Vágólapra másolva!
Egy napon, ugyanabban az évben születtek. Egy munkahelyen, hosszú évtizedeken keresztül együtt dolgoztak. Akkor voltak sztárok, amikor ez a szó még nem üresedett ki. Az egész ország ismerte és szerette őket. Olimpiai aranyakat, nagy futballgyőzelmeket, katartikus pillanatokat közvetítettek a Magyar Rádióban. 2020. május 19-én ketten 160 évesek lettek. Novotny Zoltán és Radnóti László. Szubjektivitást egyáltalán nem nélkülöző születésnapi köszöntés következik.

„Akkor most gyere ide az ablakhoz, nézz ki rajta, beszélj arról folyamatosan, amit látsz. Legalább egy percen keresztül."

Az ablakon túli világról – normális esetben – nem sokat lehetett mondani. A szemben lévő házfal, néhány ablak, rajtuk a kopott függönyök, rozsdaette rácsok. Lent, az udvaron Volgák és Barkasok tolatgattak, emberek jöttek-mentek. Nem volt egy gazdag kép, de szó sem lehetett arról, hogy ne beszéljek. Nem is az volt a lényeg, hogy mi hangzik el ott a szobában, hanem az, hogy képes vagyok-e folyamatosan, értelmesen kommunikálni. Mert ez (volt) a rádiózás alapja.

Ej, de sokszor eljátszotta ezt velem az az ember, aki 2020. május 19-én 80 éves lett, és akinek csak annyit köszönhetek, hogy ráállított erre a pályára. Igazán semmiség. Amikor 1989 nyarának legvégén először találkoztunk, igazából el sem hittem, hogy ez velem megtörténik. Ott állt előttem az az ember, aki egy évvel korábban úgy közvetítette a rádióban a magyar kardcsapat szöuli győzelmét, hogy abba bedugult Budapest. Az események napközben zajlottak, az adás középhullámon, a Petőfi Rádióban recsegett. Az autósok is hallgatták, elképesztően izgalmas volt minden másodperc Szöulban. Gedővári Imre és Andrij Alsan az utolsó összecsapásra készült, Pesten a volán mögött ülők meg tudták, ha bemennek a Várhegy alatti Alagútba, akkor nem hallanak semmit, mert ott nem szól az adás. Nem is mentek be, vártak. Ólomlábakon peregtek a másodpercek Szöulban, pillanatok alatt óriási forgalmi dugó alakult ki Budapesten. Mire vége lett és megnyertük az aranyat (8-8-nál tusaránnyal), addigra beállt a fél város. A rendőrségnek kellett jönnie, hogy kihúzzák a dugót.

Szóval, 1989, a vakáció utolsó hete, amikor valamilyen fondorlatos, máig titokzatos módon, 17 évesen sikerült egy média-akkreditációhoz jutnom a budapesti öttusa-világbajnokságon. Jó, nem volt ez annyira krimibe illő jelenet, a feledhetetlen Molnár Dániel segített ebben. Ott lógott a nyakamban a (nekem) aranyat érő kártya, mehettem vele mindenhova. Büszke bennfentesként sétálgattam a Szöulban két aranyat nyerő Martinek János, valamint a csapatban bajnok Mizsér Attila és Fábián László között. Láttam a versenyre készülő lovakat, felismertem Török Ferenc szövetségi kapitányt. A nagy szájtátást Molnár Dániel szakította meg, aki közölte: most bemutat valakinek. Radnóti Lászlónak.

Én persze minden létező gátlástalansággal megkérdeztem Radnótitól, maradhatok-e mellette, nézhetem-e, ahogy a rádiósok dolgoznak? „Maradj csak nyugodtan" – jött a válasz. Szegény nem sejtette, hogy innentől kezdve nagyjából levakarhatatlan leszek. Ez volt az első nap a vébén. Mire eljött a lovaglás, már úgy ültem a Magyar Rádió riporterállásában, mintha mindig oda tartoztam volna. A vb-re szinte az egész Sportosztály kijött, mindenkinek bemutatkoztam, bár Török Lacit már „ismertem" a Hungaroringről. Az 1989-es, negyedik magyar Forma-1-es futamon találkoztunk, amikor az egész versenyt annak a sátornak az árnyékából néztem, ahonnan ő közvetített. Ma már bevallom: nem érdekelt a Forma-1. Az érdekelt, hogy közvetítenek a rádiósok.

