Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen az Origo.huA Forma–1-et a legtöbben a rajtról, az előzésekről és a dobogós ünneplésről ismerik. A 41. Magyar Nagydíjon azonban újságíróként lehetőségem nyílt bepillantani a kulisszák mögé is, ahol egészen más arcát mutatta a sportág. Olyan pillanatokat élhettem át, amelyeket a televíziós közvetítések ritkán adnak vissza, és amelyek végleg megváltoztatták a F1–ről alkotott képemet.
Amikor beléptem a Hungaroring kapuján, még nem sejtettem, hogy ez a hétvége örökre megváltoztatja azt, ahogyan a Forma–1-re tekintek. A 41. F1–es Magyar Nagydíjon újságíróként lehettem jelen, ami számomra már önmagában egy valóra vált álom volt. Néhány órával később pedig olyan emberekkel beszélgettem, akiket korábban legfeljebb a televízió képernyőjén láttam. Egy olyan világba nyertem bepillantást, amelyet a kamerák ritkán mutatnak meg, pedig az F1 talán éppen ettől igazán különleges.
Az első csütörtök
Izgalom, gyomorgörcs és mérhetetlenül sok gondolat kavargott bennem, amikor azon a reggelen autóba ültem, és elindultam a Hungaroring felé. Az akkreditáció átvétele gyorsan és zökkenőmentesen zajlott, majd a média képviselőinek fenntartott shuttle busz vitt fel bennünket a Médiaközpontba. Már ez is meglepett: a szervezettség és az a figyelem, amellyel a sajtó munkáját segítették, lenyűgöző volt. A paddockba érve azonban minden korábbi érzés eltörpült. A többiek szerint legalább tízszer végigsétáltam a paddock utcáján. Nem siettem sehová – egyszerűen csak próbáltam magamba szívni azt a világot, amelyet addig csak a televízió képernyőjén keresztül ismertem. Közben folyamatosan kérdések jártak a fejemben: hogyan építik fel hétről hétre ezeket a hatalmas motorhome-okat? Hány ember munkája kell ahhoz, hogy egyetlen versenyhétvége ilyen tökéletesen működjön?
Aztán egyszer csak velem szemben elgurult Carlos Sainz, Fernando Alonso és Pierre Gasly – egy apró rollerrel. Egészen hétköznapi látvány volt, mégis szinte hihetetlennek tűnt. Néhány perccel később pedig elsétált mellettem a Mercedes csapatfőnöke és ügyvezető igazgatója, Toto Wolff, aki még köszönt is. Ezek azok a pillanatok, amelyekre semmilyen televíziós közvetítés nem tud felkészíteni.
A paddockban sétálva az volt az érzésem, hogy a Forma–1 szereplői sokkal emberibbek, mint amilyennek a televízió képernyőjén látszanak. Bár a világ legismertebb sportolói közé tartoznak, mégis természetesen mozogtak a paddockban, és amikor idejük engedte, szívesen megálltak egy aláírásra vagy egy közös fotóra. Persze akadtak olyan pillanatok is, amikor a versenyzők elsiettek a szurkolók mellett. Ezt azonban nehéz lenne felróni nekik. Egy versenyhétvégén minden percük be van osztva, a futam közeledtével pedig teljesen érthető, hogy már csak a feladatukra koncentrálnak. Mindezek ellenére azt tapasztaltam, hogy a legtöbben igyekeztek időt szakítani a rajongókra, és ahol lehetett, egy mosollyal, egy aláírással vagy néhány kedves szóval viszonozták azt a szeretetet, amely körülvette őket.
Talán ez lepett meg a legjobban: a Forma–1 csillogó világa mögött olyan emberek állnak, akik a pályán kívül sokszor egészen hétköznapiak.
A nap azonban még ekkor sem ért véget. Este az Alpine hivatalos rendezvényén volt jelenésem, ahol lehetőségem nyílt beszélgetni a csapat két versenyzőjével, Pierre Gaslyval és Franco Colapintóval. Bár világsztárok álltak velem szemben, a válaszaik őszinték és közvetlenek voltak. Abban a néhány percben nem hírességekkel beszélgettem, hanem két emberrel, akik szívből válaszoltak egy újságíró kérdéseire.
