Fausto Coppi, Gino Bartali, Alfredo Binda, Felice Gimondi, Marco Pantani, Ivan Basso, Vincenzo Nibali – csak néhány azon egyéniségek közül, akik Olaszországban születtek és kerültek minden idők legkiválóbb kerékpárversenyzői közé.
Binda a két világháború közötti időszakban ötször is megnyerte a Giro d'Italiát, Coppi és Bartali már a II. világháború előtt is győzelemmel zárták hazájuk körversenyét, hogy aztán kiélezett csatákat vívjanak egymással a „világégés" utáni időszakban is. Coppi 1952-ben megcsinálta a Giro-Tour duplát, amire előtte senki nem volt képes. Nem véletlen, hogy az olasz körversenynek a legmagasabb pontján lévő hegyi hajrá évről évre az ő nevét viseli, amivel a szervezők méltó emléket állítottak neki.
Aztán az 1960-as évek második felében Felice Gimondi még Coppin is túl tett azáltal, hogy a francia Jacques Anquetil után ő lett a második a kerékpársport történetében, aki a Giro d'Italia mellett a Tour de France és a Vuelta a Espana összetettjében is diadalmaskodni tudott. Azt már soha nem tudjuk meg, hogy a 2004-ben tragikusan elhunyt Marco Pantani az 1998-as Giro-Tour duplája mellé tudott volna-e tenni még egy Vuelta-sikert is pályafutása utolsó szakaszában, így
a 2010-es évekig Gimondi volt az egyetlen olasz, aki képes volt a triplázásra.
Míg 2009-ben meg nem jelent Vincenzo Nibali. Az olaszoknak számos klasszis versenyzője volt, mint amilyen a Fetter Erik és Dina Márton csapatának, az EOLO-Kométa sikereiért küzdő Ivan Basso, vagy Michele Scarponi, aki Pantanihoz hasonlóan szintén idő előtt veszítette életét. Ők hazájuk háromhetesén rendre nagy sikereket értek el, de a Touron Gimondi 1965-ös győzelme óta sokáig csak 1998-ban Pantani tudta megnyerni a sárga trikót.
Ezeket a sikereket azért írtuk le, hogy szemléltessük az olasz kerékpársport gazdagságát, amiből nagyon nem könnyű kiemelkedni. Nibalinak ez sikerült, méghozzá úgy, hogy szemben a legtöbb olasz legendával ő nem kimondottan hegyi menőként ért el sikereket, hanem időfutamban is képes volt kiugró teljesítményre.
Ezt már pályafutása legelején bemutatta, 2002-ben junior-vb-n bronzérmes lett, majd 2004-ben az U23-as kategóriában ismételte meg ugyanezt. Amikor sárga, rózsaszín és piros trikós lett a három Grand Touron, akkor abban is kulcsszerepe volt abban, hogy olyan tempót volt képes egyedül a nyeregben diktálni, amit összetett-riválisai csak nagy nehezen bírtak el.
Amiben viszont tényleg a valaha volt egyik legjobb volt, az a lejtmenetben való tekerés. Ennek ellenére egy nagy bukása pont a szédületes sebesség közepette eldobott bringájához köthető: a riói olimpia mezőnyversenyében győztes pozícióban esett el az utolsó kilométerek előtt, ami kulcscsonttörést és a viadal feladását eredményezte számára.
A mérleg másik serpenyőjében ott vannak az olyan elképesztő győzelmek, mint a 2018-as Milánó-San Remo, amit a Poggión való támadása után fantasztikus lejtmenetével biztosított be.
A 2010-es évek körüli bringások közül az emelte ki őt és Alberto Contadort, hogy mindketten látványos, támadó szellemű versenyzéssel jelentkeztek.
Bármilyen formában voltak egy-egy szakaszon, mindig megpróbáltak ellépni a többiektől és aktivitásukkal megörvendeztetni szurkolóikat.
