Társoldalunk:

A roncsok közül kimászott, öt nap múlva halott volt a magyar sport óriása

2020.02.23. 07:00

Egyetlen cikk erejéig állunk most meg az Origo olimpiai visszaemlékező sorozatában, az Én olimpiám című folytatásos sportregényben, amelyet továbbra is öt nagyszerű újságíró jegyez - saját emlékei alapján. A hatvanas években volt a magyar sportnak egy olyan egyénisége, akihez fogható azóta sem tűnt fel Magyarországon. A kétszeres olimpiai bajnok birkózóról, Kozma Istvánról szinte mindent megírtak már. De vannak olyan történetek, amelyeket biztosan nem. Ilyen sztorikat elevenít fel most Dávid Sándor.

Nem tudom emlékszik-e még valaki arra a régi viccre, amelyik így szólt:
Szerinted mekkora egy szovjet törpe?"
„Aaaz? Hát óriási!"

Ha kérhetem, higgyék el nekem, Kozma Pici volt éppen ekkora.

Kozma Istvánt, hogy legalább egyszer leírjam így is a becsületes nevét, fénykorában az egész ország ismerte, és természetesen Picizte. Nem is alaptalanul. Két centiméter híján két méter magas volt, félelmetes karokkal és vállakkal, sikerei teljében már 145 kiló izomtömeggel, persze a vaskos csontjaival együtt. És olyan hatalmas, dörgő hanggal, hogy azt még nyílván Szent Péter is meghallotta odafönt, amikor a főnökét emlegette.

Mert emlegette, és sokszor volt is oka rá.

De ne szaladjunk ennyire előre, legyen elég még egy adat: Pisti feje egy olyan vaskos, izmos nyakon nyugodott, hogy ha azon körbetekert egy normális nyakkendőt, akkor nem maradt belőle megkötni való. Ezért neki még a nyakkendőjét is csináltatnia kellett. Még szerencse, hogy az Eötvös utcában, a Vasas székház, étterem, klubház melletti házban volt Erzsi néni (ha nem, hát Juci néni) nyakkendő szalonja, és az idős hölgy, aki szintén imádta Picit, ha ingeket varrt neki, mindjárt néhány csodálatos nyakkendőt is csinált hozzájuk.

Az már magától értetődik, hogy Pisti szabad idejének a java részét – velem együtt - a Vasasban töltötte, már csak a kaja miatt is. Azt a mennyiséget ugyanis, amit képes volt a legjobb húsokból befalni (öt-hat szelet volt az induló adag), azt nyilvános kocsmában képtelen lett volna kifizetni, arra az Isten pénze is kevés lett volna. De Pici itt külön számlán volt (persze menő korában), és a szakácsok abban versenyeztek, hogy kinek a főztjéből eszik többet. Annak több járt a dicsőségből is, amelyet aztán Kozma aratott. 
De ez már a fénykor. Én viszont már sokkal korábban megismertem, még tinédzser korában Pistit, Ő 17 volt, én 19, és nem volt nehéz összejönnünk, mert mindketten Vasas-sportolók voltunk. Én vívó, Pisti meg úton a kosárlabda és a birkózás között, mert addigra már rátalált Keresztes Lajos bácsi, aki megszerettette vele a birkózást, és néhány év alatt valóságos emberhegyet csinált belőle, szorgos munkájával. A nép ugyan így soha nem hívta, de nekem később, ránéztemben mindig Gulliver jutott eszembe, amint Liliputban a liliputiak közt lépdel, vagy éppen a hajóhadukat húzza madzagon.

Pedig a méretei nem is nyomasztottak annyira, pláne az elején. Csak egy fejjel voltam nála alacsonyabb, de súroltam a százkilencvenet centiben, a súlyom meg a százat kilóban, nem voltam hát akkor sem törpe.  De Pistiben már akkor is, soványan és gyengén, az egyéniségében volt valami olyan vonás, ami akaratlanul is vezérré tette egy közösségben.  Talán a mennydörgő hangja miatt lehetett ez.

Pontosan emlékszem viszont a legelső találkozásunkra. Ez még nem olyan volt, amelyen bármiféle vezetői erényt csillogtathatott volna meg, vagy egyáltalán egy komolyabb hang is kijöhetett volna a torkán. Akkor az emberek még szerették a sportot – televízió helyett élőben nézni. Gondolom ezért, az 1960-as római olimpia előtt például a Vasas fiatal reménységei egy autóbusszal utazva, olimpiai napokat tartottak a nagyközönség számára a legkülönbözőbb városokban, falvakban. 

