Társoldalunk:

Hiába integetett Vitray, ez nem érdekelte Szöul magyar öttusabajnokát, a rádiót választotta

2020.03.30. 09:45

A magyar öttusacsapat 1988-as szöuli aranyérme ma már azért sem ismételhető meg, mert a sportágban csak egyéniben osztanak érmeket az olimpiákon. Ez az aranycsapat, ezek a srácok éveken át írták a maguk sporttörténtét, lettek már fiatalon hallhatatlanok. Az én olimpiám - 1988, Szöul. 

Ennek a sorozatnak most az utolsó darabját olvashatják. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 2021-re halasztotta a tokiói nyári olimpiai játékokat. Éppen ezért most ezt a sorozatot megszakítjuk abban bízva, hogy 2021 januárjában folytathatjuk.
*
Amikor az 1975-ös mexikói öttusa-világbajnokságon Kancsal Tamás, Maracskó Tibor és Sasics Szvetiszláv, vagyis a magyar öttusacsapat világbajnok lett, senki sem gondolta, hogy hosszú, aranymentes völgymenet kezdődik a magyar öttusa számára. Reményt adó és vigasztaló kivétel lehetett volna Szombathelyi Tamás moszkvai ezüstérme, de a dobogóiszony csak nem akart elmúlni 6 (!) világbajnokságon át. Bár 1984-ben az olimpián igencsak nekünk állt a zászló, egy idióta politikai döntéssel porrá zúzták a reményeinket. Fábián László abban az évben olyan félelmetes formában volt, hogy elég lett volna csak a szerelését kiküldeni az olimpiai küzdőtérre, és senki sem tudta volna még csak megszorítani sem. Los Angelestől azonban eltiltottak bennünket „örök barátaink". 

Maracskó Tibor (j) csörtéje a szovjet Pavel Lednyevvel az öttusa vívó számában 1976. július 19-én, a montreali olimpiai játékokon (MTI/OL-MTI)Forrás: MTI/-

1984-ben aztán elkezdődött valami, aminek első jelentős állomása az 1985-ös Melbourne-i világbajnokság volt. Azon a vb-n a terepfutás úgy ért véget, hogy Mizsér Attila cipője beleragadt a pálya sarába, Rizsa kilépett belőle és zokniban érkezett a célba.  (Ezt a sáros, fél pár zoknit a kapitány, Török Ferenc ma is a vitrinjében őrzi.) A jó folytatás az olaszországi Montecatiniben egy hülye lovon múlott. Mizsér négylábú társa ugyanis meglehetősen önfejű volt, az is igaz, persze, hogy Attila vívása is elég halványra sikerült. 1987-ben aztán végre megint tündököltek a srácok. Az olimpiáknak kitűnő ráfutása a játékokat megelőző világbajnokság. Ott föl lehet mérni, hogy körülbelül mi várható. Ezért is mentem el a Franciaország mértani közepén található húszezres Bourbon-fészekbe, Moulins-be, ahol a világ legjobb pentatlonistái randevúztak. Az Allier-parti városka arról maradt emlékezetes, hogy a rendezést tekintve azóta sem sikerült senkinek alulmúlnia.  Franciás rendetlenség uralkodott minden versenyszínhelyen, az információközpont még csak nem is dezinformált, azaz egyszerűen nem működött, ha meg működött, akkor eszement eredményeket adott ki, amiket aztán hamarosan vissza is kellett vonni. Ennek fültanúi is lehettek a magyar rádióhallgatók.

Történt, hogy a futást lakott területen kívül egy dombos vidéken, az erdő alján bonyolították le. Az újságírókat, riportereket egy húszszemélyes, fából hirtelen összetákolt "tribünön" helyezték el. A futásból a rajt után láttunk kb. százméternyit, mert a tusázók ekkor befutottak az erdőbe, hogy onnan csak a cél előtt 150 méterrel bukkanjanak elő. No, ezt közvetítse, akinek táncosnő volt a nagymamája! Végső kétségbeesésemben dr. Török Ferenc szövetségi kapitányhoz fordultam. Ecseteltem neki szorult helyzetemet: Róka (ez a beceneve, belső használatra), te a befutó előtti kanyarban mintegy 100 méterrel hamarabb látod a versenyzőket, kérlek, ha már eldőlt, hogy egyéniben, vagy csapatban nyerünk-e - hiszen előtted a beérkezési sorrendben futnak el, – jelezz nekem a karoddal! Egy kar a magasban az egyéni aranyat jelenti, mindkét karod a magyar csapatét".  Megegyeztünk. Ezt követően élő adásban beszélek folyamatosan, jobbára arról, amit nem látok – pufferként a fákról, a folyóról, az itteni malomról, amikor végre megpillantom az ujjongó Török Ferit. Önfeledten löki jobb karját az ég felé (itt most fontos szó az „önfeledten", mert a megállapodásunkat elfedi az öröm köde), én meg máris kiáltom a Petőfi Rádió mikrofonjába: „Fábián a világbajnok Moulin-sur Alliere-ben!" 

