Társoldalunk:

A bal karját fel sem tudta emelni, mégis olimpiai bajnok lett

2019.07.23. 12:55

Kedden befejeződik Budapesten az olimpiai kvalifikációs vívó-világbajnokság, ahol a magyarok 1 arany (Siklósi Gergely) és 2 ezüstérmet (Szatmári András, férfi kardcsapat) nyertek. A 21 éves Siklósi Gergely viszi tehát tovább a magyar férfi párbajtőrvívás lángját, amelyet a nagy elődök sikeresen őriztek. Róluk, a nagy elődökről szól Dávid Sándor írása, az Origo ezzel a művel köszön el a budapesti vívó vb-től.

Mi lovon jöttünk, helyes kis huculokon, karddal, vagy inkább ívelt pengéjű szablyával a kezünkben, íjjal a hátunkon (de ez most nem fontos), tehát világos, hogy néhány száz évvel később, már a modernebb világban is a kard volt az istenünk, azt imádtuk-imádjuk annak ellenére, hogy ez a gyilok nem éppen a gyalog harcosok fegyvere, szúrni pedig alig lehet vele. Nekünk pedig közben le kellett szállnunk (az akkor még) nem túl magas lovainkról.

Közben a művelt nyugat, miután rájött, hogy azokat a fantasztikus göncöket, meg vasakat karddal átvágni majdnem lehetetlen, amelyeket akkoriban a férfiemberek viseltek harisnyába bújtatott nyeszlett lábaik felett. Kifejlesztették tehát a megfelelő fegyvert, amely majdnem kard, de egyenes és főleg szúrni lehet vele, mert hegyes, mint a tű, még a páncél rései közt is beszalad, meg a hónaljába is az ellennek.(Csak név nélkül szúrom itt közbe azt a Sportcsarnokunkban, edzésen megtörtént esetet, amikor két párbajtőrvívónk összeszúrt, mindketten felálltak a kitörésből, és csak akkor kapott az egyik a nyakához: Hűűű, Te, ez bennem járt" – mondta és azzal összeesett.

Dr. Fenyvesi Csaba, aki megmentette vívóvtársa életétForrás: MTI/Kovács Gyula

Mert ellenfele párbajtőre tényleg megjárta a belsejét. Bement a nyakánál, eltalálta az aortáját a szíve bejáratánál és azt eltépte az Y-elágazásnál, majd tovább ment és oldalt kijött, mielőtt a gazdája visszahúzta volna. Ez az akció végül szerencsésen végződött, mert ott volt, edzésen Fenyvesi Csaba orvosnövendék, (a későbbi többszörös olimpiai és világbajnok), aki halálos nyugalommal, két mutatóujjával bedugta a két lyukat, a bemenetit, meg a kimenetit, és addig tartotta a dugókat, amíg a mentők megérkeztek. A sebesült megmenekült, ha jól tudom még ma is boldogan él Ausztráliában, ahova később elköltözött.

Szóval ez a fegyver lett a spádé, epée, degen, attól függően ki hogyan szólítja. Mi a sportban párbajtőrnek mondjuk, és ennél tökéletesebben semmi nem fejezi ki ennek a szálfegyvernek a lényegét. Nincsenek hülye társasági szabályok, hogy ki vághat először, meg ki indult először, és hol találta el a másikat. Hanem találati felület az egész test, ha mind a ketten találnak, akkor mind a ketten megsebesülnek. Ez nem lány nevelde, hanem párbaj, aki kapja, marja, éppen csak kiütni nem szabad az ellenfelet, vagy megtaposni. (Azért előfordul az is. A szovjet Guram Kosztava Fenyvesit Montrealban, Csaba első világbajnokságán, 1967-ben a fegyveres kezével alányúlva kidobta a pástról, majd keresztülgyalogolt rajta, miután nem tudta lelépésre kényszeríteni a pást végében.) A tőr, csak mint a spádé edzőfegyvere született meg, ehhez mérten kezesebb jószág, és sokáig úgy gondolták játékosabb is.

Vass Imre mesteredző (b3) eligazítást tart a római olimpiára készülő Bárány Árpád, Fülöp Mihály (b1-b2), Gábor Tamás, Czvikovszky Ferenc, Kausz István, Sákovics József (j4-j1) párbajtőrözőknek az edzésenForrás: MTI/Mikó László

Most már megvan a fegyver, és megvan az indok is, hogy mi büszke magyarok miért hanyagoltuk el a kard mellett ezt a fegyvert meg egy kissé még a tőrt is. ami persze nem jelenti azt, hogy nem akadt már a sportvívás korai szakaszában néhány különc honfitársunk, aki a párbajtőrt is kézbe vette, nem csak a kardot. Igen jó neveket találunk eleink között: Hajdú János, dr. Rozgonyi György (becenevén Bőrharisnya), Hennyei Imre (azaz Cumpus, az egyetlen magyar vadászpilóta, aki angol bombázó légierődöt lőtt le a második világháborúban, majd közkívánatra ő vezette a londoni olimpiára utazó magyar csapat gépét.)