Kozma István kétszeres olimpiai bajnok birkózóForrás: Mob.hu

Az első színhely Adony volt, egy színházterem, emelt színpaddal, súgólyukkal, függönnyel, ahogy kell. Én alighanem az olimpiai bajnok Kovács Pali bácsival vívtam egy pompás akadémiát (bár lehetett Horváth Zoltán is, mert vele voltam egykorú), óriási sikerrel, lévén, akkoriban a magyar kard bár néhány csorbát már elszenvedett, még igen-igen fényesen csillogott. Kozma, az ekkor még csak félig kész nehézsúlyú ifjú titán, az akkor topon lévő Fülöp Ferencet kapta bemutató párjának.

Közbevetőleg el kell mondanom, hogy mi, vívók és a birkózók akkor szoros barátságban voltunk, azon egyszerű oknál fogva, mert évente sok-sok hetet töltöttünk együtt Tatán az edzőtáborban. És első kézből kaphattunk kóstolót a birkózók valódi erejéről, amiről egy átlag civilnek fogalma sincs, ha még nem próbálta. Engem például a légsúlyú Alker Imre a közel száz kilómmal akkor vert meg, amikor akart, annak ellenére, hogy amikor megfogta a nyakam, én simán fölálltam vele, a keshedt, sovány kis testével. Aztán néhány másodperc múlva elájultam, mert kiszorította karjaival belőlem a szuszt. Nos, abban a társaságban, a nehézsúlyúak csúcsán két óriás állt. Kovács Gyula bácsi, aki kanadai favágóra emlékeztetett, úgy is mozgott, nyúlánk, csontos testével, a másik, a fiatalabb, Fülöp Ferenc volt 140 kiló körül és olyan háttal, hogy a többiek azzal ugratták, hogy biztosan nagy bajban van, mert szabóhoz nem mehet, neki kárpitossal kell az öltönyeit csináltatnia, ilyen ólajtó hátra. Amúgy ő ezzel a testtel simán ugrott szaltót, előre, hátra. Képzeljék el azt a gyorsaságot, robbanékonyságot és pokoli erőt. Csak a falak rezegtek meg belé.

Ott, Adonyban a még nyúlánk Kozmának a fent említett Fülöppel kellett bemutatóznia. Ami ugye kellemes játszadozás, fogások végig skálázása, a birkózás szépségeinek a bemutatása. Így is indult. Csakhogy Fülöp tiszta játékból elkezdte Pistit kissé lendületesebben dobálni, hogy jobban mutasson a dolog. Pici meg igyekezett minél jobban bekeményíteni, hogy lássa a nép, hogy ő is valaki. Nemsokára már izzó, kemény küzdelem bontakozott ki közöttük puszta játékból, ennek során Fülöp egyik pillanatban átkapta Pistit, emberesen, ahogy kell, és elindított vele a fején át, hanyatt egy nagyszerű szaltót. A közönség nagy örömére. Csak egy valaki nem tudott szívből örülni. Kozma Pisti. Mert ezzel a szaltóval Fülöp (véletlenül), fejjel előre, a súgólyukba vágta bele!  A közönség tombolt. Röhögött az egész terem. A legszebb azonban, hogy Pisti, amikor fölsorakoztunk a búcsúhoz, és természetesen ő kapta a vastapsot, velük tudott nevetni. Mert volt humora is.

A kötöttfogású birkózás pehelysúlyú olimpiai bajnoka, Polyák Imre (j) mutatja aranyérmét a nehézsúlyú olimpiai bajnok Kozma Istvánnak a szobájukban az olimpiai faluban a XVIII. nyári olimpiánForrás: MTI/OL-PP/Pap Jenő

A következő állomásunk egy konzervgyár volt, szerintem Szolnokon, (ha nem, hát Kecskeméten, vagy Nagykörösön), de a lényeg, hogy felezett sárgabarack befőtt ment a soron, annak volt itt az ideje. Nem tudom, hogy vannak vele, de nekünk a barack mindig is a szívünk csücske volt, de akkora tömegben még életünkben nem találkoztunk vele. És amikor a séta végén leültettek egy asztalhoz bennünket (vagy húszan voltunk ugye), egy kis tányérkában megkínáltak a friss befőttel, hát elgyengültünk. Egyedül Pisti nem volt elájulva, és dörmögő baritonján meg is jegyezte, hogy: „Ennyi maradt csak?" – mármint az éppen futó készletre célozva, teljesen ártatlanul.

