Társoldalunk:

Úgy nem lehet olimpiát elveszteni, ahogy Földi Imre tette

2020.02.12. 06:00

2020. július 24-én kezdődnek el Tokióban a XXXII. nyári olimpiai játékok. Az olimpia évében az Origo Sport új sorozattal jelentkezik, az Én olimpiám címmel. Ebben öt kiváló újságíró, Dávid Sándor, Gulyás László, Novotny Zoltán, Radnóti László és Török László ír meg olyan történeteket, amelyeket személyesen élt át azokon az olimpiákon, amelyeken a helyszínről tudósított. Dávid Sándor mexikóvárosi emlékeinek harmadik része következik.

Ha eddig nem mondtam volna, a mexikói olimpia volt az első világverseny, amelyen kötelező volt a doppingvizsgálat. Ekkor még amolyan úri módon ment, hogy minden résztvevőnek alá kellett írnia egy nyilatkozatot, hogy nem él ajzószerekkel, és aláveti magát a doppingvizsgálatoknak. Ma ettől már fényévnyire vagyunk, semmi önkéntesség, csak durr bele!

Előző írásomban már érzékeltettem ezeknek a vizsgálatoknak a báját, a Nemere–Krissz vívócsörte kapcsán, amely könnyen lehetett volna egy aranyérmünk temetője. És itt engedjenek meg egy kis kitérőt. Mert nem csak a vizsgálat ment úri módon, hanem többnyire békebeli, régi vágású úriemberek voltak a szereplői is, mármint a vezetői vonalon. Azt ugyan nem állíthatom, hogy Lev Szajcsuk akármilyen rendes ember volt is, mert az volt, a cári udvar etikettje alapján tekintett el az újbóli vizsgálattól. Az viszont tény, hogy a másik két úr, Pierre Ferri és doktor Bay Béla véleménye megegyezett abban, (ezt maguk mondták 1970-ben Ankarában a világbajnokságon), hogy ez az egész pisiltetés „nem úri dolog!", tehát nem értenek vele egyet.

A dopping árnyéka az 1968-as mexikói olimpiára is rávetültForrás: AFP/Staff

Viszont szabály, amit be kell tartani. Bay doktor hosszabban is kifejtette: Vagy tud vívni valaki, vagy nem. Ha nem, akkor ihat amennyit akar, attól még nem tanul meg."

Mexikóban a legnagyobb botrányt ebben a tárgyban a svéd öttusázóknak sikerült összehozniuk, akiknek a vívómestere magyar volt, doktor Rerrich Béla (néhány évvel korábban még az én csapatvezetőm is, Luxemburgban), akinek Björn Ferm is köszönhette, hogy sikerült legyőznie Balczó Andrást, meg az egész párbajtőrcsapatuk, hogy Mexikóban még nem, de néhány év múlva már legyőzte a világverő magyar gárdát.

Itt egyelőre néhány doboz/üveg sörrel buktak le a svédek, különösen a legnagyobb csibész Jacobson (tündéri fickó), de azt úgy csinálta, hogy az ellenőrzés az antialkoholista liga elnökének a fiát, Hans-Gunnar Liljenwallt találja bűnösnek, hogy értelme is legyen a bulinak. Nevezetesen, a sajtó jóvoltából egész Svédország dühöngött, az öttusa új nevet kapott és SÖRTUSA (ÖLKAMP) lett belőle, valamint ugrott a harmadik helyük, visszakérték tőlük a bronzérmeket. Csak Jacobsonét nem kapták vissza soha, semmilyen sürgetés árán sem. Ő azonnal elutazott haza, és amikor mondták, hogy nem baj, küldje vissza az érmet, arra is volt válasza:

„Nem megy, mert azt légipostán már elküldtem a nagymamámnak."
„Hát kérje vissza tőle!"
„Nem lehet, mert a postagép lezuhant és tengerbe veszett az egész rakománya."

Ez az ügy ma is itt tart. Sajnos Jacobson már régen, nagyon fiatalon elbúcsúzott ettől az árnyékvilágtól. De nem csak a Jacobson félék élték a világukat Mexikóvárosban.

Például a mi sportlövőink is úgy berendezkedtek az ottani életre, mintha soha nem is szándékoznának onnan többet eljönni. Tényleg otthon érezték magukat. Közben persze ott volt mindenkinek a maga napi robotja: edzés, edzés, edzés az első két héten át, készülés a nagy napra, amikor majd beindul a gépezet, megkezdődnek a versenyek. Kezdtek megkomolyodni az arcok, keményedni a pillantások.