Közülük a legsikeresebb a szintén közkedvelt Dunay Pál (Pali) bátyánk volt, aki Varsóban (1934) a világ, de főleg a magyarok meglepetésére megnyerte az Európa-bajnokságot (hozzá kell tennem, hogy ez csak a mai modern, okoskodó bürokraták szerint, akik mindig mindent jobban tudnak, Európa-bajnokság. Akik ezzel ezeket a régi Európa-bajnokságokat, amelyek a valóságban az akkori vívóvilág bajnokságai voltak, és a korábbi FIE (Nemzetközi Vívószövetség), világbajnokságnak ismerte el, most egy szintre „húzták le" azoknak az újabb kori, „másodosztályú" Európa-bajnokságoknak a színvonalára, amelyeket az olaszok találtak ki kétségbeesésükben, a nyolcvanas években, amikor a világbajnokságokon nem tudtak érmeket nyerni.

Pali bátyám tehát nekem az első párbajtőr világbajnokunk, ha tetszik ez másoknak, ha nem. Ott a helyszínen már a csapattársainak sem igen tetszett. A Nemzeti Sport némileg fanyalogva írta, hogy: Nem vitatható talán az sem, hogy Dunay csak a gépzsűri, a teljesen igazságos bíráskodás mellett győzhetett." (Tudni való, hogy párbajtőrben már 1933-ban a budapesti EB-n bevezették a találatjelző gépet.) .De leírták azt is: "Győzelme talán kitörli az emberekből azt a hitet, hogy a magyar temperamentum nem való az epée-re!"

Hajdu János szerint pedig:

Dunaynak nem volt valami kiváló a technikája, és szorgalma sem nagy, de kiváló tehetség volt! Úgy nyerte a nagy versenyt, mintha iskolás fiúkkal vívott volna."

Karikalábú (lóra termett, ahogy mondják) apró termetű (arról a 190 centiről legalább is, ahonnan mi néztük), huncut szemű, örök vidám, minden tréfára kész, nyughatatlan ember volt, szívta a kurta szárú pipáját és élvezte az életet. És idős korában se lehetett könnyen megverni.

Volt tehát előzménye annak a robbanásszerű fejlődésnek, amely a világháború után következett be a magyar vívásban. A korábbi cikkemben már érintettem, itt csak röviden utalok rá: a magyar vívás nagy szerencséje az volt, hogy a sportvezetés, értékén kezelte ezt a fehér sportágat. Továbbá, hogy Elek Ilona csodálatos érzékkel dr. Bay Bélát választotta mesterének, majd mind a többiek közfelkiáltással állami edzőnek. Az akkori helyzetben ugyanis éppen ez a tanult, kemény, magasan képzett vívó civil kellett erre a posztra. Nekem nem lehet célom „Bay-t az edzőt" méltatni, már csak azért sem, mert a mesterem volt, tehát nem lenne illő. De ezt megtették már sokan mások, és kapott az öreg eleget, hideget és meleget, azt viszont nem tudják soha elvitatni tőle, hogy ott legyen a nagy magyar vívómesterek Pantheonjában (ami persze nincs), Grentsér dr. Borsódy, Santelli mellett. Többek között, mert egyik első dolga volt (mint, többek között, háromszoros magyar párbajtőrbajnoknak) felhozni a kard szintjére ezt az addig kissé lenézett fegyvernemet.

A kép jobb oldalán Bay Béla mesteredzőForrás: BEAC

Azonnal meg is találta az elképzeléséhez megfelelő szakembereket. Első lépésben doktor Duronelly Lászlót, aki a Santelli melletti mesterkedést hagyta ott a párbajtőrvívásért, és lett főiskolai tanár (a fia, Róbert is vívómester lett a jogászkodás mellett.) A professzort azonban a hirtelen halál ragadta el, mielőtt komolyan munkába kezdhetett volna, így aztán a Vass Imre (az Atya) lépett azonnal helyébe, és lett évtizedekre valóban atyja a következő párbajtőr nemzedékeknek.

