Társoldalunk:

Minden fájdalmammal magamra hagytak

2021.12.13. 06:11

A 22 éves síugró, a kőszegi Vörös Virág néhány nappal ezelőtt jelentette be, hogy visszavonul a versenyzéstől. Vörös Virág az elmúlt három évtized legeredményesebb magyar síugrója volt, többször is pontot szerzett a világkupa-versenyeken, s reális esélye volt annak, hogy ott legyen a 2022-es téli olimpián. Egy súlyos sérülés, az edzőinek inkorrektsége és a támogatás hiánya azonban összetörte az álmait. 

Egyszer volt szerencsém felmenni az oslói Holmenkollen sísánc tetejére és lenézni onnan. Nem kellett sok idő, hogy megállapítsam: nincs az a pénz, amennyiért vállalnám, hogy leugrok innen. Félelmetes volt, na. Ugyanakkor próbáltam elképzelni, hogy mi jár a fejükben azoknak, akik mégis leugranak?
Az semmiképpen sem, hogy ez mennyire félelmetes. A versenyen már sem idő, sem lehetőség nincsen arra, hogy a körülményekre fókuszáljunk. 

Oslo síugrósánca, a HolmenkollenenForrás: AFP/Odd Andersen

Csak a legfontosabb dolgokat tartjuk ilyenkor szem előtt: az ugrásra, az elrugaszkodásra, a repülésre, az érkezésre fókuszálunk. A környezetet, a külső körülményeket ilyenkor teljesen ki kell zárni.

Repülés közben sem csodálja a lent elterülő várost?
Nem, soha. Ha így teszek, annak nagyon csúnya vége lett volna. Nem azt mondom, hogy a túlélésre játszottam, mert ez nem lenne igaz, csak arra, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. Én legalábbis így álltam hozzá ehhez a sporthoz.

Ön szerint mi az, ami az emberek tízezreit odavonzza egy-egy síugró verseny helyszínére?
Az ugrás látványa. Azért nem mindennapos, ahogy az ember 100 km/órás sebességgel elrugaszkodva repül a levegőben és leugrik egy sáncról. Ha sok néző van, iszonyú jó hangulat tud lenni a versenyeken. Bár ez inkább a férfiak küzdelmeire igaz. A női viadalokon nem szoktak annyian lenni. Kivétel a szlovéniai Ljubnóban, ott versenyeztem sok néző előtt. Az nagyon felemelő érzés volt a számomra. A repülő ember mindig vonzani fogja azokat, akiknek soha nem lesz bátorságuk ahhoz, hogy ezt megpróbálják.

Soha nem volt önben félelemérzet?
Nyilván gyerekként, amikor elkezdtem a síugrást, volt. Idővel ez megváltozik és izgalommá alakul át. Folyamatosan nő az adrenalin, majd egyszer csak azt vesszük észre, hogy a síugrás függőséget okoz.

Az első ugrására emlékszik?
11 évesen kezdtem el Kőszegen a 10 méteres sáncon. A legelsőre nem emlékszem, de arra igen, hogy nagyon élveztem az ugrásokat. Mindig azért rimánkodtam, hogy még egyet ugorhassak, aztán még egyet. Miközben azért nagyon sokszor elestem – de ez minden kezdővel előfordul. Estem-keltem, azt is megtanultam, hogyan kell úgy esni, hogy minél kevésbé fájjon.

Miért lesz egy 11 éves kőszegi lányból síugró?
A síugrás előtt több mindent kipróbáltam. Nekem azért tetszett meg, mert teljesen más volt, mint a többi sportág. A síiugrás előtt atletizáltam, teniszeztem és kosárlabdáztam is. De aztán a síugrás megfogott és szerelembe estem. Különleges dolog volt ez akkor. Én akartam ezt az egészet. Édesanyám ismerőse volt síugró és rajta keresztül ragadtam itt.