Talán ez az, amit már nem tudtak megtenni, miután a Sky szédületes iramot kezdett el diktálni a hegyeken is. Sokak szerint az angol sztárcsapat ezzel valamelyest megölte a kerékpársportot, mások szerint a profizmust hozta be az analitikus szemléletével.
Amikor még Contador és Nibali is a csúcsközeli állapotukban voltak, és Chris Froome is verhetőnek tűnt, az a 2014-es Tour de France volt.
A három nagy bringás egymás elleni megmérettetése a stílusok csatáját ígérte, amire sajnos nem kerülhetett sor: Froome a 4. és az 5. szakaszon elszenvedett bukásai miatt hamar feladni kényszerült a viadalt. Contador hasonló okból volt kénytelen idő előtt, a 10. etapot követően befejezni.
Ez volt annak a Tournak az első igazi hegyi szakasza, amin Nibali fantasztikusan tekert. A La Planche des Belles Filles csak a 2010-es évekre vált a francia körverseny rendszeres visszatérőjévé, ahol azon a júliusi napon nem talált legyőzőre. Nibali egyébként élete formájában tekert ezen a versenyen, így talán akkor is az övé lett volna a sárga trikó, ha Contador és Froome nem száll ki már féltáv előtt.
A 2014-es Tour volt Nibali ars poeticája, amelyen becenevéhez méltóan felfalta a mezőnyt.
A messinai cápa becenév pontosan amiatt a szűnni nem akaró sikeréhsége miatt ragadt rá, amit a már említett 10. szakasz előtt a 2. etapon is bemutatott. Már nagyon hamar átvette az első helyet összetettben, amit közben csak egyetlen napra adott le, és végül négy szakaszt megnyerve nem volt kérdés, hogy ő a legjobb abban a három hétben.
Nyert szakaszt az angliai Nagy Rajton, a Vogézekben (La Planche des Belles Filles), az Alpokban (Chamrousse) és a Pireneusokban (Hautacam) is.
Fantasztikus produkciójával ő lett minden idők hatodik olyan bringása, aki mindhárom nagy körversenyen diadalmaskodni tudott. Még a második helyezett Jean-Christophe Péraud is több mint hét és fél percet kapott tőle!
Ők heten mind a három Grand Tourt megnyerték
Jacques Anquetil (francia): Giro (1960, 1964), Tour (1957, 1961, 1962, 1963, 1964), Vuelta (1963)
Felice Gimondi (olasz): Giro (1967, 1969, 1976), Tour (1965), Vuelta (1968)
Eddy Merckx (belga): Giro (1968, 1970, 1972, 1973, 1974), Tour (1969, 1970, 1971, 1972, 1974), Vuelta (1973)
Bernard Hinault (francia): Giro (1980, 1982, 1985), Tour (1978, 1979, 1981, 1982, 1985), Vuelta (1978, 1983)
Alberto Contador (spanyol): Giro (2008, 2015), Tour (2007, 2009), Vuelta (2008, 2012, 2014)
Vincenzo Nibali (olasz): Giro (2013, 2016), Tour (2014), Vuelta (2010)
Chris Froome (brit): Giro (2018), Tour (2013, 2015, 2016, 2017), Vuelta (2018)
A 2014-es Tour előtt bő egy évvel hasonlóan domináns teljesítménnyel húzta be élete első rózsaszín trikóját a Girón. A maglia rosát a 8. szakaszon – egy időfutamot követően – vette át, amit egy doppingvétség miatt utólag megkapott szakaszgyőzelem mellett egy 20 km-es hegyi időfutam, illetve a 2300 méter magas Tre Cime di Lavaredo megnyerésével biztosított be a harmadik héten.
Előnye nem sokkal volt kevesebb, mint egy évvel később a Touron: majdnem öt percet adott Rigoberto Urannak, hatot Cadel Evansnek. Még ugyanebben az évben a Vueltán jól állt az utolsó napok előtt, azonban a 42. születésnapja felé közeledő Chris Horner a semmiből legyőzte őt az utolsó szakaszokon, és csak második lett.