A befutásnál rögtön némi zűrzavar támad, mert beérkezik ugyan a francia Joel Bouzou, akit táv közben állítólag föl kellett segíteni a földről, mivelhogy elájult a felfelé lejtőn. Vajon kizárják az idegen segítségért? Nem zárják ki, hiszen Galliában vagyunk. Húsz perc múlva eredményt hirdetnek, végre hivatalosat: Joel Bouzou a világbajnok, a mi Joelunk (Fábián Laci) nem áll a dobogó tetejére. A csapatarany viszont a miénk – Fábián, Martinek János és Mizsér Attila jóvoltából.

Kínos, nagyon kínos a helyzetem, mert már rég visszaadtam a szót Budapestnek. Szolgálati vonalon kérem, hogy keverjék le az éppen futó zenét és adjanak egy percet, mert fontos mondanivalóm akadt. Kikapcsolnak hát és csak ennyit mondok: 

Jó hírem van, kedves hallgatók, Fábián László világbajnok, de Martinek és Mizsér is az! Miénk a csapatarany!" 

Miért meséltem el mindezt? Magyarázatként talán elég megidézni atyai jó barátomnak, dr. Bárány Istvánnak, a századelő híres úszójának epigramma-szerű mondatát: „A sikerek nem véletlen születnek, azok úgy érnek meg az idő méhében, mint ahogy a magzatok fejlődnek az anyák testében." Ilyen egyszerű lenne?

Szöul, 1988. szeptember 22. Martinek János olimpiai bajnok öttusázó (fekszik) és dr. Török Ferenc szövetségi kapitány öröme a célba érkezés után a XXIV. nyári olimpiai játékokon, Szöulban. Martinek ezen az olimpián csapatban is és egyéniben is aranyérmet nyert. MTI Fotó: Németh FerencForrás: MTI/Németh Ferenc

1988.
Budán, a Kongresszusi Központban rendezte a MOB az olimpiára induló magyar küldöttség búcsúztatását. Túl jó volt az idő ahhoz, hogy mindenki beférjen az épületbe, annál is inkább, mert a vártnál sokkal több rokon, ismerős, szurkoló és mezei kíváncsiskodó akarta közelről látni a csatába indulókat, ezért aztán a parkolóban valóságos népünnepéllyé változott az esemény. Az eufórikus hangulatban boldog-boldogtalan lapogatta egymás hátát, szorongatta tök ismeretlenek kezét, és kívánt sok szerencsét a küzdelmekhez. Természetesen a hazai sajtó akkreditált tagjai is jelen voltak, és már mindenki tudta, miről és kiről fog közvetíteni, illetve tudósítani. 

A rádióban már évek óta enyém volt az öttusa, a csapat minden fontosabb versenyén ott jártam. Az itthoni eseményeken elmaradhatatlan „szereplőként" tartottunk számon egy sportmamát, Klári nénit. (Korcsolyázó berkekben ismerős a „jégmama" fogalma, ennek analógjaként használtam a sportmama megjelölést. Ők azok, akik a pálya szélén mindig ott vannak, harsányan buzdítják a csemetéiket és örökké, igazságtalanul lepontozottnak tartják a gyereküket.) Klári néni más volt. Nagyon más. Csöndes és derűs. Legtöbbször aprósüteménnyel, sajtos rúddal, pogácsával érkezett a zárószámra, és a pálya szélén barátságosan kínálgatta kosarából a körülötte állókat. Ha a fia, Martinek János került sorra, elnémult, izgatottan rágta a szája szélét, és amikor jól szerepelt „Janika", még meg is ölelte a gratulálót. Dzsanni – mi így hívtuk – édesanyja volt tehát ez a Klári néni. A Szöulba induló csapat búcsúztatóján valahogy egymás mellé sodródtunk. Jaj, Lacikám, én olyan ideges vagyok, vajon kijön-e a lépés a gyerekeknek odakint? A verseny napjáig már nem leszek se élő, se holt" - mondta.