Öttusa-vb, lovaglás, Kincsem Park, 10 ezer néző. Ott ültem Radnóti mellett, és veszettül számoltam. A pontokat, hogy hány verőhibája lehet ennek, vagy annak a versenyzőnek. Radnóti fejbiccentéssel megköszönte, amikor elé toltam egy-egy papírszeletet, majd egyszer csak bemondta a nevemet. Hogy a mellette ülő Lantos „kolléga" számolta ki, és most ezt az információt megosztja a hallgatókkal.

Iszonyatosan büszke voltam. Az egész ország hallotta, hogy én segítettem a nagy riporternek. Mire a vb-nek vége lett, már látta, hogy reménytelen kísérlet lenne, ha lebeszélne arról, hogy ezzel a szakmával foglalkozzak, inkább azt mondta, érettségizzek le, tanuljak rendesen, meg ha van kedvem, időnként menjek be a Rádióba. Ebből az időnkéntből az lett, hogy az 1989-90-es tanévben egyszerre két iskolába jártam. A II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban a negyediket, a Bródy Sándor utcában meg a rádiós iskolát. Utóbbi – nem is értem, miért – jobban izgatott. Egy éven keresztül minden egyes hétvégét – szombatot, vasárnapot – ott töltöttem. Megtanítottak vágni, megmutatták, hol jönnek az MTI sporthírei telexen, amikor pedig Radnóti volt a hétvégi ügyeletes szerkesztő, megmutatta, hogyan kell hírt írni, miből lesz egy tudósítás. Miközben pedig az érettségire készültem, 1989 decemberében egy éjszakai műsorban ő adta le az első, általam készített rádiós anyagot. 9 perces volt, és arról szólt, hogy miért nem tudott egy magyar futballista gyökeret ereszteni a Bundesligában, a VfL Bochum csapatában. Hogy korábban egy 17 éves "gyerek" készíthetett-e a Magyar Rádió sportszerkesztőségében olyan anyagot, amely el is hangzott, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy én készíthettem.

A Sportosztály vezetője sem tűnt megközelíthetetlen fickónak. Egy szürke, párnázott ajtó mögött volt az ő szobája. Egyszer pont akkor jött ki, amikor én is ott voltam. A szerkesztőség mindenese, gyártásvezetője, Erzsi mutatott be neki. Novotny Zoltán – aki 2020. május 19-én lett 80 éves – mosolygott egy sort, majd amikor hallotta, hogy az „r" hangzóimmal elég komoly gondok vannak, azt mondta, hogy nem biztos benne, hogy belőlem valaha rádiós lehet.

Novotny hosszú pályafutása során nem sokat tévedett. Vagy azt is mondhatnám: ez volt az egyetlen jelentős tévedése. Hét évvel az után, hogy először találkoztunk, a Zürich-Atlanta repülőjáraton jött oda hozzám, elővette kedvenc kockás papírjait, s a rá jellemző hosszas hezitálás után közölte, hogy akkor az olimpián a cselgáncsot fogom közvetíteni.

Az olimpián. A cselgáncsot. Én. 24 évesen (sem.) A cselgáncs a rádióban amúgy Radnótié volt, de a vívás is. Mivel a kettő Atlantában párhuzamosan ment, egy ember nem tudta volna a két sportágat közvetíteni. Az eredeti tervek szerint Molnár Dánielnek jutott volna a judo, de ő pár nappal az indulás előtt sérvet kapott, operálni kellett, nem utazhatott. Én ugorhattam be a helyére. Novotny – miután felsorolta nálam 23 alkalmasabb ember nevét, akit helyettem szívesebben látott volna az atlantai rádiós csapatban – végül beadta a derekát. Török Laci olyan hevesen kardoskodott mellettem, hogy azzal nem lehetett mit kezdeni. Akkor nem értettem, miért nem az én nevemet mondta elsőként Novotny. Ma már – 48 évesen – biztosan én is felsorolnék 23 másik nevet. De, győzelem, végül azt mondta: "mit bánja ő, jöjjön a Lantos. Egyszer úgy is meg kell buknia."

Az olimpia végén azt mondta: nem buktam meg. Maradhatok. Négy hónappal később aláírta a felvételi papíromat. Így lettem belsős (státuszt kaptam) a Magyar Rádió Sportszerkesztőségén.