Talán csak a sportlövők alapvetően vidám, kiegyensúlyozott hangulata nem változott egy jottányit sem. Kisgyörgy Lajos, azaz Gyuri bácsi fiai vitathatatlanul a magyar csapat legkiegyensúlyozottabb lelkületű, idegzetű társasága voltak. Szerinte a puskások miatt. Hogy miért azt is elmondta, de erre kitérni most nincs elég tér, de én akkor is elhittem neki, most is úgy vélem igaza volt, és van. A lényeg: ez a viszonylag népes társaság már az előző évben is jól belakta Mexikóvárost, barátokat szerzett, megszokta a klímát, kialakította a saját életformáját, itt, a messzi távolban. Egy egész bérház egy emeletét, meg a teljes pincéjét sajátították ki a sok technikai cuccuk miatt, no meg, hogy legyen egy társalgójuk is, ahol a megbeszéléseket lehet tartani. De főként itt adott naponta nagyszerű műsort a Hammerl-Kun duó (Hammerl László puskás olimpiai bajnok, és Kun Szilárd olimpiai ezüstérmes gyorstüzelő pisztolyos) a közönség zajos ünneplése közben. Fergeteges gitárzene, varázslatos énekhangok ez a rövid vélemény.

Mexikói barátjuktól most is kaptak kölcsön állandó használatra egy kis Renault Dauphint, ez megoldotta közlekedési gondjaikat, (naponta be a Zacalo-ra és vissza), és azt, hogy egyéb ügyeiket (totó, lottó, lóverseny, egyéb fogadások, bevásárlások stb.) fennakadás nélkül intézni tudják. Amikor netán ráértem, engem is azonnal körükbe fogadtak, beszállhattam a közös lottóba, és amikor Tolucába mentünk a piacra, akkor még a Renault-ot is kicserélték a tulajjal a nagy amerikai kocsijára, hogy én is beleférjek. Más kérdés, hogy visszafelé, a hegyekre fölfelé, még a nagy amerikai dög is alig tudott fölmászni a hegyoldalon.

A Renault Dauphin volt a magyar sportlövő-válogatott kocsija az 1968-as mexikói olimpiánForrás: Origo

Ezt a kispolgári csendet is megtörte azonban hamar a versenyek kezdete. És ha valakiknek messzire kellett menniük, hát nekik volt mit utazniuk nap, mint nap. Mert a lőtér, a Zacatenco éppen a város másik végén is túl, úgy hatvan kilométernyire, a kopasz kőhegyek között volt található, embernyi kaktuszok tövében. Ott bekkeltem néhányszor én is naphosszat a kopasz, köves, kaktuszos dombok között lévő lőtéren, (hatalmas terület), és életemben először ott láttam skeet-et lőni. Egy ruhásszekrény méterű kanadai, Donald Sanderlin (barna bőrkabátban, hatalmas, juharleveles zászlóval a hátán) lövöldözött jobbra-balra, repültek a korongok, a távolból pedig jól hallatszott a kövekre csapódó elszállt sörétek hangja. Jobb volt, mint a legjobb Western film John Wayne-el. Tiszta cowboy vircsaft. (Ma már nekünk is van bajnokunk, Igaly Diana.)

És lestem a többiekkel, Kun Szilárddal Papp Lajossal, Kisgyörgy Lajossal, azaz Gyuri bácsival, amikor Hammerl Laci, meg Papp Lajos feküdt a lőállásban, várva, hogy mi lesz a vége, hatvan lövésen át! Szilárd enyhén szólva kissé hallgatagabb, mint szokott, a kedélyét nyilván erősen megfeküdte az a két versenybíró, akik verseny közben kétszer is figyelmeztették a kéztartásra (a pisztollyal negyvenöt fokban a föld felé tartva kell várni a táblát), nem csoda, hogy behúzott egy 48-as sorozatot is. A kéztartása meg? Egy vicc! Úgy nyert olimpiai ezüstöt, meg egy rakás versenyt, ahogy itt is tartotta. Csak itt valaki miatt rászálltak.