Ekkor azonban már valóban új szelek fújtak párbajtőrben. A háború előtti fiatalokból, és a közben jelentkező még fiatalabbakból egy olyan erős gárda, sőt csapat alakult ki, amely hajszál híján többször is eljutott már a világbajnoki aranyig is. Ennek a gárdának volt egyik vezéralakja Rerrich Béla, (Póczi), aki mindent tudott a párbajtőrvívásról, (amellett, hogy ügyvéd volt és legalább négy nyelven beszélt), és ha csak egy jottányival kevésbé ideges versenyző lett volna, ma sokszoros világ-, és olimpiai bajnokként beszélhetnék róla. Így csak azt mondhatom, hogy ötvenhatban még nekem is ifjúsági kapitányom volt, de aztán átnyergelt Stockholmba, olimpiai bajnokot csinált öttusában Fermből, majd olyan párbajtőr gárdát hozott össze a svédeknek, amely képes volt legyőzni még a mi évtizedig verhetetlen, Kulcsár, Nemre, Fenyvesi vezette gárdánkat is.

Ebben a magyar csapatban, (Rerrich, Balthazár Lajos, Berzsenyi Barna, Bárány Árpád, Czvikovszky Ferenc, Gábor Tamás, Kausz István) amely nem teljesen ebben az összeállításban Párizsban (1957) elcsípte már az ezüstérmet, sőt, az újonc Bárány Árpád az egyéni ezüstöt is, benne volt a már korábban ezüstös Bezsenyi („tisztelendő úr"), az olimpiai negyedik Balthazár (Leó), csak az első egyéni világbajnokunk, Sákovics József nem, mert akkor éppen Amerikában „turnézott" feleségével Dömölky Lidiával. Ezt a nagy sikert azonban elhalványította a férfi tőrcsapat és Fülöp Mihály egyéni aranya, az a csoda, ami azóta sem ismétlődött meg soha.

Amíg Sákovics nincs itthon, addig nyugodtan elmondhatom, hogy fénykorában, (s amíg élt végig fénykora volt), sokunknak ő volt a követendő példa, a nagy idol. Csodálatos vívó volt, puha, gyors, mint egy leopárd, könnyed és elegáns, ha belenéztél a félárbocra eresztett szempillái alól alig látható szemébe, azt hitted alszik, bóbiskol ott veled szemben, de ez volt az utolsó gondolatod, mert már meg is szúrt, mehettél kezet fogni. Egy szó, mint száz: életművész volt. És sajnos megismételhetetlen. Később, a nagy párbajtőrháború idején (1963-1967) Kutas István leválttatta Bayt, és helyébe Sákovicsot tette szövetségi kapitánynak, (egyszersmind mellém a Népsporthoz slapajnak, hadd tanuljon a gyerek), így aztán Sákovics lett a vívás történetének talán legsikeresebb kapitánya, mert a tokiói olimpián elveszítettük ugyan a kardcsapatversenyt, de egyéniben nyert Pézsa, akit Sákovics vitt ki az eredetileg jelölt, de fegyelmezetlen Meszéna helyett, és nyertek a lányok, nyert Rejtő Ildikó, és nyert a párbajtőrcsapat!

Sákovics József, aki minden idők legsikeresebb szövetségi kapitánya lettForrás: MTI/Seidner Zoltán

Ez éppen négy arany. A csúcs.

Ekkor a lapomban, persze itthonról, és az említett háború kellős közepén, amikor a fussunk, vagy ne fussunk volt az élet-halál kérdése (Kutas szerint futni kellett, Bay szerint, ha napi hat órát vív valaki, utána azt csinálhat, amit akar. Futhat, tornázhat) én azt találtam írni a döntőről, hogy a fiatalok (Nemere és Kulcsár) nagyszerűen egészítették ki az öregeket (Kausz, Gábor, Bárány), miközben az igazság, hogy Nemeréék vitték a hátukon a csapatot a döntőben. De így viszont csak az ő, életük végéig tartó cikizésüknek voltam kitéve.

Sákovics kissé magával ragadott, most egy lépést hátra kell lépnem. Mert még véletlenül sem hagyhatom ki Kausz Istvánt, aki ötvenkilencben elindította a magyar párbajtőrvívás forradalmát, a Habarov elleni győzelmével. És aki két évvel később hajszál híján itthon maradt a világbajnokságról, Buenos Airesből. Ha jó emlékszem vakbéllel operálták közvetlenül a világbajnokság előtt, és ha ő maga is nem sebész véletlenül, olyan orvost nem talált volna, aki kiengedi a friss sebével a világbajnokságra. Ő azonban megszavazta magának a szabad kártyát.

