Társoldalunk:

Bűnözők, drogok és prostituáltak – az MMA története

2021.12.15. 19:25

Aki csak egy-egy véres küzdelemért, egy hatalmas K.O.-ért vagy egy ájulásig tartó fojtásért néz meg egy-egy videót a kevert harcművészetek (Mixed Martial Arts, MMA) világából, jószerével csak a promócióban a többi szervezetnél valóban sokkal sikeresebb UFC-vel találkozik. Pedig vannak még más játékosok is a pályán, sőt volt egy szervezet, ami a maga idejében sokkal nagyobb, sokkal gazdagabb és főleg sokkal őrültebb volt, mint az Ultimate Fighting Championship. Ez volt a Pride Fighting Championships (a szervezet nevének természetesen nincs köze az LMBTQ-felvonuláshoz, a szerk.).

Mi az a kérdés, ami minden, a harcművészetek iránt kicsit is érdeklődő ember fejében ott motoszkál? Nyilván az, hogy melyik küzdősport a leghatékonyabb, melyik nagymestere tudja egy szabályok közé szinte alig szorított küzdelemben legyőzni a másik stílus legjobbját? Van-e esélye egy birkózónak egy bokszolóval szemben, egy dzsúdósnak egy karatés ellen, a kung-fu művelőjének a szambó bajnoka ellen (de éppígy megfordítva is feltehetjük valamennyi kérdést)? Meglepően sokáig kellett várni, hogy szervezett formában is választ kapjunk a kérdésre, mígnem 1993. november 12-én a denveri McNichols Sports Arenában sor került a UFC 1 gálára, amit egy fekete öves brazil jiu-jitsu bajnok, Royce Gracie nyert meg. A gála körül óriási hírverés volt, részben azért, mert alig találtak neki helyet, szinte minden államban ajtót mutattak a szervezetnek, véres vásári attrakciónak, sőt egy szenátor egyenesen "emberi kakasviadal"-nak nevezte a küzdelmet. A UFC-nek kellett közel másfél évtized, míg a megfelelő menedzsment lehengerlő marketinggel, és a legjobb harcosok szerződtetéséhez elegendő pénzzel előbb betört a nagy szervezetek közé, majd mára a legnagyobbá vált.

Ehhez képest nagyjából tízezer kilométerrel és egy óceánnal arrébb, Japánban nem volt ilyen probléma, amikor 1997-ben megszületett a Pride FC. Már csak azért sem, mert a számos harcművészeti ág - karate, dzsúdó, aikido, kempo és még sorolhatnánk - szülőföldjeként számontartott országban már léteztek a kevert harcművészeteket népszerűsítő szervezetek, mint a Shooto, az UWF Interantional, a Pancrase vagy a Kingdom.

Azért a Pride is elfért köztük, amelyik 1997. október 11-én rögtön egy nagy dobással indított: a hazájában hihetetlenül népszerű japán pankrátor, Nubuhiko Takada és Rickson Gracie, a fekete öves brazil jiu-jitsu-mester között (a Gracie család külön történet, Rorion például a UFC létrehozásánál serénykedett, de a hatalmas famíliának ma már világszerte, így Magyarországon is vannak iskolái). Az addigra kissé már megkopott birkózótudású japán harcos derekasan helyt állt, de kikapott - azonban mindezt 47 ezer néző előtt tette a Tokyo Dome-ban. A meccs előzményére még visszatérünk később.

A sikeres rajt után a következő tíz évben további 67 gálát rendezett a szervezet, melyek között persze voltak kevesebb nézőt vonzó, kisebb események is, de évente két-három alkalommal biztos, hogy 30 ezer fölötti nézőszámok voltak, sőt a tokiói nemzeti stadionban rendezett 2002-es Pride Shockwave/Dynamite gála a maga 91 107 nézőjével talán örökre megdönthetetlen rekordot jelent az MMA világában.

Abban az időben a Pride volt a legmenőbb dolog, ahová elvihetted a csajodat. Mindenki ki volt öltözve, és páratlan élményt kaptak az emberek minden szempontból. Mintha a Cirque du Soleil találkozna a Super Bowllal, a  WrestleMania-val és a kedvenc rock koncerteddel. Minden benne volt, amit akkoriban imádtam, azonnal megragadott. Ahogy beléptél a csarnokba, szinte az összes érzékszervedet sokkolták" - nyilatkozta a Bleacher Report amerikai lapnak a gálák egykori szpíkere, Mauro Ranallo.

A gálák nézőtere, de a programja is hemzsegett a celebektől, miközben a ringben a legjobb harcosok püfölték egymást. Minden gála egyszeri volt és megismételhetet, látványorgia, és már-már obszcenitásig grandiózus.