A bennünket kísérő ifjú hölgyek persze értettek a szóból, és mire kettőig számoltunk, már egy egyliteres tele befőttes üveg volt a mi Picink előtt, ugyanolyan, amilyen a töltő gépen futott. Pisti azonnal átölelte a két lányt, hangosan köszöngette a barackot, és pillanatok alatt befalta az egészet. Közben odajött hozzánk a nagy derűre valamelyik főnök is, és látva Pici pusztítását, fogadást ajánlott.

Kedves István – kérdezte. - Maga mennyi befőttet tudna megenni, ha úgy hagynák?"
„Még nem próbáltam, mert ilyen alkalmam még nem volt, de elég sokat" – mondta Pici reménykedve.„Nézze, annyit ehet most, amennyi jól esik, és amennyit megevett, ugyanannyit adunk magának ajándékba. Áll az alku?" 
Naná! Indulásnak hoztak mindjárt egy ötliteres üveg befőttet, gondolván, hogy a fogadásból nem lesz semmi. Mert ennyit megenni, a már elfogyasztott vagy két liter után nem lehet. De tévedtek. És jó tréfa volt. Mert Pisti maga elé húzta a meglehetősen nagy, öblös üveget. Semmi cicoma, elkezdte abból kanalazni, merítgetni a mannát, és rövid úton eltüntette mindet. Majd, amikor letette a kanalat, azt mondta: „Most, egyelőre ennyi elég volt!"

Mivel őszinte gyerek volt világ életében. Nem is sejthette, hogy éppen ezzel nyerte meg a konzervesek szívét. Mert nem egy, hanem két ötliteres üveg barackbefőttet kapott, nehogy ne legyen elég, ha majd újra rákíván.

Az olimpiai bajnok magyar Kozma István (j) és Hollósi Géza birkózók étkezés közben MexikóbanForrás: MTI/-

Aztán vége lett a bohó, ifjonti éveknek, belőlem újságíró lett, belőle olimpiai, meg világbajnok, így a kapcsolatunk is más alapokra helyeződött. Én ugyanis – szerinte - átálltam az ellenség soraiba, míg ő maradt a szegény üldözöttek között. Legalább volt miről beszélgetnünk, amikor néha (hetente, kéthetente) találkoztunk. Ami elkerülhetetlen volt. Én ugyanis született erzsébeti vagyok (Pesterzsébet), Pisti pedig jó ideig ugyancsak Erzsébeten lakott, nem messze tőlünk. Attól azért nem kellett tartani, hogy ezért valamelyikünknél otthon találkozgattunk volna. Nem, arra akkoriban, soha nem volt ideje egyikünknek sem. Találkozásaink színhelye a Boráros téri autóbusz-végállomás, ott is az éppen ott álló, indulásra váró 23-as busz belseje volt. Éjjel fél tizenkettő és fél egy között.

Így mondom, hogy belseje, de ez nem pontos, az időpont igen, mert én akkor végeztem jobb napokon a Népsport szerkesztőségében, Pisti meg jött, ahonnan jött, randiról, edzésről, versenyről, bárhonnan, de abban biztos lehettem, hogy amint meglát, öblös hangján rövidesen elkezdi mondani honnan, miért, hová, mert be nem állt a szája, ha már ilyen szépen összejöttünk. Én, aki még éppen befértem a busz belsejébe és előbb érkeztem, igyekeztem előre menni, egészen az első lépcsőig, mert tudtam, hogy Pici kísérletet se tehet a hatalmas termetével, hogy előre jöjjön a sokkal alacsonyabb hátsó peronról, mert ahhoz az is kevés lett volna, ha a fejét a hóna alá veszi. Persze azért rögtön talált megoldást, a „bizalmas" beszélgetésre. Itt persze megint meg kell állnom: mi az, hogy bizalmas?

Nekem egy időben Kutas István volt a főszerkesztőm. Kutas Kozma Pisti minden haragjának egyik alanya, pláne akkoriban, amikor a már bajnok Picit komoly támadások érték, sőt, a nagy kombinátor szövetségi kapitány, Matura Mihály még a válogatott keretből is kizárta, „a saját érdekében", hogy megkomolyodjon. Biztosan volt valami a dologban, Pistit elragadta a hév, hiszen itthon megszorítani sem tudták, kint is jól ment, kivéve akkor, amikor egy fotós lekapta, amint a szovjet Anatolij Roscsin (a nagy barát és ellenfél) elkapta a mezét, amint Pici menekült előle.