De ennek már vége, hiszen a napokban jelentette be a visszavonulását – 22 évesen. Hány álmatlan éjszakát okozott ennek a döntésnek a meghozatala?
Sokat, de ez egy hosszú folyamat végeredménye. Nem volt egyszerű döntés, de úgy éreztem, hogy ezt meg kell hoznom. Két súlyos térdsérülésem volt, túlestem két edzőváltáson, majd jött a koronavírus is. Ha ezeket összerakom, úgy érzem, hogy nincs már erőm az újabb és újabb újrakezdéshez. Belefáradtam a harcba, amelyet az edzőkkel, a szövetséggel és magammal is meg kellett vívnom. Nekem innen már nincs visszaút. Nyilván másképp éreznék, ha nem sérülök meg másodszor, vagy ha nem hagynak faképnél az edzőim. Ebben az esetben szinte biztos, hogy versenyeznék és készülnék a téli olimpiára. Ugyanakkor tudom, hogy min mentem keresztül, s akik esetleg számon kérik rajtam a visszavonulást, tényleg nem tudják, miket kellett átélnem.

Szálazzuk szét ezt a három dolgot. Említette, hogy két nagyon komoly térdsérülése volt. Ebből a második az igazán végzetes?
Igen, amelyik a norvégiai Lillehammerben történt. 2020. március 9. hétfő este volt. Edzésen vettem részt, akkor voltam a karrierem csúcsán, amikor ez történt. Előttünk a férfiak edzettek, mi arra vártunk, hogy befejezzék.

Ezt látják a sánc tetejéről a síugrók LillehammerbenForrás: Only France via AFP/BORCHI-ANA/ ONLYWORLD.NET/Borchi-Ana

Aztán a norvégok nem készítették nekünk elő a sáncot, úgy mentünk rá. Szeles idő volt. Sokat kellett várnunk a fenti melegedőben. Nem tudtuk, hogy lehet-e ugrani, vagy nem. Az előugrókat is kivették, teljesen bizonytalan volt minden. Szerintem nem is lett volna szabad ugrani, annyira rosszak voltak a körülmények. Mégis elugrottam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem. Aztán kaptam egy olyan hátszelet, amely a levegőben megbillentett. Mindjárt az elugrás után éreztem, hogy baj van. Balra ment el a lécem, próbáltam menteni a menthetőt, de nem sikerült. A leérkezés pillanatában sérült meg az a térdem, amelyet 2016-ban egyszer már megoperáltak. Már ott tudtam, hogy nagyon nagy a baj. Borzalmasan fájt. Előbb a fizikai fájdalom volt a nagy, ebből nőtt ki a lelki. Az MR-vizsgálatok eredményéig még reménykedtem, de mindez hiú ábránd volt, mert a felvételek kimutatták, hogy minden elszakadt, ami elszakadhatott. Akkor nagyon magam alatt voltam, mert tudtam, hogy mi vár rám, hiszen mindezt egyszer már végig csináltam. Hárman sérültünk meg ezen a napon. Egy osztrák versenyző, aki most tért vissza. Ehhez képest engem túl korán hajtottak vissza a sáncra, hogy ugorjak. Így tett az edzőm, mert az olimpia lebegett a szeme előtt.

Ilyenkor nem mondhatja azt a versenyző, hogy nem vagyok még készen, hogy nem szeretnék ugrani?
Mondhatja és mondtam is. De hiába beszéltem. Ebből aztán kialakultak azok a konfliktusok, amelyeket nehezen lehetett kezelni. Túl korán jött a visszatérés. Nyilván, tudat alatt valahol én is akartam, de az edzőm sokkal jobban. Ez kettőnk hibája volt. Úgy ugrottam, hogy folyamatos fájdalmaim voltak. Az a szlovén edző, aki először otthagyott, Vasja Bajc viszont mindezt nem vette figyelembe. Aztán 2021 májusában Bajc lelépett a csehekhez – úgy hagyott itt, hogy a szövetségnek is csak egy e-mailt küldött. Pedig 4 éven keresztül dolgoztunk együtt. Ez megint hidegzuhanyként ért. Egyszer csak felhívott, 10 perc alatt egy videós beszélgetésben elmagyarázta, hogy miért megy el.