"Amerikában például nehéz ezt elmagyarázni, hiszen a UFC már olyan óriásira nőtt, de akkoriban a Pride volt "a szervezet". A UFC is itt volt már a kertek alatt, de a fasorban sem volt a pénzeket vagy a nézőszámokat illetően" - emlékszik vissza az egykori nehézsúlyú Pride-harcos, Heath Herring.

Szerényebben, ha kérhetjük

A fentebb említett Takada-Rickson Gracie küzdelemnek volt egy előzménye, ami az egész Pride születéséhez vezetett. A japán pankrátorok akkoriban már jó két évtizede szívósan építették a maguk imidzsét, amelynek a legfontosabb építőköve a legyőzhetetlenségük volt. Úton-útfélen belekötöttek az összes létező küzdősport művelőjébe, és kihívták, majd le is győzték őket, igaz döntően előre megrendezett küzdelemben, de a szurkolóknak az édes mindegy volt. Nem mellékesen pedig valóban profi birkózók és igazi kemény fickók voltak. Miután Roycon Gracie megnyerte az első két UFC gálát, a család hírneve pedig egyre nőtt (főleg azt követően, hogy Antonio Inoki legyőzte Muhammad Alit, akinek az ekkor szerzett sérülései gyakorlatilag pályafutása végét jelentették), Japánban nagyon szerették volna tető alá hozni a Takada-Rickson Gracie csatát. Csakhogy a brazil nem állt kötélnek, hogy alulmaradjon egy megrendezett küzdelemben, és idővel már válaszra sem méltatta a japánokat. Ekkor döntött úgy Jodzsi Andzso, a kemény legények legkeményebbike, hogy majd ő repülőre ül, elutazik Kaliforniába (ahol a Gracie család élt), és saját dojojában tanítja móresre a tiszteletlen brazilt. Így is tett, és 1994 decemberében japán sajtósok hadától kísérve berontott a Gracie-dojóba, ahol éppen nem volt ott a lázas beteg Rickson. Aki kocsiba ült az akkor 11 éves fiával, majd arra kellett belépnie a saját edzőtermébe, hogy ismeretlen fickó mindenféle gyáva alaknak nevezi. Ezt nem kellett volna...

A japán médiában óriási felületet kapott Andzso szégyenteljes útja, és rögtön előkerült, hogy majd Takada visszavág Graciénak. Ekkor jelent meg az első (igaz, már jó útra tért) gengszter a színen: Hiromicsi Momose 50 millió yennel szállt be a buliba, és eladta a jogokat a Fuji televíziós csatornának.

Csakhogy az első négy gála pénzügyileg így is bukás lett, így a legjobbkor szállt be Naoto Morisita, aki gatyába rázta a promóciót, és a 2000 elején rendezett két Pride Grand Prix (előbbi 50, majd 40 ezer néző előtt a Tokyo Dome-ban) kirántotta a bajból a céget. Még úgy is, hogy Rickson Gracie váratlanul elhagyta az országot 2001 januárjában, amikor kiderült, hogy 19 éves fia, Rockson drogtúladagolásban meghalt, végképp bedönteni látszott az üzletet. Morisita azonban jól érezte, hogy az addig egész jól felvezetett japán-brazil rivalizálásra lehet építeni.

Legyőzni egy Graciét

Miután kiderült, hogy a nagy Takada már csak egy blöff, új helyi sztárt kellett keresni, aki Kazusi Szakuraba személyében bukkant fel. Elődjénél sokkal képzettebb harcos volt, és legalább olyan népszerű: egy igazi party állat, aki ivott és cigizett, közben a jó humorával és a nagy dumájával mindenki haverja volt. A kétszeres UFC-bajnok Royce Gracie volt az ellenfele, aki alaposan feldühítette, amikor nem jelent meg az utolsó szabályegyeztető találkozón. A nagy meccs végül előre nem meghatározott számú 15 perces(!) menetekből állt, és a két harcos végül több mint 90 percen át verekedett a ringben, mielőtt a Gracie-sarokból bedobták volna a törölközőt - Royce Gracie először szenvedett vereséget MMA-küzdelemben.

Akcióban a Gracie-vadász:

A digitális fényképezés előtti korban a fotósok asszisztensei mozogtak a legtöbbet, mert állandóan újabb és újabb tekercs filmekért ugrasztották őket főnökeik.

A húzás bejött, a Pride sorra hívta meg a legjobb tengerentúli harcosokat, hogy megküzdjenek a japánokkal, akik imádták ezt a felállást.

"Hatalmas Pokemon-figurák voltunk a számukra, óriási rajzfilmszereplők, cirkuszi attrakció, de nem volt ebben semmi rossz, sőt, elképesztő volt. Szinte mintha rocksztárok lettünk volna. Legalábbis ezt várták tőlünk. Bárhova mentünk, mindenhol azt várták, hogy csináljunk valami őrültséget, mi meg úgy voltunk vele, hogy oké, ha nektek ez kell, akkor ez lesz. Végtelenül szórakoztató volt" - emlékszik vissza a szervezet egykori nehézsúlyú sztárja, az amerikai Heath Herring.