Meg kell jegyeznem, hogy az igen szűk utazó keret miatt, hogy Kausz vállalta a veszélyt, Gábor Tamásnak itthon kellett volna maradnia. Kutas azonban, mint csapatvezető, itthon maradt, hogy az ő helyén Gábor Tamás is kimehessen. Úri dolog volt, mondta Bay Béla. A magyar csapat viszont vízum nélkül érkezett Buenos Airesbe, és mire kirakodtak, gyakorlatilag már indulhattak volna haza, mert a határőrség hajthatatlan volt. Amíg viszont vitatkoztak, Bay doktor elbeszélgetett egykori BEAC-os vívóbarátjával, Rajczy Imrével, a világbajnoki szintű egykori kardvívónkkal, akivel az utasítások szerint szóba sem szabadott volna állniuk, de akinek (milyen véletlen!) a barátja volt a belügyminiszter. Így aztán, azzal ért véget a vita, hogy haza helyett a hotelba mehettek a vívóink. Ez is úri dolog volt. De ezt nem mondta senki.

Sákovics József, Kausz István, Bárány Árpád, Gábor Tamás, Kulcsár Győző és B. Nagy Pál (b-j), a Buenos Aires-i vívó világbajnokságra készülő magyar párbajtőr válogatott tagjai.Forrás: MTI/Petrovits László

A következő úri dolog azonban az volt, hogy a két párbajtőrvívó úgy vívott, mint az álom. Kausz a szokott száraz, letisztult, kemény, egyenes vívását, hozta, Gábor meg a csontos könyökét, a nyeszlett, de betonerős karját és az eszét. Kausz a bal kezével ugyan titokban meg-megtapogatta a friss heget, hogy rendben van-e, de a vívásán nem látszott a vakbél kaland. Simán nyerte az aranyat, Gábor előtt!

Mire Párizsba ért a világbajnokság (1965), a párbajtőr háború is kiteljesedett. Az öregek egyre nehezebben bírták a kiegészítő sportos, futásos kemény edzéseket, ezzel szemben Nemere vasból, vagy egy gránittömbből volt, Kulcsár Győző pedig mindent kibírt, mint egy növésben lévő kölyökkutya, (ez volt a beceneve is. Kutya), egyre nagyobb volt a szájuk, és egyre gyakrabban nyitották tágra és kapcsoltak a legnagyobb hangerőre. Tény, hogy a magyar vívócsapat annyi óvást hozott össze, benne a leszerepelt kardozókkal, hogy az akkori vívóelnökünk, Kovács Pali bácsi az utolsó óvásunknál, amit a versenyzők miatt kénytelen volt beadni, azt kérte a Directoire Technique-ben ülő Balthazártól: Leókám, ha elbuknánk, próbáld visszakérni a pénzt, mert ez az utolsó fillérünk."

Elég siralmasan álltunk. Én Sákovics Öcsivel heverésztem a sportszer raktárban, büdös tornaszőnyegeken, és próbáltam lelket verni belé, akinek igencsak tele volt már a hócipője, meg más is a kapitánysággal, főleg azzal, hogy még a barátai sem, sőt főleg azok nem hallgatnak rá szinte semmiben. Például az öregek közül senki sem volt hajlandó a döntőbe kerül Nemerével, a kezdet előtt bemelegíteni. (Végül talán Kausz mégis levetkőzött.)

És eljött a nagy pillanat. A döntőben, Bill Hoskyns-szal az élen csupa világnagyság, ezer fénnyel ragyog a pást, amikor szólítják Nemerét. És érkezik Zoli. Mint a bika az arénába. Még hangosan fújtat is, a szeme villámlik, az ember legszívesebben Toldiért kiáltana, fölér, körbenéz, tiszteleg, biztos, hogy nincs egészen magánál. Ilyet ott, alighanem még senki se látott. Addig én sem.

Aztán elkezdődött. Amikor szólították Nemerét bejött, úgy, mint fent. Néhány percig vacakolt, győzött, és lement. Aztán megint és megint elölről, amíg vége nem lett. Lelépett mindenkit. Egyéni világbajnok Nemere Zoltán. Ez az, ami a másik fenegyereknek, Kulcsár Győzőnek soha nem sikerült. Az olimpia igen. Ez nem. De azért vele folytatom. Kulcsár Győzővel. Mert ha valaki netán nem tudná, vívásban az olimpiai bajnokok megkapják a világbajnoknak járó lila szalagot is – mert nálunk az olimpiai egyben világbajnokság is. Teljes joggal. (Feltéve, hogy még mindig így van, ha csak egy modern elme ezt is meg nem változtatta.)