Vörös Virág lehetett volna a második magyar síugró olimpikonForrás: Katja Diegler

A szövetségre hivatkozott, meg arra, hogy az anyagi támogatás nem elégséges, ezért a továbbiakban nem tudja vállalni a közös munkát. Már ez is nagyon mellbevágott, majd elkaptam a koronavírust is – akkor teljesen padlóra kerültem. Ott voltam edző nélkül, tüdőgyulladásom lett, miközben nekem már edzeni kellett volna. Már akkor abba akartam hagyni, de a szövetség gyorsan keresett nekem egy másik edzőt és hajtottak előre, hogy mennem kell, ugranom kell, meg kell próbálnom, mert jön az olimpia. Belementem, mert tényleg az álmom volt az olimpiai szereplés. 2021 júniusától tudtam újra elkezdeni az edzéseket. A tavaszi felkészülés teljesen kimaradt. Megint sietni kellett – mint a térdműtétem után is. A szlovén Mitja Oranic lett az új trénerem, hajtott előre, ebből aztán ismét konfliktusok származtak. A nyári időszakban nem voltak jók a közös eredmények. Éreztem, hogy nem kellek neki, később kiderült, hogy Oranic végig kifelé kacsingatott, velem pedig egyáltalán nem volt őszinte. Csak megjegyzéseket tett, amitől kiborultam. Majd fogta magát és lelépett az amerikaiakhoz. Akkor újra a padlóra kerültem és már tényleg nem volt erőm a feltápászkodáshoz.

A magyar szövetség mit tett ekkor?
Adtak egy ultimátumot, hogy el kell mennem a szezonnyitóra és ott pontot kell szereznem. Csak ebben az esetben tudnak tovább támogatni és edzőt keresni nekem. Ezt először elfogadtam, mondtam, vágjunk bele. Az oroszországi Nyizsnij Tagilban rendezték ezt a versenyt 2021. november 26-án. De aztán gondolkodóba estem: nincs edzőm, a felkészülésem szinte teljesen elégtelen volt, hogy ugorjak így? Visszaléptem az indulástól. Úgy volt, hogy idehaza próbálom magam rendbe szedni, de amikor láttam, hogy semmiféle külső támogatást ebben nem kapok, meghoztam a visszavonulásról szóló döntésemet.

Keresték ezután a szövetségből?
Nem. Senki sem hívott fel. Kirakták a Facebook-oldalukra a közleményemet, részükről ennyi volt ez a történet. A döntésemmel teljesen egyedül maradtam. Nem volt olyan ember, aki visszatartott volna. A versenyzőtársaim voltak az egyetlenek, akik írtak nekem, hogy mennyire sajnálják. A szövetségben kiálltak mögülem, mert látták, hogy már nincs bennem a jó eredmény lehetősége – innentől kezdve már nem voltam nekik érdekes. Minden fájdalmammal – legyen az lelki, vagy fizikai – magamra hagytak.

A visszavonulásáról szóló döntés végleges?
Most azt mondom, hogy igen. Tudom, nagyon fiatal vagyok még, tehát teljesen nem zárok ki semmit, mégis azt hiszem, hogy ez volt a legjobb döntés. Az elmúlt két év küzdelmeiben teljesen megcsömörlöttem. Most a tanulmányaimra koncentrálok, Győrben járok egyetemre, sport és rekreációs szakra. Szeretnék a nemzetközi szövetségnél dolgozni, ott is vannak ismerőseim. Jó lenne ebben a közösségben maradni, mert nagyon megszerettem a síugrókat. Ezen felül – ha igénylik – Kőszegen szívesen segítenék a kezdő, gyerek síurgróknak.