Papp Lajos sorozatai nem sok jót ígértek, de Hammerl Laci lövései kintről nézve tízesek voltak. Hatvan lövés, ötven méterre. Ez az olimpiai match. Ebben nyert Hammerl 1964-ben, Tokióban 597 körrel, a jobb utolsó tízes sorozatával. És amikor most föltápászkodott, fölállt, kinyújtózkodott, itt, Mexikóban 598 kört írtak a neve mellé! Még délben, amikor ebédeltünk, akkor is ismét olimpiai bajnoknak hittük. Mert a táblán mögötte a második helyen az Új-Zélandi Ballinger állt 597 körrel, harmadik a csehszlovák Kurka volt 591-el. Emlékeim szerint valahogy oda keveredtem egy irodába, egy üvegfal mellé, amelyen keresztül láttuk, amint a versenybíróság minden egyes lőlapot megkaliberez, ellenőriz. Ez a szabály. Kicsit összeszorult a gyomrunk. Hammerl Lacinak, ezt láttuk, megmaradt mind az 598 köre. Hurrá! Új világcsúcs, olimpiai csúcs. Kaliberezés után!Aztán jött Kurka pakettja. Kaliber, tanakodás, kaliber, megint tanakodás, megint kaliber, majd a végeredmény: újabb 598 kör!,- és a hideg zuhany: „Több belső tízesssel bajnok, Kurka!"

Hammerl László sportlövő, aki szintén hihetetlen módon vesztette el az 1968-as mexikói olimpiátForrás: MTI/Pálfai Gábor

Hammerlnek a szeme se rebbent. Pontosan úgy nyert, ahogy én Tokióban – mondta, - az utolsó jobb sorozatával.
„De hát az 591?"
Az nem jelent semmit. A kaliber a mérvadó. és semmi okom feltételezni a zsűriről, hogy szándékosan tévedett volna. A múltkor én nyertem, most ő."És ezzel a vita le volt zárva. Mert tényleg, így is gondolta. Csuda fej!

Xochimilco

Mielőtt valakinek beletörne a nyelve, leírom a tutit: Szocsimilkó, így már könnyebb és otthonosabb. Nem nehéz neki, mert nyugodtan mondható, hogy Mexikóváros legszebb része, valamikor egy feledhető mocsár, de mi is lett volna, amikor maga az egész város is egy valaha volt mocsár, tó fenekén épült, amikor az kiszáradt. De az nem vicc, hogy Xochimilko vize alatt, annak iszapjában, még ma is egy hajlékony beton csőben halad (és halad!) ha úgy tetszik, lebeg, úszik a metró. Mármint a metró alagút.
Nála szebb talán Teotihuacan, a régi város, a Hold és a Nap piramissal, meg a többi épülettel, ahol az olimpia megnyitó ünnepsége zajlott, korhű öltözetben pompázó tömegekkel, csodálatos fényekben, fényszórók kereszttüzében az esti égbolton. Ennél szebbet azóta se láttam, de hát haladnom kell. Így a kapuban őrt álló (akkor ott volt) Quetzalcoatl-nak (Tollaskígyó) is éppen csak odaintek.

Xochimilco, Mexikó, az 1968-as olimpia evezős és kajak-kenu versenyeinek helyszíneForrás: NOTIMEX/Jose Luis Salmeron

Mert hát Xochimilco. Amelyet akkor szerencsémre könnyű volt megközelíteni, mert éppen odáig tartott a frissen elkészült egyik gyorsforgalmi út, a Periférico. Maga a természeti csoda. A mocsarat kitisztították, illetve a vízfelületeket szabaddá tették, a közbülső szigeteken, utakon mindenütt patika tisztaság, és hihetetlen mennyiségű virág. A pályák melletti részeken, mint azóta is, Felvirágozott, vagy csak festett, díszes dereglyék (pontonok, hajók, akármik) hada ladikázik, terített asztalokkal, közönséggel és mariáchikkal és persze rengeteg tequilával körítve az ünnepi órákat.

Teotihuacan, a régi város MexikóbanForrás: AFP/Alfredo Estrella

A versenypályák (kajak-kenu, evezés) környékén hófehér ruhás tengerészek, a hadiflotta legénysége adták a szolgálatot, a flotta zenekara játszotta a himnuszokat, egyébként a szórakoztató zenét. Mint a mesében. Ráadásul, miközben a távolban égig érő hegycsúcsok szürke, komor képe látszott, itt ezer ágra sütött a nap. Ami jó is volt, meg nem is például az evezőseinknek. Amikor arról érdeklődtem hogyan érzik magukat itt a magasban (2200 méter), Melis Zoli nem kímélt: Otthon naponta szoktunk három pályát menni (darabja 2000 méter) és nem éreztük fáradtnak magunkat. Itt az egy hét alatt mentünk négyet, és bizony mindegyik végén már erősen haraptuk a levegőt, sőt még a torkunk is begyulladt, mire végeztünk. Annyira más."