Az olimpiai bajnok férfi párbajtőr csapat tagjai: B. Nagy Pál, Schmitt Pál, Kulcsár Győző, Fenyvesi Csaba és Nemere Zoltán (b-j) vívók csapatképe az eredményhirdetés után az 1968-as mexikói olimpiánForrás: MTI/UPI-OL/-

Őket, kettőjüket, (plusz még jó ideig Schmitt Palit) Vass Imre nevelte, később persze, amikor már teljes erejét a nagyok követelték, átengedte más mestereknek. És valóban apjuk, akarom mondani Atyjuk is volt, nem csak mesterük. Külön-külön olyanok voltak, mint a tűz és a víz, együtt viszont, mint a sziámi ikrek, egy szív, egy máj (bár ebből több is jó lett volna, tekintettel az a betűs italokra, tudják, a bor, a sör, a...), de két külön ravasz, okos, agy.

Nemerét, mint mondtam, egy darab sziklából robbanthatták, Győző pedig laza, törékenynek látszó, és játékos alkat. Nemere vívása kevés mozgásra, vasmarkú védésekre és visszaszúrásokra épült, Kulcsáré pedig egy zsonglőr minden tudományára, utolérhetetlen játékosság, szellem és persze gyorsaság. Ezért volt ő a legnagyobb, az utolérhetetlen. Valamiért mégis Nemere Zoli volt a csapatban az archimédeszi pont. Mert ő, Győzővel ellentétben soha egyetlen játékos pillanatra sem hagyott ki. A mexikói olimpia a csapaté, egyéniben pedig Kulcsár Győzőé volt.

Az ezüstérmes szovjet Grigorij Krissz, az aranyérmes Kulcsár Győző és a bronzérmes olasz Gianluigi Saccaro (b-j) vívók állnak a dobogón a férfi párbajtőr egyéni versenyének eredményhirdetésén 1968. október 23-án MexikóvárosbanForrás: MTI/UPI-OL/-

Annak ellenére, hogy a bal hóna alatt egy irdatlan nagy kelés nőtt, belázasodott, nem tudta megemelni a karját. A balt. De jobbal vívott. A fölkötött kar ennek ellenére némi jóérzéssel töltötte el az ellenfeleket, és talán még egy kis együttérzést is keltett némelyikükben. De vesztükre. Kulcsár úgy, sőt jobban vívott, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Hol lázasan, hol nem végig bírta az éjjel fél tizenkettőig tartó versenyt, és megnyerte első egyéni olimpiai aranyérmét. A kölyökkutya. Akiről persze sokkal többet is lehet tudni, mert az élete nyitott könyv – amelyet Kő András írt meg igen jól.

Ezt pedig azért mondom, mert ránéztem a számlálóra, amely azt mutatja, hogy azonnal el kell ejtenem a tollamat, egy betűvel se többet, pedig hány világbajnokunk van még hátra. Fenyvesi Csabáról jó, róla is van könyv, azt én írtam. De például szegény Pap Jenő? Bay egyik kései tanítványa. A fekete szakállával, a sokdioptriás szemüvegével, a szálfa alakjával, félelmetes eszével. Ahogy a világbajnokság előtt följárt Pucokszállásra, Bay vadászterületének apró vadászházába iskolázni. Az öreget ugyanis abban az időben nem lehetett volna levonszolni sem onnan, mert vagy a szarvasok jöttek és az őzek mentek, vagy fordítva. De a tanítványát sem hagyhatta ebek harmincadjára, tehát Jenőke járt föl hozzá iskolázni. Somogyba.

A százéves vadászház ebédlőjébe. Fölhajtott szőnyeg, roskadozó padló, porfelhő minden kitörésnél, és Bay minden mennyiségben, keményen okítva a gyereket. És tessék, Pap Jenő is világbajnok lett. Meg sokan mások persze, akikre most nem jutott idő, vagy hely. De arra talán jó lesz ez a néhány sor, hogy megtudjuk, miből lesz, azaz lett a cserebogár, azaz a magyar párbajtőrvívás, amely az elmúlt évtizedek során már annyiszor megmentette a magyar vívósportot az eredményeivel. Mint most is, néhány napja. A legújabb világbajnokával, a 21 éves Siklósi Gergellyel. Jó érzés látni, tudni, hogy a gyerekek őrzik a lángot. És amíg így van, az jó.