Egy másik bajnok, a Herringet karrierje során háromszor is legyőző brazil Antonio Rodrigo Nogueira így emlékszik vissza a daliás időkre.

"Ahogy mentünk a stadion felé, tömeg kísérte a buszunkat, a rajongók három háztömbön keresztül rohantak utánunk. Szappanoperákban, show műsorokban és reklámokban szerepeltünk. Furcsa volt hazatérni, ahol meg senki nem ismert föl" - mondta, hozzátéve, hogy a szállodájuk körül olyan állapotok voltak, mint, amikor a Beatlesre vártak anno a rajongók.

A csúcson olyan sztárok vitték a prímet, mint Wanderlei Silva, az említett Nogueira, a horvát Mirko "Cro Cop" Filipovic, és mind közül a legnagyobb, az orosz Fedor Emelianenko, akit soha nem győztek le Pride-eseményen, legyen az ellenfele olimpikon dzsúdós, UFC-bajnok, pankrátor, vagy bármilyen óriás.

Balra Fedor, jobbra Cro Cop:

"Fedor minden idők egyik legnagyobb harcosa" - foglalta össze a lényeget Nogueira, akit szintén elkalapált a rettegett orosz.

A Pride eseményei azért is voltak hihetetlenül intenzívek, mert a harcosok rá voltak kényszerítve a küzdelemre. A bírók sárga lappal, a szervezet pedig pénzlevonással büntette, akit túlságosan passzívnak ítéltek meg. Így aztán rendszerint brutális adok-kapokba torkolltak a meccsek.

Káosz volt, anarchia, gyönyörű és brutális egyszerre. Soha többé nem lesz ilyen sehol.Néha már túl erőszakosak is voltak a küzdelmek, alig bírtam nézni őket. Ma, idősebb fejjel újranézve egy-két meccset, hát, kényelmetlenül érzem magam" - mondta a cikk elején már idézett Ranallo.

Az amerikai Don Frye Josihiro Takajama elleni meccs is egyik mintapéldája a Pride-gáláknak. Frye-nak mindene tropára volt menve, Vicodine-nal (rendkívül erős fájdalomcsillapító) volt teli, hogy egyáltalán járni tudjon. Saját bevallása szerint a vállai annyira fájtak, hogy a karjait nem tudta oldal irányba emelni, de muszáj volt harcolnia, hát harcolt. 

"Később megfizettem érte. De amikor még fiatal vagy és hülye, te vagy a kemény csávó, és nem foglalkozol ezzel. Megbántam már, ugyanakkor örülök, hogy benne voltam" - mondja Frye. 

Nyílt titok volt, hogy mindenki szed, szúr, szippant valamit, hogy ringbe tudjon lépni, a szervezők pedig egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy kiben milyen anyagok dolgoznak. A drog- és a dopppingtesztet hírből sem ismerték, és ez a harcosoknak is így volt jó, különösen azoknak, akiket egy pozitív minta után eltiltott volna a saját sportági szövetségük.

Nem kellett atomtudósnak lenni, hogy ránézésre megmondd, hogy ki az, aki cuccozik. Az biztos, hogy én sok olyan rossz cuccot beszedtem, amit orvos írt fel, és, ami inkább ártott, mintsem használt a karrieremnek" - mondta még 2010 Kevin Randleman.

"Össze-vissza küldözgettek, hogy adjak mintát, aztán, amikor visszavittem a telepisilt ibriket, nem volt senki, aki átvette volna, csak egy rakás másik minta, amit biztos, hogy soha az életben nem vizsgáltak meg, hiszen fogalma nem volt senkinek, hogy ki adta. Szerintem kiöntötték az összeset, vagy ellopták a DNS-ünket, hogy klónhadsereget csináljanak" - mondta viccesn a később UFC-bajnok, Chuck Liddell. Egy 2006-ban nyilvánosságra került szerződésben le is van írva, hogy, ha drogot (marihuana, kokaink, heroin stb.) találnak a mintában, akkor kizárják a sportolót, viszont nyugodt lehet mindenki, mert a teljesítményfokozók jelenlétét nem vizsgálják...

A későbbi UFC-bajnok, Mark Coleman sem csak a kakaótól nőtt nagyra:

A szorítóban egymást szétverő harcosok a gálák után legendás bulikat csaptak rendszerint az egyik társalapító, Szakakibara híres-hírhedt tokiói éjszakai klubjában, a Roppongiban. "Rengeteg ittam a fájdalomcsillapítókra, úgyhogy piszok jól éreztem magam. Úgy buliztunk, mint a rocksztárok, mindannyian olyanok voltunk, akár Elvis (Presley)" - emlékszik vissza Don Frey.