A férfi kormányos nélküli négyes versenyszám döntőjének első két helyezettje a célban: az aranyérmes NDK (Frank FORBERGER, Dieter GRAHN, Frank RÜHLE, Dieter SCHUBERT, 4-es rajtszám, ), az ezüstérmes magyar MELIS Zoltán, SARLÓS György, CSERMELY József, MELIS Antal (3-as rajtszám) a XIX. nyári olimpiánForrás: MTI/UPi-OL/-

Ennek ellenére, néhány nappal később annyira beleharaptak, hogy a kormányos nélküli négyesükkel valódi világszenzációt mentek, csak az NDK-s hajót nem tudták elcsípni, gyönyörű ezüstérmet nyertek. Evezésben. Innen Csepelről!

És ez még nem minden! Ott voltak még kajakban, meg indián csónakban a többiek. A két egyest hazahozta Hesz Mihály, amint már korábban is jeleztem kajakban, az indiáncsónakban, azaz kenuban pedig, itt, a szakértő (indián) közönség előtt pedig Tatai Tibor.

Az 1968. évi nyári olimpiai játékok kenu egyes döntőjét Tatai Tibor (elöl) nyerte, a kettes hajóban versenyző nyugatnémet Detlef Lewe (fent) ezüstérmes lettForrás: MTI/UPI-OL/-

De mind a kettőjük mögött voltak még komoly erők, kettes kenuban például Wichmann Tamás és Petrikovics Gyula (micsoda nevek!) egy ezüsttel, kajakban a lányok szintén ezüsttel: Pfeffer Anna, Rozsnyói Kata, akár csak a fiúk, Giczi Csaba és Timár István, majd kiegészülve Szöllősivel, és Csizmadiával, elhoztak négyesben még egy bronzot is.

Így dolgoztunk

Reggel hétkor (esetleg hatkor) kelés, reggeli, közben főnökömmel, Arday Aladárral eszmecsere, ki mit is csinál, akkor ma. Ha éppen időnk engedte, amire csak az első két hétben volt példa, átsétáltunk a telexes házba, az olimpiai stadion oldalába, egyrészt megnézni a lányokat, az MTI legjobb telexkezelő és gépíró erőit, köztük, hogy ki ne felejtsem, a lányosított Oltványi Ottót, Debrecenből, kollégánkat, aki inkább vállalta a telexkezelői robotot, hogy itt lehessen.A telexkezelők munkája, és a miénk is, bizony erősen hasonlított a rabszolga munkához. Azt a rengeteg kéziratot ugyanis, amit többek között mi ketten Ardaival éjjelenként folyamatosan gyártottunk, hordtuk át ide a hozzájuk, ők pedig mint a güzük, folyamatosan írták lyukszalagra, amit aztán a gépekbe illesztve, nekieresztettek a világnak.

Telexgépek, amelyeknek segítségével a tudósítások Mexikóból Magyarországra érkeztekForrás: AFP/-

Amikor ők itt tartottak, mi már indultunk a terepre, mert a nagy ezüstszínű amerikai buszok percenként húztak el a világ minden tája felé. Én meg biztosan rajta voltam valamelyiken, mert az én feladatom az egész napi jövés-menés volt, (napi átlag 60 km), Ardayé az egész napi gyötrődés a nagy sajtóközpontban, vagy amikor már volt atlétika, aszalódás egész nap az olimpiai stadionban.

A versenyek előtti két hétben, mi általában este tíz tájban értünk haza, amikor pedig megkezdődtek a versenyek, akkor természetesen addig maradtunk, főleg én, amíg az esemény tartott. Én a vívókkal voltam megverve, mert Kulcsárék képtelenek voltak éjfél előtt végezni (még jó, hogy két aranyat nyertek). Amikor végre hazaértünk (ki, mikor), a soros napos kitette az asztalra a literes üveg Teuilát, meg a gyümölcslevet, vagy tonikot, leültünk szembe egymással, előttünk az írógép (az enyém egy sokat próbált Hermes Baby), és aztán hajrá! És mielőtt leesett volna a fejünk a gépre, megittunk egy pohárkával. Amíg az üveg tartott.

A Hermes Baby írógép volt Dávid Sándor állandó társa MexikóbanForrás: Georg Sommeregger


Tehát írás, és írás, és írás vég nélkül reggel háromig, négyig, ötig. Aztán nyomás át a telexesekhez a kész papírokkal, mert Pesten ekkor már délelött volt, és várták a kéziratot az első kiadáshoz, majd nyugovóra tértünk. Hogy aztán kezdjünk mindent előröl. Nem csoda, hogy Arday Aladár idegei a hat hét alatt annyira kikészültek, hogy a hazautazás napján már kora reggel felkelt, és azonnal beült a majd a repülőtérre menő, délbe induló buszba, és fogta a korlátot, nehogy véletlenül lemaradjon. Alig találtam rá, pedig kincset vittem utána, az összegyűjtögetett angol krimijeit, egy szatyorban, amelyeket képes lett volna ott felejteni.