Radnótival rengeteget utazhattam együtt. 18 évesen Lahtiba az öttusa-vb-re. 19 évesen San Antonióba az öttusa-vb-re. 33 évesen, 2005-ben Szentpétervárra a női kézilabda vb-re. Ezek az utazások azért (is) maradtak emlékezetesek, mert szinte folyamatos vizsgáztatásban volt részem. Magyar és nemzetközi sporttörténeti kérdésekre kellett válaszolnom, miközben Londonból Chicago felé szállt a gép. Az pedig jó hosszan szállt – úgy 10 órán keresztül. Tudni akarta, hogy mit tudok a finnekről – ha már Lahtiba vezetett bennünket a jó sors. Ő mondta szinte minden egyes alkalommal, hogy olvassak, olvassak, olvassak, mert ezzel bővül a szókincsem. És ne a "Sárga Sikolyt" – tette hozzá mindig nevetve (utalva egy akkori bulvárlapra, amely rikító sárga színben pompázott az újságárusoknál), hanem Szolzsenyicint, Thomas Mannt, Norman Mailert, vagy más klasszikusokat. A pergőtűzként rám zúduló sporttárgyi kérdések elől sem volt menekvés – segítség sem, nemhogy Google vagy Wikipédia.

Ma ezt hívjuk a régi iskolának. Talán én voltam az egyik utolsó ember, aki ezt a sulit végigjárta. Ott nem volt órarend, nem voltak szünetek, csak a folyamatos tanulás, egy szakma – az újságírás – fortélyainak elsajátítása. Megfizethetetlen és utánozhatatlan évek voltak ezek – nem szégyellem, ma is ebből élek.

A közös közvetítések máig felejthetetlenek. Az 1995-ös magyarországi (és ausztriai) női kézilabda-világbajnokság, amelynek két hetét Radnótival dolgozhattam végig. Hagyott közvetíteni, nem volt féltékeny, én is kiabálhattam, hogy gól. A meccsek vége már a pálya szélén talált, jöhettek a gyorsinterjúk a lányokkal, akik az egész ország kedvencei lettek. Novotnyval 2010-ben két hetet töltöttünk el Zágrábban a vízilabda Európa-bajnokságon. Az a két hét számomra maga volt a csoda. A napi sportmesékben a régi nagyok elevenedtek meg a szemem előtt, az olimpiák, a közvetítések. Csak a vizsgáztatás maradt el – Novotny ekkor tán úgy érezte, hogy egy 38 éves emberrel ezt már nem feltétlenül kell megtennie.

Öt évvel ezelőtt, amikor 75 évesek voltak, jött össze utoljára a valaha volt Sportosztály. Őket ünnepeltük. Egy pesti cukrászdában nekik készült el az a hatalmas, rádiót ábrázoló torta, amelyet a képen is látnak.

Novotny Zoltán (balra) és Radnóti László 2015. május 19-én. Ekkor voltak ketten 150 évesek Forrás: Lantos Gábor

Ettünk, ittunk, nevettünk, jól éreztük magunkat. Szinte senki sem hiányzott. Akik mégis nagyon hiányoztak, azok már nem lehettek velünk. A Kis Gaál Anna, a Molnár Dani meg a Sipos Jani – ők már csak fentről nézték, ahogy a két ünnepelt átvette az ajándékokat, meg a tortát.

Akkor voltak ketten 150 évesek.
2020. május 19-én ketten már 160 évesek.

Novotny a mai napig beszél a rádióban, ha nem jött volna a koronavírus-járvány, akkor a mögöttünk lévő hétvégén is körkapcsolt volna valamelyik focipályáról. Radnóti elszakadt attól a rádiótól, ahol annyi évet töltött és dolgozott, de a mai napig ír – nekünk is, ide az Origo Sportba. Meg rádiózik - a Katolikus Rádióban. Ahogyan Novotny is megteszi ugyanezt, a Kossuthon. Óriási örömmel vetették bele magukat az Én olimpiám-sorozatba (ahogyan Dávid Sándor, Török László és Gulyás László is), ezt a sorozatot szintén elsodorta a kórság, de nagyon remélem, 2021 kezdetén folytathatjuk, és visszatérnek ők is írásaikkal hozzánk. Meg addig is. Bármikor.

Isten éltesse a 80 éves Novotny Zoltánt és Radnóti Lászlót, a magyarországi sportrádiózás két élő legendáját!