Kozma István (hátul) és a szovjet Anatolij Roscsin küzdelme a nehézsúlyú birkózás döntőjében a XVIII. nyári olimpián. Kozma legyőzte szovjet ellenfelét, és aranyérmet szerzett. Nem menekült előleForrás: MTI/OL/-

Aminek az lett a vége, hogy Kozmát itthon legyávázták. Őt a nemzeti hőst. A kép alapján még jogosan is. Volt is mit magyarázkodnia. És ezekben az években, mert ez nem egy-két nap volt, világos, hogy én voltam a lelki szemetesládája. A valóban érzékeny lelkéé, de sajnos egyúttal a bölény hangjáé is. (Egyúttal a barát a „túloldalról", akivel üzengethet „Azoknak"!)

Képzeljék el azt az éjszakát, amelynek közepén és már fáradtan előre kúsztam a buszban, megkönnyebbülten, hogy ma talán nem jön a Pici, és amikor itt tartok gondolatban, mint egy pályaudvari hangosanbeszélő, megszólal Kozma Pisti hangja, keresztülharsogva a hátsó peronról hozzám, a fejek fölött: „Szia Lapajkám! Mi újság nálatok? Él még az a ...főnököd, a kedves Kutas elvtárs?" 

Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára, a Minisztertanács elnöke (b) Kozma István világbajnok birkózóval (j) beszélget. Közöttük Kutas István és Csanádi Árpád a Magyar Testnevelési és Sportszövetség (MTS) elnökhelyetteseiForrás: MTI/Vigovszki Ferenc

Így, és még úgyabbul, bele a nagyvilágba.

A legrosszabb volt, ha ilyenkor behúztam a nyakamat és hallgatni próbáltam, csak visszaintettem neki. Mert ő attól még folytatta, és vég nélkül sorolta az őt ért sérelmeket, a szerinte mások ellen elkövetett gazságokat, természetesen a sportélet köréből, de ugyan mi nincs kapcsolatban a sporttal? És melyik pártember vagy miniszter tartotta távol magát ezektől az ügyektől akkoriban?

Pici természetesen minden adott alkalommal mindenkiről leszedte a keresztvizet, aki akkor éppen vétett valamit szerinte. Nagyon igazságos ítész volt, de könyörtelen. Én meg, „Sajókám" a Hacsek és Sajóból, ilyenkor visszakúsztam hozzá a peronra, máskor meg már eleve ott vártam, jöjjön, hogy legalább ne az egész busz, csak a körülöttünk álló tíz-húsz ember hallja, amit mi ott suttogunk. Mekkora marhák is voltunk. Hullára röhögtük magunkat, és milyen hangon. És soha, de soha, még a bokánkat se ütöttük meg, pedig olyakor egy politikai kabaré semmi volt ahhoz, amit mi abban a fél órában összehoztunk, amíg hazaértünk. Ezek a hatvanas évek voltak. Amelyek végén ott volt Mexikó, az olimpia, Kozma Pici második aranyérmének a színhelye. Ami ott történt, és érdekes, azt a minap már megírtam, talán még azt is, hogy ma is őrzöm azt a magnófelvételemet, amelyen az odautazás során, Pici fennhangon szórakoztatta az óriásgép egész közönségét. Ha lehetne, legszívesebben ideírnám a sztentori hangját, a nevetését, amely szétáradt az óriás arcán és főleg a fülig érő száján. Leírnám a hatalmas (145 kiló ekkor már) testét, amely két fotelben fért csak el, és amikor rázta a nevetés, még a repülőgép is belerázkódott, sőt az egyik motor is gázt adott ijedtében.  Hogy amikor Nemere Zoltánék már régen részegen danáztak, a Pici ordított a legjobban, teli torokból, pedig ő végig, Pesttől Mexikóvárosig, kizárólag csak paradicsomlevet ivott. Megitta a gép egész készletét. De hát nincs erre szó.

Kozma István birkózó japán hölgyekkel barátkozik az olimpiai faluban a XVIII. nyári olimpián. (MTI/O-PP/Pap Jenő)Forrás: MTI/Pap Jenő

Tündéri fickó volt. És jó barát. Egy nagyszerű birkózó, sportoló, akinek az alakja túlnőtt önmagán. Azt írtam az imént, hogy tündéri. Megdöbbentő jelző egy majd százötven kilós, kétméteres emberhegy jellemzésére. De igaz. Kozma Pici nekünk, akik ismertük és szerettük, valahol ott él, ott létezik ma is Gulliver, a Fanyüvő Óriás, a Gólem, a Hófehérke és a hét törpe, a Vasorrú bába, no meg a Tündérkirálynő közvetlen közelében. A halhatatlanok között.