Én a magam négy hete után semmivel sem voltam vidámabb. Sőt! Akkor már csak ketten voltunk Oltványival, a hátvéd csapat. A záróünnepség, ágyúk és fényszórók védelmében, gond nélkül. Még délután Oltványi megdumált egy rendőr helikopter pilótát, hogy vigye már el egy körre, és sikerült. Az „okos kóbi" természetesen fönt, belefényképezte a saját lábát Mexikóváros látképébe, hogy legyen bizonyítéka, nem linkel.

Amikor megírtam a záróünnepség tudósítását, bent a központban, az utolsó néhány sor előtt, pirosra váltottam az írógép szalagját, úgy írtam tovább, majd amikor kitettem az utolsó pontot, kihúztam a papírt, és sírva ráborultam az írógépre. És zokogtam percekig. Ha nincs ott Oltványi, az a tudósítás soha nem jutott volna el a Népsporthoz.

Záróünnepség a mexikói olimpián 1968-banForrás: AFP/-

De ezt az írást azért nem szabad ilyen siralmasan befejezni. Gyorsan menjünk el még a Frontonba, amely eredetileg színház, ezekben a napokban a súlyemelő versenyek színhelye. Ahol korábban már megtaláltam a mieinket, főleg Földi Imrét, a mi óriásunkat (nem a termetét értve ezalatt). Nassiriék is ott voltak, az iráni nagy ellenfél, edzés lévén éppen szaggatta magát, 150 kilót próbált kinyomni éppen. Imre mondta is, nézte is, hogy ez az a súly, amivel az iráni győzhet. Aztán, mivel három kísérletre se sikerült, kicsit megnyugodva hagytuk el a házat. Itt ugyanis a két versenyzőt csak hajszálak választották el egymástól. Nassiri sovány testalkat, Földi erősebb csontú, és még három kilót kell fogynia, hogy döntetlen esetén is nyehessen.
„Nassiri vékony csontú, de erős, mint a bivaly" – mondja Imre, aki jól ismeri a barátját. Viszont az iráni 150 centi magas, Imre meg csak 149. „Boldog is vagyok, hogy végre valamiben ő nagyobb!

Így nem lehet veszteni

Két nap múlva a verseny majdnem szó szerint úgy zajlik, ahogy előre elképzelték. Mi ketten, a minden apróságot azonnal jegyzetelő Novotny Zolival, aki szintén itt kezdte az olimpiai rádiós pályafutását, és a súlyemelés bűvöletében élt már ekkor is, összeszoruló gyomorral éltünk meg minden fogásnemet. Az elsőben Imre bekezdett egy óriási 122,5-kilóval, amire Nassiri csak 110 kilóval tudott válaszolni. A második fogásnemben (akkor még három volt) mint a ketten 105 kilóig jutottak, és akkor jött a lökés. Imre 140 – ezzel bajnok lehet. De még nincs öröm: Nassiri jön, majd szétszakad, de megcsinálja azt a 150 kilót, amit edzésen még nem tudott. (Vagy nem akarta mutatni Imrének?) Döntetlen, testsúly dönt, visszamérés, Imre már melegítőben, mögülünk egy sztentori hang, üvöltés: "Imre! Pisilj bele a melegítődbe!"

Földi Imre súlyemelő lökésben versenyez a súlyemelés légsúlyú kategóriájában október 13-án a XIX. nyári olimpián. A sportoló 367,5 kg-os eredménnyel (122,5 kg nyomás, 105 kg szakítás, 140 kg lökés) ezüstérmet nyertForrás: MTI

Jó tanács, Imre gondolom, meg is tette. De annyi folyadék már nem volt benne a verseny végére, hogy könnyebb legyen Nassirinél.

Így vesztette el Földi Imre az 1968-as mexikói olimpiát. Elvesztette, ahogyan nem lehet. Neki mégis sikerült.

Olimpiatörténeti sorozatunk eddigi részeit itt olvashatja:
Dávid Sándor - Mexikó 1. rész
Dávid Sándor - Mexikó 2. rész
Radnóti László - München, 1972, Balczó András győzelme
Radnóti László - Montreal, 1976, Borisz Onyiscsenko csalása
Gulyás László - Szöul, 1988, ökölvívás