A sporttörténelmet író Valter Attilát Szlovéniában is ezrek ünnepelték

cycling Horizontal
Spectators cheer as riders of the pack cycle in the ascent of the Kolovrat pass, near Kamno, Slovenia, during the 19th stage of the Giro d'Italia 2022 cycling race, 178 kilometers from Marano Lagunare to Santuario di Castelmonte, northeastern Italy, on May 27, 2022. (Photo by Luca Bettini / AFP)
Vágólapra másolva!
A Giro d'Italia-láz úgy tűnik továbbra is tombol a magyar sportszeretők körében. Hiába jár már messze a magyar utaktól az olasz kerékpáros körverseny, az összes szakaszon felbukkannak a magyar drukkerek, hogy a három magyart, Valter Attilát, Fetter Eriket és Peák Barnabást biztassák, miközben emberfeletti küzdelem árán teljesítik sorra a végtelennek tűnő kilométereket. Valter Attila már ismeri, milyen háromhetes versenyen tekerni, sőt, már megkülönböztetett trikó is volt rajta, nem is egy napig. A másik két versenyző újoncként indulhatott ebben a kategóriában, de ez egyáltalán nem látszik rajtuk. Szlovéniában néztük meg közelről, milyen az, amikor nem Visegrádra, hanem egy igazi első kategóriás hegyre kell felkaptatniuk a magyar fiúknak. Helyszíni riport.

A tavalyi Giro után idén is megnéztük, milyen az, amikor egy szakasz átkanyarodik Szlovéniába. Idén már a tavalyi rutin mellett az is segített, hogy volt három magyarországi szakasz a 2022-es versenyen. A visegrádi szakasz, a budapesti befutó és a balatonfüredi sprintszakasz adott némi betekintést abba, miből is áll össze egy igazi háromhetes körverseny, de "igazi" hegyek nélkül nincs Grand Tour-verseny, pláne nem Giro d'Italia. Ha a hegy nem jön Mohamedhez, akkor bizony útra kell kelni, hogy a magyar rajongó igazi hegyi szakaszt élvezhessen testközelből.

A 2021-es szlovén körözés után most egy igazán komoly hegy, a Kolovrat került bele a programba. Alaposan felkészültünk az élményekre, így már csütörtök este megérkeztünk a szlovén-olasz határ közelében fekvő, Nova Goricia mellett található, inkább annak külvárosának számító Solkanba.

Útban a Kolovrat felé Forrás: Origo

Amikor a házigazdánk megtudta, hogy a Giróra jöttünk, dőltek belőle a történetek. Két üveg bor és egy kis házi sajt kíséretében rengeteget mesélt. Ma már nyugdíjas, de korábban a helyi rádiónak dolgozott, tudósított többek között a Giro szlovén szakaszairól, már csak azért is, mert korábban maga is kerékpározott a helyi klubban.

Akkor még Szlovéniának sem voltak olyan klasszisai, mint Tadej Pogacar, Primoz Roglic vagy Matej Mohoric,

de ha már hegyek közé született, akkor kihasználta a lehetőséget.

Az úriember azt is pontosan tudta, hogy Valter Attila az egyik magyar versenyző, természetesen azt is, hogy hol rendezték az első három szakaszt. Az esti történetmesélőnk elmondta, hogy amikor másodszor járt Szlovéniában a Giro, csak lézengtek az utak mellett az emberek, de ma már teljesen más a hangulat, óriási a tömeg az utak mellett, sokan már hónapokkal korábban készülnek az aktuális helyi szakaszra.

Vendéglátónk megmutatta a kerékpárját, amivel kapcsolatban külön kiemelte, hogy méretre szabottan neki készült, ami azért akkoriban is nagy szó volt. A fiatalok persze ma már azzal ugratják, hogy vízvezetékekből készült a gép, annyit változott azóta a technika, de a korábbi Jugoszlávia fellegvárából, Belgrádból érkezett kerékpár is sok helyen változott. Más a fényezése, a pedálok és a bovdenek is, de a bandázs sem az eredeti, ahogy a nyereg és a gumik sem, tehát nagyjából a váz és annak geometriája maradt.

A régi kerékpár ma már a fészerben lapul Forrás: Márványi Péter

Még csak annyit a veterán sportemberrel kapcsolatban, hogy a rádiós állásának köszönhetően, a legendás síugróterepen kialakított kommentátori szállást bármikor igénybe vehette, így gyakran időzött Planicán. Télen sífutással ütötte el az időt, nyáron pedig természetesen kerékpározással. Állítása szerint

kétnaponta feltekert a Vrsic hágó tetejére, ami Szlovénia egyik, ha nem a legkultikusabb kerékpáros hegye

(elmondta, hogy a Kolovrat a nehezebb terep, de a Vrsic híre sokkal nagyobb). A számozott hajtűkanyarokon oda-vissza 46 és 54 perc között teljesítette a távot, elmondása szerint legalább százszor tette bele a lábaiba a Szlovéniában legendásnak számító hegy kilométereit.