Fölmerülhet, hogy miért nem Pisti eredményeit, hőstetteit sorolom, ahelyett a sok bugyutaság helyett, amit itt felhordtam. Megvan rá az okom. Róla akkor is, én is és sokan mások is, meg később is, mindent megírtak már, hozzáértő és írástudó emberek. Mielőtt hozzáfogtam volna ehhez a dolgozathoz, én is újraolvastam, éppen a halhatatlanok kötetben egykori munkatársam, Serényi Péter nagyszerű megemlékezését, olyat, amelyhez nem kell, és nem is illene bármit hozzáfűzni, mert kerek, egész.

Azt a sok apróságot, amit fentebb elmeséltem, valószínű, hogy csak én tudom a világon. Gondolom, azt se sokan tudják, hogy az az autó, amely Pisti vesztét okozta (a saját hibáján túl) egy gyönyörű bordó Renault 11-es volt, ugyanolyan, mint Ferjáncz Attiláé sárgában. Nem véletlenül. Mert az akkora volt, hogy még Pisti is belefért.

Budapest, 1968. október 29. Kozma István olimpiai bajnok birkózó (k), Farkas Tamás fotográfus, mögötte Zsivótzky Gyula olimpiai bajnok kalapácsvető a mexikói olimpiai játékokról hazatérő olimpikonok fogadásán a Ferihegyi repülőtérenForrás: MTI/Farkas Tamás

Amikor 1970. április 4-én ütközött az autóbusszal (éppen az olimpiai bajnok Keresztes Lajos bácsit vitte haza, és indult volna a Latinovits-házaspárhoz baráti csevelyre), akkor is, ennek a bordó csodának a roncsai közül, még saját erejéből ki tudott bújni, de ez volt élete utolsó nagy, szinte erőművészi teljesítménye.  Én rendszerint a szerkesztőségben üldögéltem (dolgoztam). Amikor megkaptuk a szörnyű hírt, az egyik kezdő fiatal kollégámnak, Szekeres Pistának adtam oda, aki azóta minden idők legjobb birkózó szakírója lett, nem utolsó sorban nyugdíjas főszerkesztő. Tehát átadom neki a szót, ahogy az benne van a Karfiolfülűek Klubja című, érdekes könyvében.

Ezt írta Szekeres: „Életem első munkája volt, 1970 tavaszán, gyakornokként a Népsportnál. Egy MTI jelentést kellett átdolgoznom, amelyben az állt, hogy Kozma István autóbalesetet szenvedett. Keserű nap volt. Az egész ország felszisszent. Én is mély fájdalmat éreztem s nem álltam meg, hogy a közlemény végére ne írjam oda a magam közösségi gondolatát, azt, hogy reméljük, ez a diadalmas, erős test képes lesz legyőzni a súlyos sebesülést is. Dávid Sándor, a rovatvezető, fejcsóválva nézte a tökéletesnek hitt alkotásomat, és azt mondta: „Ezt húzd ki a végéről! Az ilyen remény, sóhajtás, bizakodás nagyon rossz kabala a szakmában."

Nem értettem. Még meg is sértődtem egy kicsit, s persze bennhagytam a mondatot. És Kozma Pici néhány nap múlva meghalt. Kollégám, Bőcs Ferenc a válogatott edzéséről érkezett a szerkesztőségbe. Alig tudtuk szavát venni. A halál döbbenetén túl, ahogy nagy sokára kipréselte magából, a többiek gyásza rendítette meg. „Azok a „nagy lovak" – Bajkóra, Kiss Ferire, Csatárira gondolt – ülnek, és úgy bőgnek, mint a gyerekek. Ennél rettenetesebb látvány nincs is. Ugyanazok a nagy lovak, meg Varga, Pércsi, Sillai és a mester, Gurics György volt az, aki a baleset után – minden mást feledve - rohant segíteni. A kórházban nem volt Kozma méreteinek megfelelő ágy, át kellett vinni tehát a sajátját. A Váci utcába a tehertaxi nem hajthatott be, a társak maguk cipelték le a mázsás diófamonstrumot a lépcsőn, azután tovább, végig az utcákon, át az autóig. Magam elé képzeltem őket – és bűntudatot éreztem, én is felelős vagyok ezért az értelmetlen halálért. Heteken át gyötört a gondolat. Mintha csakugyan számított volna valamit az a babonától átkozott egyetlen mondat."

Kozma Istvánnak a veséje mondta föl a szolgálatot. Amiből neki - szinte hihetetlen - csak egy volt.