„Álmodtam ma éjjel valamit – füllentettem a megnyugtatására. Jani lesz a bajnok." Klára asszony majdnem elsírta magát, megsimogatott, és ennyit szólt: „Ha bejön az álma, én sütök magának egy akkora tortát, mint egy malomkő".

Az aranyérmes magyar öttusacsapat tagjai, Martinek János (2, aki egyéniben is olimpiai bajnok), Mizsér Attila (14), Fábián László (8) és dr. Török Ferenc szövetségi kapitány (b1) a győzelem jelét mutatják a XXIV. nyári olimpiai játékokon, SzöulbanForrás: MTI/Németh Ferenc

Az eredmény ismert, az egyéni és a csapatarany is a magyaroké: Martinek János a szólista, a trióban pedig Fábián László és Mizsér Attila muzsikált. Szenzációsan. 

Az olimpiáról már egy hete hazaértünk, amikor a Rádió portájáról a rendész telefonál: „Radnóti úr, jöjjön le, keresik!" A Pagodában Martinek mama várt a malomkővel. Remek torta volt, egy hétig járt rá az egész rovat. Ja, és még egy puszit is kapott a riporter-jós. .

Magáról az olimpiáról csupa jó emlékem van. A sok közül most csak az eddigiekhez kapcsolódót. Az öttusa befejező száma, a terepfutás kezdete előtt fél órával meglátogattam a bemelegítő legényeinket. Martineknek elmondtam az édesanyjával is közölt próféciámat. Ha beválik, azt kérem, hogy a befutó után hozzám jöjjön elsőként ott fönt, a közvetítő állásba.  Bólintás. Kézfogás. Jani el. Aztán Martinek befutott, impozáns futással megverte a pályán a két kiváló terepfutót, az olasz Carlo Massullót és a szovjet Vahtang Jagorashvilit – 25, illetve 37 ponttal. Ha visszaszámolunk, ez nem egészen 1, azaz egy vívógyőzelem a páston, és alig valamivel több egyetlen találatnál a lövészetben. Ennyin múlott az aranyérem.

Martinek János öttusázó, a magyar csapat tagja két aranyérmét mutatja, csapatban és egyéniben is győzött a szöuli olimpiánForrás: MTI/Németh Ferenc

Martineket a célvonal után a földre teperték az ujjongó magyarok. Kicsi rakás nagyot kíván. Közben Mizsér elcsípte a negyedik, Fábián a hetedik helyet, így aztán a csapatunk 315 pontos, tisztes fölénnyel állhatott a dobogóra, még egyszer meghallgatni a himnuszunkat. Előbb azonban az történt, hogy az újsütetű bajnok négykézláb kimászott az emberboly alól, és elindult felém a tribünre. A közvetlen mellettem lévő állásban a magyar tévé közvetített. Vitray Tamás már intett is Janinak, hogy üljön le oda, mellé, hiszen íratlan szabályt, sőt erőszakos hagyományt csináltak belőle, hogy előbb mindig a televíziósok szólaltatják meg a sikerembert. Vitray elképedve vette tudomásul, hogy most itt valami szörnyű történt: mellém ült le a győztes, a mi kombinált fejhallgatónkat vette föl, és máris ment az éterbe a diadal főszereplőjével készülő interjú. A magyar öttusasport nagy napja volt az ott, 1988. szeptember 22. 65 remek tusázó között lett legjobb a mi emberünk, és 26 nemzet trojkáját előzte meg a magyar trió.

Martinek János öttusázó, Szöul kétszeres olimpiai bajnoka a befutó után egyenesen a Magyar Rádió közvetítőállásába ment, hogy nyilatkozzon a riporternek, Radnóti Lászlónak (a képen jobbra)Forrás: MTI/Németh Ferenc

A szekrényemben a sportos csecsebecsék, nagy viadalokról hozott „csak-nekem-fontos rekvizítumok" és belépőkártyák között őrzök egy félméteres piros-kék szalagot. A terepfutás után a pályát jelölő kordonból vágtam le, emlékbe. A művelet közben nekem rontott egy morcos, egyenruhás biztonsági ember és meg akart büntetni. Kézül-lábul elmondtam neki, hogy a mi olimpiai bajnokaink útját keretezte ez a szalag, és itt már úgysem kell, nekem viszont nagyon becses tárgy lenne. Erre megenyhült, és kérte, hogy neki is vágjak egy darabot. Vétkezzünk együtt. Őt arra emlékezteti majd, hogy itt járt, és szemtanúja volt egy pompás versenynek. Az ő szalagdarabjára elkezdtem írni a nevet: MARTI... eddig jutottam el. Itt kifogyott a tollam.