Felbőgtek a motorok a Magyar Nagydíjon
A televízió sok mindent megmutat a Forma–1-ből, de egy dolgot biztosan nem: a hangját. Már csütörtökön eszembe jutott, hogy talán nem ártana füldugót vinni, de végül úgy voltam vele: ha már itt lehetek, akkor szeretném az egészet úgy átélni, ahogy van. Vasárnap estére ugyan már éreztem a fülemben a szabadedzések és az időmérő minden egyes körét, de egy pillanatig sem bántam. A média teraszáról, közvetlenül a boxutca fölül figyelni az eseményeket egészen más élmény volt, mint a televízió előtt ülni. Lentről egyszerre több száz ember összehangolt munkája rajzolódott ki: mérnökök, szerelők, versenybírók és természetesen a pilóták. Ott értettem meg igazán, hogy a Forma–1 nem huszonkét autóról szól, hanem emberek ezreinek precíz, szinte hibátlan együttműködéséről.
Az ebédszünetben sem állt meg az élet. A több mint száz újságíró között egyszer csak helyet foglalt a közeli asztalnál Petr Pavel cseh köztársasági elnök – nem államfőként, hanem fényképezőgéppel a nyakában, fotósként. Később pedig George Lucas, a Csillagok háborúja megálmodója is feltűnt a paddockban. Nem sokkal később Marco Rossi, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya is megérkezett. Lapunknak elmondta, hogy a vasárnapi futamon már nem tud jelen lenni, mivel több NB I-es mérkőzésen is jelenése lesz. Mosolyogva azt is hozzátette, hogy bár olaszként sokan automatikusan a Ferrari szurkolójának tartják, jelenleg mégis a Mercedes fiatal tehetségének, Kimi Antonellinek drukkol.
Időmérő és a futam izgalmai
Sokan próbálták előre elmondani, mire számítsak egy Forma–1-es hétvégén, arra azonban senki sem tudott felkészíteni, milyen érzés ezt belülről átélni. Az időmérő alatt a Médiaközpont is teljesen átalakult. Mindenki egyszerre figyelte a képernyőket, szinte megállás nélkül kopogtak a billentyűzetek, majd amikor történt valami a pályán, az újságírók szinte egyszerre indultak a teraszra. Ez a ritmus ismétlődött újra és újra, egészen addig, amíg kialakult a másnapi rajtrács.
És ha már rajtrács. A futam napjára a Hungaroring igazi fesztivállá változott. A paddockban, a pálya körül és a lelátókon is pezsgő élet fogadta az érkezőket. Néptáncegyüttesek és zenekarok gondoskodtak a hangulatról, miközben a szurkolók a kedvenc csapataik és versenyzőik színeibe öltözve várták a rajtot.
Aztán elérkezett a nagy pillanat. Az autók felgurultak a rajtrácsra, a pályát egyszerre több száz ember töltötte meg, én pedig csak figyeltem, milyen hihetetlen pontossággal és fegyelemmel végzi mindenki a saját feladatát. Ekkor értettem meg igazán, hogy a Forma–1 nem csupán egy verseny, hanem egy tökéletesen összehangolt csapatmunka. És maga a futam? A televízióban is izgalmas, de élőben egészen más dimenzió. Sokan mondják, hogy csak a rajt és az utolsó néhány kör érdekes. A Hungaroringen azonban ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. Minden körnek megvolt a maga története. A mérnökök reakciói, a szerelők feszültsége, a rádióüzenetek utáni gesztusok, a szurkolók minden egyes elhaladó autót ünneplő ovációja – ezek azok a részletek, amelyeket a televízió képernyője soha nem tud teljesen visszaadni.
A befutó előtt néhány körrel már a rajtrács mellett gyülekeztek a McLaren szerelői, akik pontosan tudták, hogy Lando Norris pályafutásának újabb győzelmére készülnek. Ahogy megláttam rajtuk az izgatottságot és az örömöt, akkor vált számomra egyértelművé: a Forma–1-ben nemcsak a pilóták nyernek, hanem mindenki, aki hónapokon át dolgozott ezért a néhány felejthetetlen pillanatért.
A Hungaroringen töltött néhány nap után egy dolog biztosan megváltozott bennem. Eddig is érdeklődve követtem a Forma–1-et, mostantól azonban egészen más szemmel fogom nézni a versenyhétvégéket. Mert már tudom, mennyi ember munkája, mennyi szervezés és mennyi láthatatlan részlet áll egy-egy futam mögött. A televízió ezeket nem tudja visszaadni – aki azonban egyszer testközelből is megtapasztalja ezt a világot, az egészen biztosan másképp tekint majd a Forma–1-re.