A Kolovrat-hegycsúcs és Nova Gorica környéke is megszenvedte a történelem viharos időit. Véres harcok dúltak a környéken, főleg az I., de a II. világháború idején is. Az I. világháborús lövészárkok ma a hegy tetjén múzeumként üzemelnek, és ma már az 500 kilométer hosszú Walk of Peace (a béke útja) része. Főhősünk nagyapja például úgy tartozott nyolc különböző nemzethez élete folyamán, hogy csak az utca egyik oldaláról költözött át a másikra. Az I. világháború alatt francia partizánok szabadították ki egy szardíniai börtönből, hogy utána amerikai katona is lehessen belőle.

Az esti borozgatás során az is kiderült, hogy a helyiek egyik kedvenc borát miért Jakotnak nevezik. Aki nem tudja a választ, az kicsit nézegesse a betűket, hátha rájön. Igen, a Jakot fordítva kiolvasva Tokaj. Korábban az olaszok és a szlovénok is előszeretettel használták a helyi szőlőre és borokra a tokaj, tokay vagy tocai nevet. Volt itt istarski tokay, tocai bianco, tocai friulano, tocai italiano, tocai italico is, de 2007-ben az eredetvédettség miatt nem használhatták tovább a ezeket a neveket, így maradt a Jakot. A vendéglátónk szerint egyébként prózai oka van annak, hogy elkezdték használni ezt a bevet, korábban ugyanis ha valaki finom bort akart inni, megkérdezte, van-e tokaji. A helyi kereskedő persze azonnal rávágta, hogy természetesen van, így lett ragadós ez az elnevezés.

Péntek reggel útravalónak még megkaptuk, merről közelítsük meg a hegyet, merről lankásabb egy kicsit, hogy juthatunk fel viszonylag kis energiabefektetéssel. Be kell vallanom, hogy a felfele vezető út nagyobbik részét kocsival tettük meg, de ugrásra készen álltak a bringák is. Rengetegen tekertek fel a hegyre, kicsik, nagyok öregek, helyiek és magyarok is.

Az út a Soca folyó (az olaszoknál Isonzo) mentén vezetett felfelé. Megálltunk útközben Kanal településen is, ami a folyó sziklás partjaira épült. Már itt is, 30-40 kilométerre az első kategóriás Kolovrát csúcsától is rengetegen tekertek, de volt, aki már lefele érkezett. A városka hídján - ahol nyaranta műugró-versenyeket rendeznek - találkoztunk egy szlovén apukával és fiával, akik óriási köröket tettek már délben, mielőtt felmentek volna a majdnem 1200 méteres csúcsra (felmentek, ott is találkoztunk velük). A fiú elmondta, a Tour de France-győztes Pogacar által támogatott csapatban, a Pogi Teamben teker. Az óriási szlovén bringás hype közepette Jakub azonnal rávágta a kérdésemre, hogy reménykedik benne, hogy egyszer ő is profi bringás lehet. A milliós kerékpár és a tökéletes felszerelés biztosan nem lesz akadály, az már most adott.

Nyaranta erről a hídról ugrálnak a folyóba a bátrak Forrás: Karmen Smolnikar

Miközben a szerpentinen autóztunk a hegyre egyre-másra kerülgettük a kerékpárosokat, szinte kísérőkocsinak érezhettük magunkat. Sokan kiszúrták, hogy magyarok vagyunk, ment egy-két hajrá, majd utána mindenki mondta, siessünk, mert Valter Ati szökésben van és komoly előnyel megy a csoportja az üldözők előtt.

A Kolovrat csúcsától mi csak olyan 4-5 kilométerre pattantunk biciklire, de ez a kis rész is átértékel mindent, amit az ember arról gondol, hogy majd a 150-200 kilométeres szakaszokból egy kisebb távon ő is parádézhat.

Szerintem ilyenkor mindenki azt gondolja, hogy ha ezek a fiúk valósággal felreppennek ilyen magasságokba, akkor 4-5 kilométert bárki játszva kibír.

Ciki, nem ciki, nem a tempó a kérdéses, hogy valaki nem tud gyorsan hegyre menni, hanem az, hogy hányszor kell útközben megállni, mert a többségnek bizony meg kell. A profi bringásoknál a falszerű meredekeken sem opció, hogy valaki akár egy másodpercre is megálljon, pedig dobog a szív, zihál a tüdő, de ezek a fiúk máshogy vannak összerakva és valóban emberfeletti, amit néha művelnek.

