1956: Uruguayban maradt a Copa-trófea

Focirégész nevű sorozatunkban leporoljuk a múlt emlékeit, és felidézzük a mai dátum legemlékezetesebb futballeseményeit. Nézzük, mi történt február 15-én!

1956-ban ezen a napon játszották a dél-amerikai bajnokság, a Copa América utolsó mérkőzését, amelyen a házigazda Uruguay és Argentína csapott össze, a tét pedig az aranyérem volt. A tornán csupán hat gárda szerepelt a szubkontinensről, hiszen Bolívia, Kolumbia és Ecuador visszalépett, Venezuelát pedig abban az időben még nem hívták meg a Copára.

A torna nagy esélyese az egy évvel korábbi győztes Argentína volt, azonban a hazaiak is nagyon készültek a viadalra, hiszen ezt megelőzően utoljára 1942-ben tudták megszerezni az aranyérmet. A két együttes a várakozásoknak megfelelően győzelmekkel kezdte a Copát, ám az utolsó előtti körben az argentinok némileg váratlanul kikaptak Brazíliától, és bár a selecao a celeste ellen is pontot rabolt, az utolsó forduló előtt az uruguayiak egypontos előnnyel várhatták az Argentína elleni rangadót, vagyis számukra akár már egy döntetlen is elég lett volna a végső diadalhoz, míg az argentinok számára csak a győzelem jelentette volna a Copa América megnyerését.

A montevideói Centenario-stadionban nyolcvanezren zsúfolódtak össze, hogy megtekintsék a döntőnek is beillő összecsapást, amelyet a paraguayi Cayetano de Nicola vezetett. A hazaiak legnagyobb örömére az uruk kezdték jobban a találkozót, és a 23. percben megérdemelten szereztek vezetést a Nacional csatára, Javier Ambroise révén, aki addig a tornán egyetlen gólt sem tudott szerezni.

Innentől kezdve majd felborult a pálya, úgy rohamoztak a vendégek, ám hiába szerepelt az argentin gárdában az akkor még a River Plate-ben szereplő, később azonban Olaszországba igazoló, az olasz válogatottban is bemutatkozó, sőt, a Juventus játékosaként 1961-ben Aranylabdát nyerő Omar Sivori, az argentin válogatott képtelen volt még az egyenlítésre is, így a trófea Uruguayban maradt.

1977-ben ezen a napon született a szlovén labdarúgás Zlatko Zahovic után legismertebb játékosa, Milenko Acimovic, aki még mindig oszlopos tagja hazája válogatottjának. Acimovic a szlovén fővárosban, Ljubljanában látta meg a napvilágot, és a helyi Zeljeznicarban kezdte pályafutását.

1996-ban a csapattal megnyerte a másodosztály küzdelmeit, de a legjobbak között már az Olimpija játékosaként mutatkozott be. Másfél év elteltével külföldre igazolt, de nem ment messzire, hiszen a szerb Crvena Zvezdába szerződött. A belgrádi együttesből hívták be először a válogatottba 1998 áprilisában.

Az Eb-selejtezőkön többnyire csak csere volt, de két nagyon fontos gólt szerzett: a grúzok ellen beállása után négy perccel volt eredményes, majd az ukránok elleni pótselejtezőn is betalált. Ez utóbbi gól egészen elképesztő volt, hiszen a hálóőr rosszul sikerült felszabadító rúgását a félpályáról ívelte be az üresen maradt kapuba.

Az Európa-bajnokságon már kezdő volt, és azóta csak sérülés vagy eltiltás miatt hiányzott a nemzeti tizenegyből. Középpályás létére rendkívül gólerősen futballozott, klubcsapatában, a Crvena Zvezdában házi gólkirály is volt. 2001 nyarán a Real Zaragoza és a Tottenham Hotspur is csábította, ám a szerbek akkor nem engedték el, a 2002-es világbajnokság után azonban már a Tottenham leigazolhatta, mivel lejárt a szerződése.

Az előző szezonban eleinte rendszeresen játéklehetőséget kapott, azonban nem győzte meg a szurkolókat, és amikor az egyik bajnokin hatalmas helyzetet hagyott ki (közvetlen közelről nem tudott betalálni az üres kapuba), a tartalékok közé került.

A következő idényben egyetlen találkozón sem lépett pályára a Spursben, így örömmel vette, hogy kölcsönadták a Lille OSC-nek, ahol pazar teljesítményt nyújtott, fél szezon alatt hatszor talált be, és nagy szerepe volt abban, hogy a csapat bennmaradt a legjobbak között. A jelenlegi pontvadászatban már három gólnál jár a bajnokságban és az UEFA-kupában is kiválóan szereplő lille-i együttesben.