Mégis a Vueltáról volt meg a leghamarabb a (piros) trikója: 2010-ben ugyan egyetlen szakaszt sem nyert, de kiegyensúlyozottságával visszaverte a spanyolok támadásait (Igor Anton, Ezequiel Mosquera, Joaquim Rodríguez), és megnyerte az összetettet. 2017-ben szintén esélyesként érkezett meg Spanyolországba, de nem bírt Chris Froome-mal, aki fél évvel később a Girót is behúzta és csatlakozott a Giro-Tour-Vuelta triplát elérő klasszisokhoz.
2010-ben szakaszgyőzelem nélkül, 2013-ban és 2014-ben élete formájában tekerve nyert Grand Tourt, a 2016-os Girón pedig egy harmadik műfaját is kipipálhatta annak, hogyan kell felérni a csúcsra egy ekkora versenyen. Nibali a 16. szakaszt követően 4:43 perc hátrányban volt a rózsaszín trikós Steven Kruijswijkkal szemben.
Senki nem gondolhatta, hogy ebből a pozícióból még lehet esélye, pláne mert még három szakasszal a vége előtt is ugyanekkora volt a lemaradása.
Aztán jött a 19. etap, amikor a mezőny a franciaországi Risoult vette célba. Elképesztő hangulat, nulla fok körüli hőmérséklet, 3-4 méteres hófal az utak mentén – utóbbinak lett áldozata Kruijswijk, aki a nap első emelkedőjének a lejtmenetében kisodródott és beleszaltózott a hófalba.
Nibali a lejtmenetben kihasználta fantasztikus képességeit és ellépett mindenkitől, hogy aztán Risoul felé előbb utolérje a szökevényeket, majd megnyerje a szakaszt. Az utolsó előtti etapot megelőzően Esteban Chaves vette át a vezetést összetettben, és mögötte már Nibali következett kevesebb mint egy perc hátránnyal. Ebből csinált közel egy perc előnyt a záró hegyi szakaszon, ami után Torinóban már csak be kellett gurulnia a célba, hogy pályafutása negyedik GT-sikerét ünnepelhesse.
Nem a 2018-as Milánó-San Remo volt az egyetlen az öt legnagyobb egynapos klasszikus (Monumentum) közül, amelyen ő haladt át elsőként a célvonalon.
Az Il Lombardia a világ egyik, ha nem a legszebb útvonalán haladó kerékpárverseny, ami általában a Comói-tó környékén dől el a hegyekben. Talán mondani sem kellene, hogy Nibali mind 2015-ös, mind 2017-es sikerét a lejtmenetben nyújtott magabiztosságának köszönhette.
Tényleg nagyon bánhatja, hogy elesett a riói olimpia mezőnyversenyében, ha ott talpon marad, akkor az ötkarikás játékok történelemkönyvébe is beírhatta volna magát. A mostani Girón már nem számít esélyesnek, de mégis jelképes helyszíne volt annak, ahol ezt a bejelentését tette:
Évek óta erre a szakaszra vártam. Itt kezdtem el tekerni és edzeni, ezért itt akartam megerősíteni, hogy ez az utolsó Giro, amelyen részt veszek és ez az utolsó szezonom
– mondta a magyarországi Nagy Rajt utáni első olaszországi szakasz után, amit szülőföldjén, Szicíliában rendeztek meg.
A kerékpársport ugyan valóban egy színes egyéniséget veszít visszavonulásával, de a Tadej Pogacar, Mathieu van der Poel, Primoz Roglic, Wout Van Aert, Julian Alaphilippe ötös tevékenységének köszönhetően nincs akkora nagy bajban, mint maguk az olaszok.
Viszont azt jelenleg még nem látni, hogy ki lehet az, aki legközelebb összetettet nyerhet a nagy múltú nemzetnek. Amíg az újabb Nibali-szintű menő nem jelenik meg, Filippo Ganna időfutamai és Elia Viviani sprintjei jelenthetik a levegőt a számukra. Viszont nem kockáztatunk sokat, amikor azt mondjuk, hogy az olaszoknak ennyi lehet, hogy kevés a dicsőséghez.