Mikor állt a legközelebb ahhoz, hogy ott legyen a 2022-es pekingi téli olimpián?
2020 telén. Januárban a romániai Barcarozsnyón a 30. helyen végeztem, amely pontszerző helyezés volt. Előtte 2019 nyarán is jól mentek az ugrások, akkor a csehországi Frenštátban a nyári Grand Prix-sorozatban 23. helyen zártam, amely szintén pontot ért.

Vörös Virág történelmet írt, mert az első magyar női síugró volt, aki VK-versenyen pontszerző helyen végzettForrás: AFP/Joe Klamar

Akkor nagyon felkapott idehaza a sajtó, hiszen a romániai versenyt megelőzően Fischer László volt az, aki pontot tudott szerezni az 1984-es Lake Placid-ben megrendezett VK-versenyen. Az igazi csúcs aztán 2020 februárjában következett, amikor a szlovéniai Ljubnóban a 25. helyen zártam és ezzel 6 pontot szereztem. Ekkor éreztem azt, hogy reális esélye lehet az olimpiai szereplésnek. Nem sokkal később azonban jött a végzetes lillehammeri bukás – a többit már tudja.

Lesz ahhoz ereje, hogy 2022 februárjában megnézze az olimpiai versenyeket?
Persze. Sőt, közben már meghívtak az Eurosport közvetítéseibe szakkommentátornak is. Ezt a munkát is nagyon élveztem, s talán az olimpia idején újra mehetek majd segíteni a közvetítésekben.

Emlékszem, mennyire nagy vihart kavart annak idején, amikor a nők is elkezdték ezt a sportágat. Először mindenáron távol akarták a hölgyeket tartani a sportágtól, majd nevetségesnek és komolytalannak nevezték a próbálkozásokat. Ehhez képest a pekingi lesz a harmadik téli olimpia, ahol a nők is ugorhatnak. Minek köszönhető ez a változás?
A változás pici és még nem teljes körű, hiszen az olimpián a nők összesen két számban indulhatnak, míg a férfi versenyzők a normálsáncon, a nagysáncon és a csapatversenyben is szerezhetnek érmeket. De legalább már tényleg ott lehetünk az ötkarikás játékokon. A vegyes csapatverseny programba iktatásával kicsit nőttek a lehetőségeink. De az sem szép dolog, hogy amíg a férfiaknál a top 50 jut be az olimpiára, addig a nőknél ez a szám 40. A lillehammeri sérülésemkor is mi voltunk az utolsók, akik ugorhattunk. Már este 8-9 óra volt, amikor mi jöhettünk. Ebből is látszik, hogy lenne még teendő ebben a kérdésben. De az olimpián a nagysáncra még nem engednek fel bennünket – miközben a VK-versenyeken már ugorhatunk a nagysáncról is.

Lesz-e valaki, aki követni tudja önt idehaza ebben a sportágban?
Nem tudom. Most van két lány, ők még nagyon fiatalok, nem tudom, hogy mi lesz belőlük. Ahhoz, hogy itt eredményes legyél, rengeteg lemondás kell. Én például szinte kiköltöztem Szlovéniába, mert csak ott tudtam edzeni. Idehaza nincsen olyan sánc, ahol normálisan edzeni lehet, hiszen Kőszegen a legnagyobb sánc is csak 30 méteres.

Most, hogy beszélt ezekről a dolgokról, hogyan érzi magát?
Úgy érzem, hogy jól döntöttem. Nyilván, a későbbiekben lesznek majd olyan gondolataim, amelyek megkérdőjelezik a mostani döntésemet, hiszen 11 évig mégiscsak ebben a sportágban éltem. De ha most megkérdez, azt mondom: jól döntöttem, amikor visszavonultam, s ma sem döntenék másképpen. Kár ezért, mert tudom, hogyha nem történnek velem ezek a dolgok, akkor most az olimpiára készülhetnék.