A hegy tetején,a hegyi hajránál vártuk a mezőnyt, az applikációt figyelve pontosan tudtuk, hogy Valter Attila a mezőny előtt megy, másik három vagy néha négy társával együtt. Ati nagyon jól mozgott, ott is maradt a szökevények között egészen a célig. Egy balszerencsés utolsó kanyar után végül a negyedik helyen végzett, amit órási csalódásként élt meg, de reméljük, pár nap múlva már ez is szebb emlék lesz, hiszen fantsztikus eredmény ez is.

"Nagyon nehéz szakasz volt, először is Clément Davynak kell megköszönnöm a segítséget, mert nélküle nem kerültem volna be egy ilyen szökésbe. Végre jól mozogtak a lábaim, a végén pedig úgy éreztem, hogy eléggé hasonló erőben voltunk a többiekkel, nehéz volt köztünk különbséget tenni, ezért is volt olyan hosszú a várakozás. Tudtam, hogy a többiek is gyorsak, de megbíztam a sprintemben, csak eléggé trükkös volt a vége, egy éles balkanyar volt 100 méterrel a vége előtt. Nem ellenőriztem le kétszer a mai befutót, nem gondoltam, hogy ekkora harc lesz itt a szakaszgyőzelemért. Azt gondolom, hogy ez egy kicsit túl nehéz volt, nem tudom, hogy miért kellett ilyen éles kanyart betenni az utolsó méterek előtt, még szerencse, hogy nem volt rendes kordon ott, mert akkor Andrea Vendraméval elestünk volna.

A többi napon szabadon próbálkozhattam, csak eddig nem voltak meg a lábaim ahhoz, hogy bekerüljek a szökésekbe, ezek minden nap óriási csaták voltak. Ha Clément nem jön, és visz fel a szökésre, ma sem kerültem volna bele, majdhogynem a mezőny végén voltam, amikor odajött hozzám, és azt mondta, hogy gyere, menjünk be a szökésbe, neki köszönhetem, hogy ma a győzelemért harcolhattam" - mondta a szakasz után az Eurosportnak Valter Attila.

Valter Attila (balra) nem egyszer vezette a mezőnyt a pénteki szakaszon Forrás: AFP/Luca Bettini

Térjünk vissza egy kicsit a hegyre. Az emelkedőn rengeteg magyar volt, nagyon sok magyar zászlóval, ez nagyon jól látszódott a közvetítés alatt is. A fiúk sokszor elmondták, érzik, látják, hogy jön a biztatás, akkor is, ha ez nem látszik, mert nagyon koncentrálnak. Valter Attila a rá hárult feladatok miatt nem ért rá különösebben ezzel foglalkozni, de Peák Barnabás és Fetter Erik is amikor csak tehette, egy-egy kulaccsal díjazta a szurkolást, nálunk is landolt egy becses darab.

Egy hegyi szakaszon szurkolni teljesen más, mint egy átlagos etapon. Már az külön kaland, hogy az ember feljusson a hegyre, a lezárások miatt ugyanis korlátozottak a lehetőségek. Azt azért hozzátennénk, hogy a már jóval rutinosabb szlovén szervezők nem olyan vasszigorral dolgoznak, mint mondjuk a magyar kollégák. Ha épp nem ment a konvoj az úton, akkor nyugodtan lehetett bringázni, Sokan próbálják ki, milyen is azokon az utakon menni, ahol később a sztárok hajtanak végig.

Ahol egy átlagember kiköpi a tüdejét, ott a legnagyobbak még a nyeregből kiállva hajráznak egyet.

Sokan jöttek erre az egyetlen napra, hajnalba kocsiba be, a völgyben bringára fel, majd hullafáradtan vissza, és vezetés hazáig, Magyarországra. Ez az a kellemes fáradtság, ami megéri. Megéri, mert kipróbáltuk magunkat. Megéri, mert testközelből még jobban érezhető az, hogy mit tudnak ezek a srácok. Ahol mi letesszük a lábunkat és nem kapunk levegőt, ott ők még egymással beszélgetnek. Ahol mi két kézzel fékezünk, ők ott még a pedálokat rúgják. Ami nekünk 20-30 kilométer, több óra szenvedés, az nekik maximum bemelegítés.

Ketten a sok, lelkes magyar szurkoló közül Forrás: Márványi Péter

Három héten át a napi penzum ritkán esik 160-170 kilométer alá. Aki azt akarja látni, milyen az, amikor ezek a srácok is nagyon kivannak, akkor bátran ajánljuk a szombati királyetapot, akár csak a tévén keresztül végigkísérni.

Mi viszont maradunk még Olaszországban, s a helyszínen nézzük meg a veronai időfutamot és a 2022-es Giro befejezését.