"Üvegből ittuk a Dom Perignon pezsgőt, mint valami barbár horda" - teszi hozzá Herring. A bulikon nem egyszer voltak bunyók, előfordult, hogy flip-flop papucsban álltak le verekedni a srácok, ha megtalálták őket, de volt, hogy a biztonsági személyzet is világgá futott, amikor egyik társuk védelmében összeálltak.

A szállodában soha nem volt hiány a Pride sztárjaival töltött éjszakára vágyó lányokból, de olyan is előfordult, amikor egy jóakaró súgta meg, hogy a kiszemelt hölgy, hát... igazából úr.

És megjöttek az igazi gengszterek

A baj akkor kezdődött, amikor egy Hiromicsi Momosze nevű elég nagyban játszó tokiói bandavezér letöltötte hatéves börtöntbüntetését, és egyik első dolga volt meglátogatni egy Pride gálát, ahol aztán állandó vendég lett "Szívében örökké fiatal" felíratú baseballsapkájában.

A harcosokkal mindig kedélyes korosodó fickó azonban igazi időzített bomba volt, akivel nem lehetett ujjathúzni. 2003-ban rejtélyes körülmények között meghalt a Pride-ot annak idején megmentő Naoto Morisita, akinek a helyét az ex-gengszter, Szakakibara vette át, egyből kitört a háború különböző jakuza bűnszervezetek között a Pride fölötti irányításért.

A 2003 novemberében 67 ezer néző előtt rendezett Pride/Final Conflict gála alatt a háttérben már kőkemény háború zajlott Momosze és egy koreai születésű gengszter, Isizaka között. Mirko "Cro Cop" Filipovic menedzserének visszaemlékezése szerint különböző szervezetek mintegy kétszáz felfegyverzett harcosa állt egymással szemben, miközben a Tokyo Dome-ban minden idők egyik legnagyobb küzdősport-gálája zajlott. Nagyon közel jártunk hozzá, hogy kitörjön egy lövöldözés, átkozottul veszélyes volt a helyzet.

Végül Momosze ment, a helyét pedig végleg átvette Szakakibara és Isizaka. De ez szinte természetes volt. A helyi bandák minden nagy esemény körül ott voltak, védelmi pénzt szedtek, kézben tartották a fogadásokat. Üzérkedtek a jegyekkel, a legjobb - helyi - harcosokat pedig előszerettel szervezték be maguk közé. De ugyanez a befolyásuk megvan a szórakoztatóipar más ágazataiban, legyen szó tehetségkutatókról, vagy népszerű popzenekarokat futtató ügynökségekről. 2004-ben már ott tartott a dolog, hogy ügynököket fenyegettek meg életveszélyesen, és tévés producereket kényszerítettek rá, hogy visszamondjanak aláírt szerződéseket, ha egy olyan harcos gáláját közvetítték volna, akit ők a sajátjuknak tekintettek, így csak a Fuji TV-n jelenhettek meg, sehol máshol. A Fuji azonban 2006-ban felmondta a szerződést, a jakuza körül kialakult óriási botrányra hivatkozva: a rivális Nippon TV felmondta egy bűnszervezet által irányított pankrátor liga szerződését, miután kiderült, hogy a háttérben álló jakuza csoport vezetői nyugdíjalapokat dézsmáltak meg. Ekkor a Fuji TV-nél is eszébe jutott valakinek, hogy "dehát a Pride mögött is a jakuza áll", így ők is kiléptek a szerződésből.

A Pride-nak ez a véget jelentette, a tévés pénzek nélkül ugyanis ellehetetlenült az üzlet, a szervezet pedig az összeomlás szélére került. 2007 márciusában bekopogtatott Lorenzo és Frank Ferititta III, a UFC-t birtokló Zuffa nevű cég két tulajdonosa, akik 65 millió dollárért, azzal az ígérettel, hogy a újra naggyá teszik a megkopott nevet, megvették a Pride-ot.

Lorenzo Fertitta, a nehézsúlyú UFC-bajnok, Junior don Santos, Dana White és Frank Fertitta 2011. november 12-én, AnaheimbenForrás: Getty Images via AFP/2011 Getty Images/Jason Merritt

Megmenteni azonban nem igazán volt szándékukban. Az akkor még a Zuffa szóvivőjeként, ma már a UFC elnökeként ténykedő Dana White szomorúan mondta 2007 augusztusában, hogy "minden trükköt bevetettek, de nem tudtak egyetlen tévével sem leszerződni". Így csak egy dolgot tehettek: a legnagyobb neveket szépen átigazolták a UFC-be, a Pride Worldwide japán irodája pedig végleg bezárt 2007. október 4-én.