sydney-i olimpia után – ahol Nagy Tímea női párbajtőrben aranyérmet nyert – utazunk Nimes-be, Franciaországba. Móna István vezetett, előttünk száguld Kovács Tamás korábbi szövetségi kapitány, „civilben" kardozó. Két hosszú nap, sok beszélgetés, sok tanulság. Szemünk, szánk tágult, s tátva maradt: a döntőket a város római kori amfiteátrumában rendezték, amelyet befedtek, magam az kétezer éves páholyból közvetítettem. (Még szerencse, hogy tógát nem kellett ölteni.)

Amfiteátrum Nimes-ben, ahol a 2001-es vívó-világbajnokság döntőit rendeztékForrás: AFP/Pascal Guyot

A férfi párbajtőrcsapat döntőbe került: és ott nyert is. Imre Géza, Kulcsár Krisztián, Kovács Iván, Fekete Attila legyőzték az észteket. Álltak a páston egymással szemben, és semmi nem történt. Fütty, pfújjolás a nézőtérről, kit érdekel, vezetünk, nyerünk. (Jelzem ezt követően hozták azt a döntést, hogy amennyiben a versenyzők a páston nem hajlandók akciót kezdeni, akkor leléptetik őket.)

Móna István mondta: induljunk haza, mert lehet, hogy két napon át nem szabadulunk, ha visszamegyünk a szállodába. Megértettem, hazaindultunk. Ja, és majdnem elfeledtem: Ferjancsik, Fodor, Nemcsik és Lengyel kardcsapat ezüstérmet nyert. Kikapott a döntőben az oroszoktól. Ami tetézte az élményt: megint egy szállóban lakhattam a versenyzőkkel, sokat beszélgethettem velük, jobban megismertem őket, még jobban sajnáltam magam: miért is nem maradtam ott a Madách téren.

A 2002-es lisszaboni vívó-világbajnokság magyar-orosz női kardcsapat döntője. Az oroszok nyertekForrás: AFP/Jacques Demarthon

A következő év, a következő világbajnokság, a következő helyszín Lisszabon. A csarnok a hatalmas, az öblön átívelő híd lábánál, a túloldalon a portugál főváros egyik jelképe: a Krisztus szobor. Hunyadi László operatőr kollégámmal állunk a négy pást között, s készítjük a felvételeket. A női párbajtőrcsapat - Mincza Ildikó, Hormay Adrienn, Király Hajnalka, Tóth Hajnalka – nyert. Mi pedig uccu taxiba, előbb érünk a hotelbe, hogy fogadjuk a könnyes szemű, de mosolygós hölgyeket. Élmény, meghatottság, ja és egy csodálatos mediterrán jellegű torta. Hatalmas szeletet érdemeltünk ki mi is.

Ismét eltelt tizenkét hónap. A színhely Kuba, Havanna. A döntők egy hatalmas, de kissé idejétmúlt csarnokban. Fidel (Castro) és Che (Guevara) képei a falon, nem kis méretben. Monumentálisak, mind a ketten. Erről eszembe jutott a feleségem, aki mesélt erről, amikor Kubában – a tornán jól szerepelve – kijutottak a Los Angeles-i olimpia kosárlabda tornájára. Amikor felszálltak a Havanna-Zürich repülőgépre, még olimpiai résztvevőnek hitték magukat. Mire leszálltak a svájci városban, már biztos volt, hogy nem utazhatnak Los Angelesbe. Hívom, mondom mit látok. Elképedve mondja: „Fidel ott ült a képek alatt, amikor megvertük a kubaiakat".

Fidel Castro és Che GuevaraForrás: AFP/Roberto Salas

Amúgy meg néző alig volt, izgalom sok, hiszen Ferjancsik Domonkos harmadik lett. Bánkódtam, hiszen az olimpián láttam Ferjancsikot a négy között veszíteni. Most itt is.

A fene gondolta volna, ott a párizsi repülőtéren visszafelé Havannából, hogy kilenc éve múltán szaladgálhatok ismét eredmények, interjúk után a pástok között. 2013, Budapest, világbajnokság. A londoni olimpia után Szilágyi Áron győzelme, s azt követő egymagamban könnyezés után. 2013-ban Novotny Zoltánnal együtt közvetítettünk. Ez már rádió. Ismét egy világbajnokság, amely többet vártunk, kevesebbet kaptunk kategória. A mindig visszafogott Szilágyi Áron arcáról a bronzérem átvétele után sem lehetett leolvasni, csalódott-e, vagy sem. Sokan éppen London miatt itt is győzelmet vártak tőle. Persze az a hangulat, amelyet a nézők varázsoltak a SYMA Csarnokba többeket tett visszafogottá, illetve tapsoló, őrjöngő egyénné. Feledhetetlen percek, hiszen egy-egy vereség után is percekig tapsolták a magyarokat, alátámasztandó a régi mondást: emelt fővel veszíteni piciny, szelet a dicsőségből.

Szász Emese a 2016-os riói olimpián aranyérmet nyert, a 2013-as budapesti vb-n bronzotForrás: MTI/Czeglédi Zsolt

Szász Emese: ismerem régről, még abból a korából, amikor „csak" tehetségnek tartották, abból a korából, amikor Kulcsár Győző kolbászkóstoló versenyt tartott a Honvéd teremben a Dózsa György úton. Akkor mondta Emesének előttem: vedd még komolyabban. Komolyabban vette, így mester és tanítványa ölelkezett Rióban az olimpiai döntő után. 2013-ban Budapesten Szász Emese harmadik lett. Vagy ott van Imre Géza veresége, a kardcsapat nem jutott négy közé, egyéniben nincs férfi párbajtőröző a négy között.

Bay Béla, a legendás vívókapitány elé állt az egyik versenyzője, aki kimaradt a csapatból, s így panaszkodott: „Tudja Béla bácsi mennyit veszítek én ezért?" Mire a válasz:

Fiam én 1949-ben az államosításkor 5000 hektár erdőt vesztettem, mégis itt vagyok."

Következik a 2019-es budapesti vívó-világbajnokság. Én pedig még mindig itt vagyok.